A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-09-17 / 38. szám
Tűz az augusztusvégi nap, vakítóan villan meg a párkányi állomás sínpárjain. A lóid enyhén megremeg talpunk alatt. Még nem látni, nem hallani semmit, a sebesen közeledő gyors első jeladása ez. A Balt—Orient Csehszlovákia földjére ért, az esztergomi bazilika fényben fürdő kupolája még egy utolsó búcsúüdvözletet küld utána. Néhány másodperc múlva a kanyarban feltűnik a mozdony robusztus, fújtató vasteste, az elegáns, karcsú kocsik engedelmesen, könnyedén suhanva követik. A robogás lelassul, sípoló gőz tör fel, és fojtó fehér felhői pillanatokra elfedik szemünk elől a vonatot. Az állomáson megélénkül a forgalom, a kocsik ablakában kiváncsi tekintetű arcok tűnnek fel, éhesen a benyomásokra, amelyeket egy újabb országban eltöltött első percek nyújthatnak. A vagonok tarkasága, sokféle felirata nyomban jelzi a vonat nemzetközi voltát. Szófia—Belgrád —Budapest—Prága—Berlin — hirdetik e táblák az expressz útvonalát. Az eddigi mozdonyvezetőt, a fűtőt, a jegykezelőket s a személyzet zömét felváltják a ml vasúti alkalmazottaink, csupán az étkezőkocsi személyzete kíséri az utasokat Budapestről egészen Prágáig. A vonatra mosolygó arcú vámtisztek szállnak fel. Vajon lesz-e ok ró, hogy ez a mosoly szigorúságra váljék? Az utasok — ki közömbösen, ki egy kis titkolt Izgatottsággal — vérmérsékletük és bőröndjeik tartalma szerint — vizsgálathoz készítik elő az útimálhát. Két lipcsei kislány kipirult arccal szedi le böröndjét. Ulrlka tizenöt, Carola tizennégy éves, de ikreknek nézhetné őket bárki, megtévesztően hasonlítanak egymásra. Láthatóan ver a szivük a könnyű, tarka halászblúz alatt, amíg mutogatják a kofferok tartalmát. Már úgy látszik, a vámtiszt tovább megy a szokásos tisztelgéssel, mikor valami felkelti figyelmét és kiemel egy átlátszó celofándobozba csomagolt babát. Babát? Baba-remeket, a művészi fantázia és a legkorszerűbb technika csodálatos ötvözetét. Aggodalommal, de harcra kész bátorsággal néznek a kislányok felváltva a vámtisztre és a dobozra. A feszültséggel teli csendet Carola töri meg. — Azt az ómama küldi a kishugunknak... — Hány éves a hugocska? — Most szeptemberben lesz első elemlsta. — Hát az más. Akkor rendben van. Azt hittem, ilyen nagy lányoknak kell a baba. És a dobozt gondosan visszarakják a helyére. Ulrlka nevet, mosolyog, Carola Is, de az arcán látni, nem biztos benne, hogy csakugyan tréfa volt az egész. Folyik az útlevelek ellenőrzése Is. — Itthon vagyunk — sóhajtja útitársnőm, Zdena, a hangjából egyenlő arányban cseng ki az öröm és a sajnálkozás. Hazaérni mindig jó érzés, de utazni,, röpülni a gyorssal más országok sosem látott, csábító tájai felé, idegen emberek szemével cserélni értő mosolyt, az élet legszebb ajándékai közé tartozik. Alig vesszük észre, olyan puhán, ringva A győri Csehszlovákia földjére ért — az esztergomi Bazilika még búcsút Int utána Indul meg újból a gyors s a tekintetek a Mátyusföld kevéssé változatos, de bőségesen termő vidékét pásztázzák. A fülkéket pincér járja végig é$ jelenti, hogy kész az ebéd. Az étkezőkocsi hamarosan meg telik s a ragyogóan terített asztalok fölött a legkülönfélébb nyelveken Indul meg a társalgás. Csodálatos, milyen kitünően meg értik egymást az utasok még akkor is, ha nem beszélnek egymás nyelvén. Mozdulatok, taglejtések, pótolják olykor a szót. Papp Ferenc, a főpincér, fáradhatatlanul cikázik az asztalok között, karján az ízlésesen és gazdagon megrakott tálakkal. Homlokán apró verejtékcseppek ülnek, de arcáról nem hervad le a mosoly. Szolgálatkészen veszi fel a rendeléseket, a külön klvánsá gokat és sohasem jön zavarba, bármilyen legyen Is a vendég naclonáléja, mert hét nyelvet beszél. Olykor, ha szükség mutatkozik, betölti a tolmács szerepét is. Az ét kezőkocsihoz épített konyha iskolapéldája a tökéletes térkihasználásnak. Szinte hihetetlen, hogy ilyen parányi helyen annyi tömérdek s oly sokfajta étel készül el, mint tapasztaltuk. De nem szentelünk anynyl figyelmet ennek az utasok szempontjából oly fontos helyiségnek, mint amenynylt megérdemelne, mert a trópusi hőség, amit a tűzhely áraszt, visszakozzt parancsol. — A jó osztravai szén — mondja Gyulay Rezső szakácsmester, sűrű homloktörölgetés közben. Az ebédelők váltják egymást. Már a harmadik turnus kerül sorra. Velem szemben egy harminc-negyven közötti, sötét bőrű férfi foglal helyet, szemén napszemüveg. Az ebédet angolul rendeli meg és két belépő Idős hölgyet németül üdvözöl. Egyszerre nyúlunk a .sótartóért, amit aztán előzékenyen egymás felé tologatunk. Én engedek s beszélgetni kezdünk. Sushanta K. Sinha a bengáli nyelv professzora a berlini Humboldt Egyetemen. Szabadságát töltötte Bulgáriában, amiről őszinte elragadtatással beszél. Otthon érezte magát, mert — amint mondja — a bolgár nép mentalitása, vendégszeretete igen hasonló a hindu népéhez. Pihenésére azonban a Berlin fölött gyülekező viharfelhők árnyékot vontak. Teli nyugtalansággal tér vissza, bár végső fokon bízik abban, hogy józan belátásra lehet bírni a nyugati politikusokat. Beszélgetés közben megemlíti, hogy tanulmánykötetet ír India nagy költő - filozófusáról, Rabindranath Tagoreról. Érdeklődik az én munkám felöl is, és Így szóbakerül képes hetilapunk, a Hét. Ekkor ér az út nagy meglepetése. Telitömött zsebéből kihúz néhány újságot, majd egyet felém nyújt. — Ez az? A Hét egyik júliusi számát tartom a kezemben, és nem akarok hinni a szememnek. Kedvesen mulat meglepetésemen, amibe szinte berepirultam, és kérdés nélkül is megmagyarázza, hogy az újság a tengerparti strandon került tulajdonéba, egy hazánkfiától kapta cserébe valamilyen német képeslapért. A hőség csökken, az árnyak megnyúlnak, mér cseh földön röpít a kanyargó gyors. Az utasok elpilledtek kissé, a bábeli nyelvzavar elcsendesedik, a hálókocsik ágyain helyezik magukat kényelembe, vagy a párnás üléseken szunyókál, aki tud. Fülkémben Zdena Is szendereg egy fiatal mérnöknek a vállán, akivel Balatonfüreden ismerkedett meg. A függöny behúzva, hogy az alkony! nap ferdén eső sugarai ne tűzzenek szempillájuk alá. A vonat finom tapintattal ringatja őket, én pedig kiállók a folyosóra s nézem a haragoszöld erdők végeláthatatlan láncolatét, gyönyörködöm a felvillanó piros háztetők színfoltjaiban. A mozdony hosszan, figyelmeztetően fütyül s kígyózva közeledik egy alagút sötéten tátongó torka felé. Feltűnik a kis őrfz ö jttfa f ház, a pályaőr és a pályamunkások ogy csoportja. Élénken integetnek, kiáltoznak felénk, de nem sikerül kivenni, hogy mit. Csak nincs valami baj? — ez az első gondolatom, de el is oszlik, mert már klve-DScfnből as NDK-ba vlxiút Is vasat
