A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-27 / 35. szám
Mint a futótűz, úgy terjedt a hír. Az eberek nem akarták elhinni. Jobban mondva, nem tudták elhinni. Amit nem hittek, azí most a szemükkel láthatták. Fényes nappal. Fatu Todoszia ment az úton, egyenesen, majdnem közömbösen, emelt fejjel, keze a szoknyájához tapadt, csípőjét, vállát enyhén himbálta, hajfonatai pedig vastag, fekete kígyóként verdesték a hátát. Mozdulatai lágyak, s kissé fáradtak voltak. Ajka keskeny, halvány; nagy, barna szeme csodálkozva bámult a világba. A német ott ment mellette, s ha éppen kedve támadt, belecsókolt a fehér nyakába. Fatu Todoszia nem húzódott, de az sem látszott, hogy ínyére van a dolog, ahogyan az szokásos. Már mint példának okáért, hogy fejével nemet intve nevetne, s kedvesét oldalba bökdösve, imigyen szólna hozzá: „Eriggy már a csodába, te német, de fene csókolózósnak csinált az anyád, nézze meg az ember!Nyughass már türelmesen egy kicsit, hisz mindenki lát és a szájára vesz a nép ...” Az asszonyok az ablakból nézték és kezüket tölcsérként emelték szájukhoz. — Uram irgalmazz!... Láttak már ilyet! — A szuka! • — A németek cafatja lett. — Korán rákezdtél. Todoszia; alighogy meghalt az urad, te ördög kancája, te meg már ... — Es hogy zokogott a temetésen — a tűz égetné meg! — azt hitte volna az ember, lesorvad a bőre a sok zokogástól. — Amíg élt az ura, megesküdött volna az ember, hogy szent, Pfuj! Gyertek be lányok, a házba, mert Ráchel megy az úton. — Ki az a Ráchel, anya? — kérdezősködtek a lányok. — Ráchel az az átkozott bibliai asszony, aki — Uram bocsát — a szajhasága miatt kárhozott el. — Hát az meg micsoda? — Fogjátok már be a szátokat, ostobák vagytok, mint a borjú. Fatu Todoszia, a falu Ráchelje sem nem látott, sem nem hallott. Ment az úton, egyenésen, majdnem közömbösen, emelt fővel, szoknyához tapadó kézzel. Csípőjét meg a vállát enyhén himbálta, . hajfonatai pedig úgy verdesték a hátát, mint vastag, fekete kígyók. Mozdulatai, ugyanolyan lassúk voltak. Keskeny ajka, mintha már nem lett volna oly halvány. Nagy, barna, szeméből is- eltűnt a csodálkozás. Tenyerével védekezett a szemébe tűző napsütés ellen. — Restem magát a szuka — szólalt meg valaki. Fatu Todoszia nem szégyenkezett. Egyszerűen csak ment az úton. Vidám sem volt, szomorú sem. Meleg nyakán ott érezte a német nedves szálát. Nem tudta, élvezi-e, vagy undorodik. Csak a kezei rezzentek meg olykor-olykor, s mint két fehér madár emelkedtek jel nyugtalanul, hogy fejére igazítsák ringó, gömbölyű válláról lecsúszó fekete gyapjúkendőjét. Azután megint leereszkedett a két fehér madár és fáradtan tapadva a szoknyához, könnyedén elnyúlva, otthonosan megpihentek. — A, mein Name? Johann. Johann Kempe — felelte lármásan a maga nyelvén a német, elégedetten, hogy az aszszonynak-öröme telik benne. „Szóval, te is fon vagy" — gondolta az asszony és hirtelen nevethetnékje támadt a felfedezéstől. Végigfutott rajta a hideg, nem nevetett. Megborzongott és rájött, hogy fél. De aztán hamarosan lerázta félelmét és valami kábultságfélét érzett, ami lassanként elaltatta érzékeit. A német megragadta a kezét, hogy közelebb vonja magához. Fatu Todoszia nem engedte. Eszébe jutott, hogy sietős a dolog. Hamuszínű fésűt vett elő, s a tükör előtt megállapodva, lassú mozdulatokkal Pop Simon A szuka A németet hazavitte, magához. A kulcsot kiszedte a gerenda alól. Todoszia lépett be elsőnek. Odaintett a németnek, üljön le a ládára, amoda a nagy jávorfaasztal mellé, amit fon, a férje faragott ki a szekerceéllel. Közben ledobta a kendőjét és — csak úgy, céltalanul — a tüzet élesztgette a kemencében. Zavarodottan állt meg a szoba közepén. A német cigarettára gyújtott és kissé csodálkozva nézegette a falraaggatott felsorakozó virágdíszes agyagtálakat, a gyolcskendőket, a sárkányölő S-*ent Györgyöt, a mestergerendákról lelógó szárított szőlőfürtöket, meg a szoba egyik sarkában álló rokkát, meg motollát, rajta a félig legombolyított matringgal. Fatu Todoszia a vállát simogatta, mint aki fázik, majd cseréptálat tett az asztalra. Hamutartó nem volt a házban, mert Todoszia ura nem dohányzott. Köményes pálinkát, tavalyi szalonnát és málékenyeret rakott eléje. Azután maga sem tudta, miért, megkérdezte: — Hogy hívnak? — Was? — Hogy hívnak?... Mi a neved .,. igazgatta el a haját, mely oly fekete volt, mint a bűn. Magas kontyba rakta, majd két hoszszú, fehér csonthajtűt tűzött belé. Tenyerével megérintette az arcát, hogy megtudja, vajon hideg e vagy forró. Lassan hátrafordult. Keskeny ajkára száraz mosolygásféle rajzolódott. A német derékon kapta és a gyapjúpokróccal leterített ágyra akarta fektetni. Az aszszony megállította és az ablakon át a juhakol melletti kalyibára mutatott. Nőiesen felkínálkozott a németnek, aki megértette, hogy majd ott fognak szeretkezni. — Jawohl, jawohl! — helyeselt. Csak a hold vékony sarlója látta, amint betértek a kalyibába. Előbb a német. Az aszszony rókamódjára osont be utána és vaskos cigájagyapjú subát terített le. Aznap éjjel néhányszor huhogott a kuvik az öreg nyárfán. A pirkadás ott találta a katonát a subán elnyúlva, ujjal közt felejtett, kialudt cigarettával. Mezítláb volt, nadrágszorítója a földön, mellette. Az arcán csodálkozás féle ült ki, mintha álmodnék. Szőke haját a szél borzolgatta. Az odasereglett juhok ostoba tekintetüket a németre szegezték. A kuvaszok kutyabőrből szabott csizmáit szimatolgatták és nem mozdultak mellőlük. A német nem érezte, nem hallotta, nem látta, mi törté- • nik körülötte. Ott feküdt elnyúlva; mint aki hajnal előtti álmát alussza. Karjai közé szorítva ölte meg Fatu Todoszia a németet, ahogy a csirkét szokás. A hajtűjével. Utána sebtében keresztet vetett, vékony, hófehér ajkai pedig egy „uram irgalmazz’’!-t rebegtek. Negyven nap és negyven éjjel telt el azóta, hogy a nácikivégzőosztag lemészárolta Fatu font, élte virágjában, a sáncmunka megtagadása miatt. Felesége, Todoszia ilyeténképpen adta meg neki a végtisztességet. Amikor mindennel elkészült, hűvös eső kezdett szemerkélni. Az asszony elindult lefelé, csupasz vállal. Egyik hűséges kuvasza a nyomában. A szemerkélő esőn át látni lehetett, ahogy pirkadt. Fatu Todoszia ment, kifelé a faluból, egyenesen, közönyösen, emelt fővel, kezét esőtől gyűrött szoknyájához tapasztva. Nedves haja csapzottan hullott halotthalvány arcába, fehér nyakára, vállára; mellére. Fáradtan mozogott, nagy barna szemére pedig néma csodálkozás ült ki. Megszomjazott, s a Pintyea kútjánál arcát a zöld mohával bélelt vályúba fúrva, mohón inni kezdett. Amikor betelt, eszébe jutott, hogy a marhákat is meg kell itatni. Egy szalmhszálat tépett le, került egyet s azt hajtogatta magában, hogy a teheneket hajtja a vályúhoz. Annyi legyen tehénteje, akár a bő forrás vize, — fohászkodott fel, eszébe jutva, hogy Johannának két-három nap múlva elleni kell. Azután magára hagyta képzeletbeli teheneit és tovább indult. A feje nagyon fájt és gondolatban egérfarokból főtt csáját hajtott fel, azután pedig teljesen megzavarodva, nevetgélni és dalolni kezdett: Estefelé, a holdfénynél Ott várlak a kert végénél. — Az eszelős asszonyban még felderengett annyi, hogy jó, az erdőbe veszi be magát. Es nekiindult fel az erdőnek. (Klumák István fordítása) 13
