A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-10-22 / 43. szám

„Rendezni végre közös dolgainkat“

Hosszadalmas lenne, ha én most a kezdet-kezdetétől végigmennék a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatokon, ez nem is a feladatom, szakmájukat kitűnően értő kutatók szorgoskodnak ekörül és értek el kitűnő eredményeket. Tudjuk például, hogy mindkét irodalomnak a haladást, a megújulást, a forradalmat szolgáló mesterei lettek leginkább ismertté, találták követőkre a másik irodalomban

Már a Habsburg-abszolutiamus korában népszerűsítették haladó cseh írástudók, tudósok a forradalmi magyar irodalmat. Petőfi nevével, költészetével, eszméivel indult harcba a sz'áz évvel ezelőtt Prágában alakult Máj (Májúé) nevű irodalmi csoport is.

Később — sajnos — jelentősen csökkent ez az irodalmi kapcsolat. Még századunk elején népeink kultúrájának kisugárzása elég erős, az itt is, ott is új irodalmi törekvések kölcsönhatása -örvendetesen mély és hasznos. De az első világháború után uralkodó osztályok káros, ostoba, népellenes, soviniszta politikája gátat próbált emelni a csehszlovák és a magyar állam népeinek kulturális közeledése elé.

Ne vegyék szerénytelenségnek, ha egy kis kitéréssel most magamról beszélek. A húszas évek végén, amikor politikai emigrációmból visszatértem Magyarországra, úgy éreztem, hogy mint írónak legfontosabb kötelességem — a politikai hibák, a gazdasági egymásrautaltság felismerésének hangoztatásán kívül — a kulturális együttműködést csekély erőmmel előmozdítani. Meg kell ismertetni a magyar irodalmat a szomszéd népekkel és tolmácsolni kell a környező népek irodalmát magyarul.

Valahogy így fogalmaztam meg feladatomat úgy három évtizeddel ezelőtt. De a legdicséretesebb szándék is keveset ér, ha nem váltja valóra megfelelő tett. És ha valamit tettem is, ha ennek az akkoriban olyan nehéz és hálátlan munkának volt valamelyes sikere — akkor ezt elsősorban e területen nem segítőmnek, de tanítómnak és mesteremnek, a népeink közötti közeledés, barátság áldozatkész apostolának, Straka Atrtonnak köszönhetem.

Nem tudom, hányán emlékszenek itt rá és hányán odaát, hazámban. Lelkes úttörő volt, szívós és fáradhatatlan és mint a nagy feladatokra vállalkozó férfiak, soha, semmiféle akadálytól meg nem rettenő. Szíve sugallatát, értelme parancsát követte mindig, meggyőződését soha fel nem adta. Szülei papnak adták, de az első világháború után, mihelyt alkalma volt rá, nemcsak a papi rendből lépett ki, de az egyházat is otthagyta, csatlakozott a munkásmozgalomhoz. A külügyminisztériumba került, majd néhány év múlva a budapesti csehszlovák követség sajtóattaséja lett. Itt kezdte el hrrcát, s persze hogy a soviniszta uszítok mindkét oldalon fenekedíek rá.

Meg se kísérlem elmondani, milyen nehéz feladat volt az 1920-as 1930-as években csehszlovák sajtóattasénak lenni a Horthy-féle fasizmus fővárosában. Még

csak vázolni se próbálom, hogy mennyi támadás, cselvetés, gyanakvás és rágalmazás nehezítette Straka munkáját. Különösen azért és akkor erősödött ellene a pergőtűz, amikor kiderült, hogy ez a csendes hős tudja, mit akar, komolyan veszi feladatát, missziót vállalt magára! Aki magyar író, újságíró, a szellem embere bármilyen kapcsolatot tartott Strakával, azt hazaárulónak, cseh-bérencnek kiáltották ki a feudális fajmagyar politika dühödt védelmezői. De minden rágalom és üldözés ellenére egyre több magyar író, művész barátkozott meg Strakával és rajta keresztül a népek közötti barátság gondolatával. Egyre többen látogattak el Csehszlovákiába, hogy megismerjék az országot, amelyet Hitler és szövetségesei a „szovjet, a vörös légiflottila anyahajójá“-nak „rágalmazták“. Hetenként, tucatnyi, nagyobbrészt fiatal és elsősorban haladó író beszélgetett, vitázott Straka Tóni lakásán, a rendszeressé vált összejöveteleken. Hány tisztességes, okos terv született itt akkoriban, hány gondolatot tisztáztunk, hány félreértést toltunk félre! És — legnagyobb részt a Tóni által készített nyersfordítás nyomán — a legkülömb cseh és szlovák költők verseit ültették át magyarra. Előbb a baloldali folyóiratokban jelentek meg ezek a tolmácsolások, később már 1936-ban a budapesti „Renaissance“-nál Straka szerkesztésében napvilágot lát a cseh és szlovák költők antológiája, Az akkori haladó fiatal költők élgárdája végezte a fordítást, a többiek között: Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Komlós Aladár és nagy proletár költőnk, József Attila.

Körülbelül ugyanebben az időben megjelentek az első magyar Karel Capek kötetek. A fordítók közül kettő, Donner Pál. a prágai rádió magyar lektora és Straka a nácik áldozata lett, a harmadik — jómagán — megúszta a mauthauseni haláltábort. Strakával közösen Capek tündérien játékos „Dásenká“-ját ültettük át magyarra. Ugyancsak a mi munkánk Ivan Olbracht megrázó, realista regényének, a „Suhaj, a betyárénak első magyar fordítása. Nem volt kis dolog, nem egyszerűen csak művészi feladat teljesítése volt Horthy országlása, Gömbös miniszterelnöksége idején, ha egy magyar író lefordított oly művet, amelynek szerzője cseh és kommunista volt. És amelyben a kizsákmányolt ukrán parasztok oldalára állt az író a magyar csendőrök ellenében. Ugyancsak közös munkánk eredménye volt Frantigek Halas „Anyókák“ című gyengéd, finom szépségű nagy poémájának magyar fordítása.

Nyilván nem volna helyes, ha tovább részletezném és sorolnám, hogy milyen kisebb-nagyobb további sikereink voltak, de hogy jő munkát végeztünk, azt a soviniszták felháborodása, a különböző támadások — határon innen és határon túl — bizonyították leginkább. Tudtuk, hogy egy hidat a szakadék fölött legjobban úgy lehet építeni, ha mindkét parton serényen hozzálátnak a munkához. Éppen ezért törekedtünk arra, hogy ne csak cseh írók műveit ültessék át magyarra, hanem hogy magyar mesterek is

megszólaljanak cseh nyelven. Itt is Straka végzett derekas munkát. Lefordította nagy realistánk, Móricz Zsigmond „Légy jő mindhalálig“ kötetét. A „Búd dobrtf az do smrti“ megjelenésével egy időben a prágai rádió előadta Madách „Tragédiáját“.

Nagy dolgok voltak ezek akkoriban, büszkék voltunk sikereinkre és vertük a vasat, folytatni akartuk munkánkat. Strakát akkor már Budapestről Prágába helyezték, a külügyminisztériumba került, de ott sem feledkezett meg eszményeiről. Agitációja eredményekép a cseh kiadók egész sor magyar író, Móra, Babits, Kosztolányi, fordítását vették tervbe, Magyarországon pedig szintén lassan engedett a fagy: cseh klasszikusok és fiatal szerzők kiadására készültek. Straka József Attilával jan Kohout merész témájú „Júniusi felhő“-jét kezdte fordítani. E két évben, 1936-ban és 1937-ben a cseh sajtóban többet foglalkoztak a magyar kulturális kérdésekkel, a magyar sajtóban a cseh irodalom és művészet ügyeivel, mint az előző és az utána következő másfél évtizedben összesen.

Aztán, nos aztán jött a jeges szél, amely elhervasztotta a barátság addig szerényen növekedő palántáit. A fasiszta barbárság árnyéka ráfeküdt a tájékra és lehetetlenné tett minden békés törekvést. Mielőtt ez a sötét kor bekövetkezett, az utolsó pillanatban, tettünk még egy kísérletet.

József Attila így kiáltott fel:

„Hogy mi ne legyünk német gyarmat !...“

Ez volt a jelszava annak az előadó körútnak is, amelyre 1937 késő őszén a Szép Szó körül csoportosult néhánv magyar író Csehszlovákiába elindult demonstrálni, hogy minden kis nép legjobbjai összefognak a kultúraellenes, a haladásellenes fasizmus ellen, hogy a fajmítosz középkori jelszavával rohamra induló; gyűlöletét szító gyarmatosítókkal szemben a szellem emberei a baráti összefogás útját választják. A kommunisták vezette népfront magyar nyelvű lapjában, a „Magyar Nap“-ban többek között így üdvözölték a mi kis vállalkozásunkat :

„ ... Ma, mikor csordaösztönök dúlják fel az emberi civilizáció és kultúra ragyogó őrhelyeit és parancsuralmi törekvések, világimperialista hatalmak a szabadság és a haladás gyönyörű emberi jogait durván tiporva, éppen a kis nemzetek létét veszélyeztetik — kétszeresen nagy az örömünk, hogy az erőszakkal szembeszálló s az új pogánysággal dacoló értelem Budapestről, magyar anyanyelvűk fővárosából, küldi felénk. bátorító, megtartó üzenetét..,“

Az ereti terv szerint öten indultunk volna utunkra, de éppen a legkülömb közülünk, akinek nemes és hatalmas költészete, de személye is a szociálista-humanista szellemi törekvések jelképévé magasodott, József Attila, súlyosan beteg volt és így nem jöhetett velünk. Ám amerre csak jártunk, a szlovákiai városokban, a cseh fővárosban, munkás-'^és diákegyesületekben, értelmiségi klubokban egyaránt, mindenütt az ő szavát, az

u