A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-10-29 / 44. szám
« lőjével, aki a templomot végül Is kápolnává avatta. Ott áll még ma Is, elhagyottan ez az épület. Környékét felveri a gaz. A kápolna mögött elterülő temetőkertben Sáfár Anna sírjának nyomát sem leltem. Bár meglehet, ha nagyon keresem, megtaláltam volna valahol besüppedve. De Így nem kutattam. Megelégedtem a legendával. A kápolna körül elterülő valósággal. A „csodáról” a falusiak nem szívesen beszélnek. Mint a megtért bűnösök, szívesebben hallgatnak a múltról. Ogy tetszik, már nem is gondolnak rá. A „jelenés” megvetette jólétük alapját, valamire hát mégis csak jó volt. A férfinép Is hazaszállíngózott idővel az Újvilágból. És a felcseperedö ifjúság ma már Cesf prácival köszön a főutcán szembejövőnek. A kápolna előtt, miközben vizsgálódtam, csak egy öreg asszony figyelt fel rám. Kiábrándult azonban hamar, amikor a temető szomszédságában elterülő földművesszövetkezetre tereltem a szót. — Nem ér az semmit — legyint, és a mezőn pirosodó gépekre mutat. — Nem oda szórja a magot, ahová kell. És a barázdát sem hasltja elég mélyen. A gép csak gép, nem ember. Hát nem — teszem hozzá én is —, a gép valóban nem ember, de az ember sem gép. És ha gondolkodik, akkor azt is tudja, hogy övé a gép, amelyen ül, s övé a föld is, amelyiken dolgozik, akkor pedig minden szem oda hull, ahová éppen való, és l barázda is elég mélyre sikerül. Az öregasszony meghökkenve fordítja felém pislogó szemét, láthatólag elgondolkodik szavaimon. Amíg tűnődik, a messzi földekről traktorzűgást — az új idők himnuszát sodorja felém a szél... Az elhagyott kápolna oldalát, tetejét egyre jobban belepi a moha, mint az „urak” emlékét, akik a kolcsmezei csodát annak idején lefényképeztették. II. Elbúcsúzva ettől a viléktől, a Vlhorlát erdőségei felé vettem utam. Másféle csodákról mesélnek ott a gyermeknek, ha téli estéken tűzhely köré telepednek az öregek s a melegítő hasábfa lobogása másfajta tüzek füstjét juttatja eszükbe. Gyászos, dicsőséges idők emlékezetét. 1944. november 27-én a viszavonuló nőmet fasiszták felperzselték a Vlhorlát tövében fekvő Vinna nevezetű községet. Megtorló intézkedés volt, ugyanis egy Boros nevezetű földműves vezetésével a férfiak partlzánharcokra vonultak el a környékbeli hegyekre. De az otthoniak sem maradtak veszteg. Minden gyerek összekötő volt azon a vidéken, minden fatörzs üzenetet tolmácsoló postaláda. A németek tudták ezt és mégis tehetetlenek voltak. Hiába égették bent házában három gyermekével elevenen a falusi jegyzőnét, mert a szerencsétlen nem lett árulóvá. A többi asszony sem szólalt meg. öszeszorított ajkakkal, ökölbeszorított kekekkel szembenéztek sorsukkal, nézték hamvadó otthonaikat, de hallgattak Nagy Idők tanúja errefelé mindegyik ösvény. Hőskölteményeket regélhetne mindegyik fatörzs. De az erdő is néma. A szeptember-végi napsütésben szellő se rebben, csak a völgykatlanban fekvő tó tükre felett borong párásán az ősz. Most már nincs errefelé rettegés, sem puskaropogás. Nyaralók és üdülők tarkítják a vinnal tó partját, és a hősköltemény másféle dolgokról zengedezne, ha valaki hozzáfogna és megírná. — Nyáron gyakran nyolcezer vendég is ellátogat ide vasárnaponként — mondja a büffében felszolgáló fiatalasszony, aki valamikor maga is ott lapult a méteres hóban, mialatt a németek a hegyet „átfésülték”. — A tó partján úttörő táborok, kül- és belföldi rendszámokat viselő autók, autóbuszok hosszú sora várakozik. Turisták jönnek-mennek itt májustól szeptemberig. A vidék képe is megváltozik. Vlnnát állami kölcsönnel ismét felépítették, szebb és öntudatosabb, mint valaha volt. Boros elvtárs a falu EFSZ-ét vezeti. Széles vidéken híre van szép eredményeinek. Sajnos, vele nem Népviselet találkoztam. A földeken járt éppen, amikor felkerestem. Szép, új házában felesége fogadott, és miközben iskolába induló leánykájának vajaslekváros kenyeret kenegetett uzsonnára, megerősítette mindazt, amit a tóparti kioszk felszolgáló asszonyától hallottam. Elbúcsúztam tőlük. Vinna környékén béke van. A tő tükrén sárguló felevelek ringatóznak, a földeken emberek dolgoznak, krumplit, kukoricái répát szedegetnek, folyik a munka. És ott van, közöttük járkál valahol Boros elvtárs is, mint egykor régen a Vlhorlát rengetegeiben. (Folytatása köv.J Moha elutárs lyukat vés a vasvesszónek Hajlik a vasvesszö a nehéz vasbeton gerenda alatt Nagyobb hajlékot a kultúrának Amikor az utolsó talusi bikát elszállították a losonci vágóhídra, megindult a tanácskozás, ml legyen a jó karban lévő bikaistállóból. A vitából azok kerültek ki győztesen, akik a művelődési otthon mellett szálltak síkra. A kis falu népe hangyaszorgalommal építette át a bikaistállót. Végre volt egy otthonuk, ahol Összejöhettek, művelődhettek, műsoros estéket rendezhettek, táncolhattak. Nincsen öröm űröm nélkül — tartja a közmondás. A környékbeli községekben megindult a Jelsőclek gúnyolása, bosszantása és bizony sokszor a bikaistálló miatt majdnem tettlengességre került sor. De semmi sem tart örökké. Egyszeresek a gúnyolódó szomszéd községben fiatalok elkezdtek szállingózni a jelsőcl rendezvényekre. Vonzotta őket a színvonalas kultúrműsor, no és nem utolsó sorban a szép Jelsőcl lányok. Bizony minden változik, fejlődik. így volt és van ez Jelsöcön Is. Alig fordult az idő kereke egy évtizedet, sok minden megváltozott jelsöcön. A nadrágszíj parcelláiról híres Jelsöcön jól működő EFSZ működik. Habár a művelődni vágyás mindig megvolt a Jelsőclekben, az utóbbi években még jobban megnőtt. Es bizony a nagy örömmel fogadott művelődési otthon szűknek, ósdinak bizonyult. jelsöcön a tennlakarásban soha nem volt hiba. összedugták hát a fejüket a Jelsőcl vezetők és határoztak: új művelődési otthont építünk! A falu közepét egy nagy gödör, szemétfészek csúfította. Mikor a község lakót megtudták, hogy a HNB ide tervezi a művelődési otthont, csak lemondóan csóválták a fejüket. A lemondöknak gyorsan válaszoltak, egy-kettőre betöltötték a gödröt és az év tavaszán lerakták a kultúrház alapkövét. Egy veröfényes őszvégi vasárnap délelőtt is szorgoskodnak a brlgádosok. A négy-öt mázsás betongerendákat rakják szét a falon. Clpekednek, nagyokat nyögnek. — El kellene most egy emelődaru — üdvözlöm az építőket. Szabó elvtárs, a helyi nemzeti bizottság titkára szótlanul bólint és még erősebben szorítja a vasvesszőt. Cigarettaszünet. — Nagy fába vágtuk a fejszénket — meséli Szabó elvtárs —, ilyen épületet tető alá hozni nem bolondság. Igaz, hogy segít a falu apraja és nagyja. A Járásra sem lehet panaszunk. Ezidáig százhúszezer koronát kaptunk a Z akció keretében. De hol vagyunk még a befejezéstől. — Ne legyél már pesszimista — szól közbe a pártelnök. Ha törik, ha szakad, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 45. évfordulóját már az új kultúrházban ünnepeljük. Még egy utolsót szippantanak a cigarettavégekből és újból keményen megmarkolják a vasvesszőt. TÓTH DEZSŐ
