A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-24 / 39. szám
formán viselkedik. Ez érthető is, mivel sosem volt más választásuk. Születünk és meghalunk, közben a munkára gondolunk; arra, hogy valami maradandót is alkossunk az utókor számára. Nincs más megoldás. Nem segít itt se a kegyes hazugság, se az öngyilkosság, se az alkohol. Úgy beszélsz, mint egy vadember, vagy egy őrült, mintlamivel idősebb volt nálam. Nem bírtam hallgatni fontoskodó beszédét, úgy beszélt, mint akinek mindegy, hogy meghal, mint aki már születésétől fogva tudja, hogy a harmadik bolygó térségében fog elégni, mint aki saját magát csak figyeli. Mi az, talán nem fél? Összevesztünk. Orvost akart hozzám küldeni: azt mondta, teljes idegösszeroppanásom van; mintha nem volna egészen természetes, hogy még látni szeretném őt és édesanyámat, hogy még nagyon sokáig akarnám szeretni, hogy nevezetes űrutazásokat akarnék még tenni, s nem így fölöslegesen, bután elpusztulni. Elhagytam a kajütjét és a biztonsági folyosón keresztül sajátomba igyekeztem. Az egész személyzet a hajó orrában, a regulátornál szorgoskodott. A készültségi mentőrakéték mellett haladtam el. Három még íttmaradt belőlük, csak be kell szállítom. Hová repüljek? Csak két lehetőségem van. Eltűnni és egyedül maradni a világűrben, mint valaha a tengeri bárkák hajótöröttéi, azzal a különbséggel, hogy itt nincs rá remény, hogy megtalál egy erre járó kereskedelmi hajó. itt csupán az óriási űr és a biztos éhhalál létezik. Repülhetek még a pusztulásra ítélt csillag felé Is, am akkor már ma meg kell halnom... Egy pillanatig kedvem volt erre, így legalább megrövidíteném ezt az elviselhetetlen várakozást. Azután elrepülhetnénk a mi bolygónk felé. Legalább figyelmeztetnem őket a veszélyre. Lehet van valami eszközük a katasztrófa elhárítására. Senki más nem tud már megmenteni bennünket. Egyszeriben sajnálni kezdtem őket, sokkal lobban, mint eleinte. Ha nem sikerült fogaiok rádióüzenetünket, magam figyelmeztetem őket Szolgálati szkafanderemben beszálltam a mentőrakétaba. Senki se vette észre. Mire rájönnek, hogy eltűntem, már régen lent leszek, és átadom nekik üzenetünket. Nem leszek olyan, akár a parancsnokunk. Hadd tudjanak meg mindent. Azután dönthetnek sorsuk felől. Kíváncsi vagyok, ők .is olyan lázasan fognak-e. dolgozni, mint a irt ostoba személyzetünk. Vagy talán van más megoldásuk? És ekkor — szégyellem bevallani — vad képzeteim támadtak a túlvilági életet illetően. Rövidesen megpilantottam a bolygó szárazföldjeit, ezért igyekeztem minél hamarább földet érni. Egy nagyobb település főterén szálltam le. Vártam, hogy azonnál körülvesznek az itteni lakosok, mint ahogy ezt oly gyakran olvastam, azonban nem láttam sehol egy teremtett lelket sem. Ez kellemetlen megleptés volt számomra. Amint jobban körülnéztem, azonnal megállapítottam, hogy egy meglehetősen civilizálatlan földön vagyok, melyet nem szívesen cserélnék el otthonommal, ám szívesen fölcserélek a halállal. Rövid ideig vártam, aztán bekapcsoltam a szirénákat. Elhatároztam, ha kell, lövöldözni is fogok vagy tűzvészt idézek elő, csakhogy magamra hívjam az emberek figyelmét. Ám nem azok jelentek meg, akiket vártam. Űrhajónk másik készültségi rakétája közeledett felém félelmetes zuhanórepüléssel. Erre a lehető leggyorsabban elhagytam az utazőfülkét és a házak közé menekültem. Társaim nem szálltak le, csak hangerősítő segítségével igyekeztek visszahívni. Befogtam a fülemet. — Térj vissza, azonnal térj vissza! — hallottam parancsnokom hangját. — Sikerült megjavítanunk a regulátort, s így azonnal indulunk. Ö, a hazugja! Már ismerem a trükkjeit. Engem ugyan rá nem szed, hogy visszatérjek közös koporsójukba. Zi is igyekezett rábeszélni, hogy térjek vissza. Én azonban kitartottam eredeti elhatározásom mellett. Még egy utolsó felszólítás, és rakétánk nyomtalanul eltűnt a szemem elől. Magamra maradtam. Rejtélyes félelem vett erőt rajtam. Eszeveszetten rohantam a legközelebbi épülethez és minden erőmből megdöngettem a kaput. Ám az menten porrá omlott ökölcsapásaim nyomán. Vártam egy darabig, de senki sem jelentkezett. Először azt' gondoltam, hogy Itt láthatatlanok az emberek; majd később, hogy patkányok módjára a föld alatt élnek. De ha így lenne, akkor meg mire valók ezek a hatalmas épületek? Ojabb rejtély előbb állottam. Egyszeriben valami megvillant agyamban. Bekapcsoltam a magammal hozott flrhajós-detektort. Nagy meglepetésemre a -közelben rakétakilövő-pálya közelségét jelezte. Rövidesen meg is találtam. A kilövő pálya elavult berendezéséről arra következtettem, hogy még az űrkutatás első időszakából való. Gyorsan az irányító toronyba futottam, ahol nagy meglepetésemre egy rádiólokátort találtam. Szerencsémre még működött: mutatta az irányt, amerre annak üdéjén az itteni űrhajók elrepültek Hát mégis lehetséges lenne, hogy felfedeztem az első bolygót, melyről az egész Tejutat meghódították és benépesítték, s melynek lakói kiszámították csillaguk szétesésének pontos időpontját, hogy így időben elhagyhassák a bekövetkező katasztrófa színhelyét? A lokátorban apró fénysu-Adnlf Born rajza gár villant. Honnan? A mi irányunkba mutatott. Ez hát mégsem lehet azoknak a történelem előtti rakétáknak a jelzése Ez csak a mi űrhajónké lehet. Ez esetben tehát mégis igaza volt parancsnokomnak és Zinek is- igaza volt Az itt lakóknak szintén igazuk volt. Egyszóval igazuk volt az embereknek 1 Virrad. Az árnyak visszhúzódnak, a tárgyak hirtelen megszínesednek; azúrkék az ég, kél a halál. Néhány óra múlva ez a felkelő csillag fehér izzásba lobban és bolygójával egyetlen hatalmas fénvlő tömeggé egyesül És feléget minden! maga körül. Csak az emberi igazságot nem. Nem ismertem fel idejében. Egyedül maradtam. Az egyetlen, aki meghal a Földön. 11
