A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-19 / 47. szám
BALOGH EDGÁR Utazgatok. Külföldön az otthont, Utazó-jegyzetek idehaza a világot fedezem fel újra. Nemzetközi koccintó Még senkinek sem mondtam el, hogyan arattam első román szónoki sikeremet — Kijevben. Számomra emlékezetes maradt, hátha másnak is jólesik. Az ukrán írószövetségben történt, most négy éve. Nagy fogadás, a szokásos pohárköszöntőkkel. Heten voltunk vendégek, a Román Népköztársaság kulturális küldöttsége, s ahogyan ilyenkor szokás, eleve kiosztottuk a várható szerepeket. A miniszternő beszél, s tulajdonképpen mindent meg is mond, ami szívünkből való. Ha mégis szükség van második felszólalóra, akkor a miniszterhelyettes kö-: vetkezik. Ez éppen elég is. Nyugodtan terpeszkedtem el a székemen, erdélyi származású, kövérkés operaigazgatónk mellett. Hangokat, érzéseket fogtam fel, arcmozdulatokat élveztem, s félszemmel lestem az arany kaukázusi bort... Az ukránok mindig fenékig ürítették a poharat, nem lehettem kivétel. Már a harmadik, a negyedik pohár is kiürült, elszámítottuk magunkat. A vendéglátó írók szólásra hívták a jeles román színészt is, s már a szomszédom is beszélt. Nem elég. Miniszteri osztályfőnökünk következett, s elszántan ismételt. Ez azonban csöppet sem lohasztotta le a kedvet, s újabb pohár: — most már drámaírónkat aposztrofálták. Nincs menekvés. Én következtem. Zavartan néztem körül. Magyar tolmács nincs. S románul én még sohasem beszéltem nyilvánosság előtt. Nyelvatni hibák, rossz kiejtés... Az operaigazgatő megvigasztalt. Nem tesz semmit, a tolmács sem tud jól románul, s a hazai kollégák megszokták furcsa beszédemet. Az ukránok meg úgysem értik. S ezzel újra csordultig töltötte poharamat. Az elnök egyenesen felém fordult. Felköszöntött, azután mély csönd. Rám nézett ötven arc. Kapásból beszélni, van ebben valami a huszárrohamból. Az ember vakon nekimegy. Azzal az ősi vendégfogással kezdtem, hogy mi is tetszett nekem a legjobban, mióta Ukrajnát járjuk. A legszebb emléket a harkovi traktorgyárból hoztam ide Kijevbe ... Elmondtam, hogy negyed századdal azelőtt találkoztam először ezzel a traktorgyárral — Prágában. Magyar képeslapot tördeltem a Rudé Právo nyomdájában s egy (őszintén megmondom: németből fordított) Solohov-szöveghez kerestem klisét. Don-vidéki kozák falutáj illett volna e paraszti tárgyú szöveghez, nekem legalábbis ez volt a véleményem. A Tvorba — a cseh testvérlap — szerkesztője azonban, akitől klisét akartam kölcsönkérni, rám szólt. Hogy én még mindig narodnyik vagyok. S kezembe nyomott egy klisét a traktorgyárról. Solohovba is az való, mondotta, mert ott most ez határozza meg a parasztélet változását. A kozák leszáll a lóról, és traktorra ül... így jelent meg az „Űj barázdát szánt az eke” egy fejezete (először magyarul) a harkovi traktorgyár képével. A tolmács mind mondta a szövegemet, meg-megállt, szavakat keresett, s valaki beleszólt. A tolmács felém fordult: „Egy elvtárs kérdezi, ki volt az a szerkesztő?” Megmondtam (miért is hallgattam volna el?): Julius Fuéík. A többi már összezavarodik az emlékezetemben. Még mondani akartam egyet s mást, de az írók felugrottak, s lelkesen nyújtották a hetedik poharat. Az elnök mögöttem termett, koccintottunk, ez volt a nyolcadik pohár. Már csak homályosan láttam, de a ködön át is megpillantottam az elnök szemében egy kristálycseppet. így köszönhettem én a cseh munkáshősnek első román szónoki sikeremet. mertünk mind egymásra. Hiszen a falu volt itt a föld alatt. Feleségemtől is megkérdezték: „Maga az, Rebi néni!”, s ahogy megmondta a bányász, kinek a fia, már tudtuk is, Vízelvéről való-e vagy az Alszegből. Vezetőnkkel, Gáspár Ignáccal, a Pet-t rozsényban végzett bányafelmérővel ta-: lálkoztunk azután még egyszer Száldoboson, rokoni házban. Együtt nyomoztuk ki faluja legrégibb kommunista harcosának emlékét, s felhajtottunk pár pohárral. Mégis: úgy marad meg bennem örökre, mint a szakelőadó Vargyasbánya mélyén. Fenn és lenn Két Soós Péterünk van Vargyason. A fiatalabbik együtt hancúrozott mindig fiaimmal, szomszéd. Tulajdonképpen a kút köti össze családját a miénkkel, ez a kút a mi udvarunkon van, de gémje kihajlik az útra, s a víz ősidők óta közös. Ma már nem Péter jár a vízért, hanem a felesége. Péter bányász. Sisakkal a fején érkezik haza biciklijén, a kerítésen át pillantottuk meg egymást, s azonnal meghívott a mélybe. Nos, a másik Péter tehéngondozó, különben sógorom, innen a barátság. Ö meg a szállásra invitált, fel a magasba. Mindkettőjük meghívásának eleget tettem, s most úgy feszül bennem Vargyas képe lennről fel és fennről le, mint még sohasem a faluval való ismerkedésem óta. Ez már az új betájolódás, bánya és kollektív gazdaság trigonometriája szerint. Elmentünk bizony, s gumicsizmában, kölcsönkapott munkaruhában, fejünkön a sisakkal ereszkedtünk be a lejtő aknán. Ismeretlen ifjú vezetőnk megmutatta, hogyan világítsunk a bányalámpával köz-t vétlenül a lábunk elé, a palló ala^t : ' -ott a víz, szénnel rakott csilléket kerülgettünk. Vargyasi szén! Mennyit kacagták valamikor az öreg Sütő Józsi bácsit Olasztelekről, aki mindig a hegyeket bújta, s kincsekről beszélt, színes köveket mutogatott, s azokból ígért gazdagságot. Tessék, most itt van. Már egy oldaltáróban láboltunk, alakok sötétlettek a homályban, rakták be bordának az előregyártott betoníveket. Itt voltunk a szénben. Valaki felemeli a lámpát, arcomba világít, s rám köszönt: „Jó napot, Edgár bácsi!” No fene, persze, a bácsi én volnék, a kacagó képű bányász pedig a szomszédgyerek, Soós Péter. Megmondom őszintén, csak itt oldódott fel — erre a kézfogásra — a hivatalos feszültség. Valahogyan úgy van, hogy én ifjúkorom óta rajongó odaadással szegeződöm rá arra, akitől tanulhatok, s máig is elfogódom, ha új dolgot hallok. Ez a mi fiatal vezetőnk oly szakszerűen magyarázott, pontos! műszavakkal elevenítvén meg körülöttünk a vak világot, hogy úgv néztem rá, mint egy bűvös Hamletszínészre, vagy arra a matematikusra, aki először magyarázta meg nekem a kibernetikát. Kiderült, hogy ő meg bennünk látott valami nagyon hivatalos vendégeket. Itt azonban, hetven méterrel a Tőkés alatt, megtört a varázs, mosolyogva is-S fenn is voltunk, a csordánál. Soós Péter, a másik, az idősebb, ott gondozó. A bika ugyan dorombolni kezdett jöttünkre, no de annál szívesebben fogadott a négy pásztor. Előbb végignéztük a pompás tömegjelenetet: karók erdejében vagy hetven tehén várta és tűrte a fejést. Vendéglátóink megmutatták közülük Hegedűst és Horgast, ezek megadják naponta a tizenöt litert. Aztán be a szállásra. Szabályos lécházikó, bent sorakozik a négy tehenész katonaládája. Ida is velük jött, Péter asszonya, s feleségemmel együtt hamarosan főzték is a friss tejből jókora üstben a kakaiőt. Ez volt a meglepetés. Péterék viszont kékhátü gombával kedveskedtek, olyan az túróval, szénen kisütve, mint a pecsenye. Sarára borítottak nekünk juhbőröket, s a hamvadó tűz mellett édesen el is aludtunk volna mindjárt, hátra volt azonban még a férfi-torna. Nem is tudom, hogyan kezdődött, de egyszeriben benne voltunk. A négy tehéngondozó sorra elmondta egyegy háborús kalandját. Szinte versenyeztek, ki mikor volt halálosabb veszedelemben. Ehhez a négy vallomáshoz kellet vvolna a magnetofon. Hárman is baka-sorsuk keservéből szóltak, amúgy tréfásan, ahogy ilyesmiről ma már emlékezni lehet, ha az embernek odalenn a faluban új háza van, s maholnap televíziót készül venni. Talán Tókos Sándor színezte ki legérdekesebben a maga történetét. A szé-: kely fiúét, aki Erdély szélén megszökik a visszavonulóktól, bátorság és furfang komor játékával vergődik át a némete-i ken, s az erdőkön át úgy jön haza, hogy azóta innen az erdőről el se menjen. A mi Péterünk már román kötelékben har-. colt fasiszták ellen, majdnem ott is maradt, no de a mese végén ranggal jött haza (érdekes, eddig az éjjelig mindezt nem tudtam róla). Én nem emlékszem, hogy valaha is halál fenyegetett volna, s a négy jóbeszédű kollektivista izgal-. más történetét nem viszonozhattam han sonlőval, de ha már arról a nagy idő-i ről van sző, elmondtam Kolozsvár fel-í szabadulásának éjjelét: hogyan is fo-, gadta a munkásőrség az első berobogó szovjet tisztet a városháza előtt. A szén Is elvillant közben, szállt fel a hideg. Tudtak odébbállni a háborúból, melyhez nem volt közük, s harcoltak, ha kellett, ezért a mai világért. Volt min gondolkozzam. Vargyas fenn is, lenn is megváltozott. Üj emberek dolgoznak és derülnek száH láson és bányamélyben. 14
