A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-27 / 35. szám
Ember, kit élet árja kerget, hallgasd e röpke pár szavat, hangold jel húrját idegednek — míg a bősz vihar jege pergett, ólommal mérted csak magad, s mint anyád képe lelked mélyén, bár él még, avagy már halott, virraszt éjjel s ölel, ha nap kel, légy férfi, védd meg életeddel bár a sors vérbe taposott. s nem az ibolya illatával, könnyel, mely marta szívedet, vágyó haraggal, zokogással és finom mérleged súlyával mérted lelküsmereted? így mérted kínban, szenvedésben. Én is . .. míg dúlt a harc szele — ma is meghűl még forró vérem, míg érzéseid elbeszélem, de szóval kimondhatom-e? A szó az én zengő harangom, kongatom sötét éjen át, virradatkor és alkonyaikor s harangozóm, ha alszik, akkor verni kezdem szívem falát, oibálom, rángatom; riadjon az alvó lelkitsm^rei, visszhangozzék ezerszer hangom, szived olyan, mint szívharangom — ércéből öntöm versemet. Nos zengjen hát szived zenéje, hangold fel régi kedvedet, csillogjon, mint a gyermek képe a zöld mezőkön lánggal égve — lobogtasd meg reményedet, hisz nélküle mit ér az élet! Ne űzd magadtól el soha. A gyilkos újra keres téged s gyermekeidet, friss vetésed — rügybe is halált oltana. (Résziét) S itt elszorul a költő szíve, mim fa, mit baltaél hasít — lelke mélyéről zeng az ige, szava ólom, de érces ríme fegyverré gyúrja szavait. Őszinte versem hív a rétre, hadd játszadozz, mint kisgyerek, mint anya, ki libáit féltve a nyárfáról friss ágat tép le míg kicsinyének nyújt kezet. Őszinte versem zsoltárt kongat, mint faluvégi kis harang, míg a dűlőn a csend borong csak — majd lóra pattan s ím a harmat felszáll a völgyből s átkutat Csendes udvart, szérűt és kertet, hol elpihent a munka már, a lányok csendben elsietnek kedvesükkel, az erdő mellett rá fűk a hold patkója vár. Szavam, ha zúg, búgó szavára mindig emberi szó felel, ezerszer is fennen kiáltva erős, mint hősök könnye árja, mely győzelem nyomán pereg. Erős, mint vadvirágnak vágya, míg csendben napfényért eped, mint kalászt rejtő mag csírája, mint szerelmesek tarka álma, míg vágyuk teljes nem lehet, — * # * Ötvenedszer számlálom már a tavaszt és enyhe illatát, tekintetem a hegy fokára téved. Hosszú korral megáldva szavam a régi s él tovább. Csatornák bűzét nem kerestem, nem vonzott ócska élvezet, ■» sok csalfa felhő szállt felettem s én csak azt a felhőt szerettem, mely látta szülőföldemet. s melynek illata gyantaillat, zsindely, füst, tűz, víz benne él, a réten fáradt testem izzadt s bár gőgös arcok fintorogtak — gyökerem tölgy s nem rongy, szemét. A sutban soha nem hevertem, kuckóban alva kényesen, s hogy gyermekkorom eltemettem, legényes daccal, friss szelekben égett az arcom, véresen. bábámnál hét tenger morajlott, tizenhét ország ihletett — hej, míg a vágyad el nem oltod, nem hiszed, hogy a néped oltott beléd reményt,, jövőt s hitet. FARKAS JENŐ fordítása Nagy dióbarna szemével rám nézett, amelynek tükre olyan tiszta, mint a tengerszem — Milyen szépl — mondta és ismét rám nézett Nem tudtam levenni róla a tekintetemet. — Gyere, bemutatlak édesapámnak, és eljössz hozzánk! — állt tel Katica és kézen fogott mint egy kis elsőosztályost. Az úton hintó gördült, Katica odamutatott: — Az édesapám! Kint volt megnézni az aratókat! Sietve lépegettünk a clfrakantáros lovak és a ragyogó hintó felé. Itt azonban egy erélyes hang állított meg bennünket. — Katica! Ki ez a kölyök!? — szólt keményen egy hatalmas, erős ember. — Katica édesapja — Zsiga, a barátom! — válaszolta Katica és értelmetlenül nézett édesapjára. — Még csak az hiányzott, hogy mindenféle csavargót felszedi nekem! — De .... de apuka ő nem olyan, ő ... a: költő! — szeppent meg a kislány és furcsán sírásra görbült az ajka. — Micsoda?!... Mi az apád? — for-: dúlt hozzám a szigorú ember. — Az édesapám?__Cipész! — Szóval: suszter! — hangsúlyozta a szót olyan formán, mintha a cipész mesterség legalább is hóhérságot jelentett volna. Katicát egy félreérthetetlen pillantással maga mellé parancsolta, aztán még viszszaszólt: — Akkor, édes fiam, eredj haza &í apád mellé : suvickolni 111 A kocsis pántlikás ostorával a lovak közé csördített és elrobogtak. Én ott álltam a poros dűlőn és sírni szerettem volna, vagy valami nagyon nagy követ a csillogó hintó után vágni, hogy örökre el-: némítsam a világ kegyetlenségét. MARTH GYÖRGY rajza 11 ANDREJ PLÁVKA: öall omás
