A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-12 / 46. szám
■ JlíüJMzek — mtbittk Barangolás Kelet - Szlovákiában (III.) Hazánk keleti vidékeit járva a szovjet katonák dargói emlékművének talapzatán Löffler Béla nevével találkoztam, és az ő kiállításának hire fogadott Kassán is. Dargón játszódott le a második világháború egyik hősi fejezete. Az emlékezetes napok dicsőségét hirdeti az az ezernél is több rózsatő, melyeket — miként Lidicére — a világ minden tájáról megemlékezésül küldtek oda. Moszkva, Párizs, Budapest, Varsó... minden tő mellett egy-egy város neve. Mindegyik városnév egy-egy felénk nyújtott baráti kéz. Vajon miért értik meg egymást olyan nehezen az élők? — vetődött fel bennem a gondolat, miközben Löffler monumentális alkótását szemléltem. Győzelem! — hirdeti az emlékmű, melynek alakjai: egy szovjet hős, egy anya, egy munkás ..Nem új gondolat, talán nem is üj megoldás, de annyi kifejező erő sugárzik belőle, hogy feltétlenül felhívja a néző figyelmét az alkotóra Kassára visszatérve tehát első utam a művész kiállítására vezetett. Mintegy kilencvenhat plasztikát állítottak ki, megközelítőleg sem teljes anygát Löffler harmincnégy évi munkásságának. A válogatás fő célja az volt, hogy teljes képét mutassa a művész fejlődésének — a konzervatív stílus tökéletességétől egészen korunk formanyelvéig. Löffler művészi rangját mutatja, hogy mind témáiban, mind technikájában törés nélkül meg tudta őrizni fejlődésvonalának folyamatosságát. Alakjai nagy részét a szobrászművészet ősi, nemes anyagába, ércbe formázta, márványba faragta. Klasszikus stílusban megalkotott munkáiból (Clown, Borisz, Godunov, Leányfej, Haldokló katona) — mindén naturalizmustól mentesen — hatalmas plasztikai erő árad, modern munkái (Anyaság, Szerelmesek, Elhagyottan) mentesek minden túlzástól. Egy útkereső művész becsületes törekvésének és tiszteletreméltó eredményeinek volt tanúja, aki a szeptember tizedikén megnyílt tárlatot megtekintette, mely tartalmilag sem hagyott kétséget afelől, hogy Löffler tudatában van művészi felelősségének (Öntő, Mozdonyvezető, Özvegy, Háború után, Kibombázottak). A kompozíciók sorozata a művész szocialista-realista életszemléletéből fakad és bizonyára ezért hat szuggesztív erővel a közönségnek azon rétegeire is, amely eddig közönbösen haladt el a képzőművészeti alkotások mellett. S ez az érdeklődés (naponta átlag 70—80 látogató) Löffler érdemeit még jobban emeli és hangsúlyozza. És ha már kirándultam a kelet-szlovákiai művészet „berkeibe”, nem állhattam ellent annak a kísértésnek, hogy remetei magányában meg ne zavarjam a Löfflerrel egy házban lakó és alkotó Feld Lajos grafikust és festőművészt. Feld tartózkodása azonban csak magánéletére vonatkozik, mert blokkjával, frafitjaival állandóan járja a vidéket. Kóborlásai közben jutott el a mecenzéfi bányászok közé, a gömöri szénégetőkhöz, látta meg a szántó-vető mezei munkásokat, akiket ceruzájával megörökített. Főleg grafikával foglalkozik Dürer szellemében, amit szakkörökben ugyan nehezményeznek, kiforrott művészegyénisége azonban nehezen hajlik, nem igen befolyásolható. Láttam egy-két munkáját a Dómról, régi kassai utcákról, egy döbbenetes erejű és meglátású képét a koncentrációs táborból,- és úgy éreztem, hogy a hivatásos hazai képzőművészet még adósunk Feld publikálásával, bár a rozsnyói múzeumban található néhány szocialista tárgyú képe (Bányászat a XV. században és napjainkban). A korompai művelődési otthon részére Löffler Béla: Traktoroslány is csinált képeket a ma dolgozóiról, de mindez nem elégítheti ki sem a művész becsvágyát, sem annak a közönségnek érdeklődését, amely a hazai magyar képzőművészet szemléltetését kívánja és hiányolja. Ez úton hívom fel az Irodalmi Szemle és a Szépirodalmi Kiadó figyelmét Feld Lajosra, akinek szerepeltetése mind a könyvbarátok, mind a képzőművészet számára csakis nyereség lenne. Harmadszor, de nem utolsó sorban Oravecz Imréről kell szólanom, Oravecz Nagyidán él. Annak idején Móricz Zsigmond tüntette ki barátságával. Szívélyesen fogadott, és mihelyst megtudta, ki vagyok, rögtön irodalomra terelte a szót. Mialatt felolvasta írásait, nyugodtan megszemlélhettem falat borító festményeit. Oraveczet népi festőként tartják számon. Nem tudom, milyen értékfokozata ez a művészetnek, de képe között nézelődve fel kell tételeznem, hogy csakis elismerés lehet. Oravecz nem szeret és nem is tud önmagáról beszélni. Mint sok művész-, társa, ő is arra büszke, ami a „gyengéje”. Elárulta, hogy már Móricz Zsiga is megmondta neki: „Hagyd békén komám az írást, a te nyelved ... az ecset. Beszélj te csak azzal”. Dehát Imre bácsinak az nem elegendő. Talán azért, mert ott él falu-< jában, kissé elfeledtem, és nagyon elha-< gyatottan. Az a véleményünk, hogy akinek falán ott függ a „Szénásszekér négy ökörrel”, „A néger megváltó”, aki meg-i festette a „NagyIdái cigányok mulatozó-, sát” — az csakis képeket festegessen, olyan mély meglátással, mint ahogy ed-, dig tette. Löffler Béla: Háború után 14
