A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-13 / 33. szám

Ernest emin9way= V0SZ£ly0S nyár

Furcsa volt ismét Spanyolországba utaznom. Nem reméltem, hogy valaha is beengednek újra ebbe az országba, amelyet hazám után a világ minden országánál jobban szeretek, no meg magam sem utaztam volna oda, míg spanyol barátaim közül egy is még börtönben ül. 1953 tavaszán azonban, amikor Afrikába készültünk, az a gondolatom támadt, hogy útba ejtjük Spanyolországot: tanácskoztam néhány ismerősömmel, akik a spanyol polgárháborúban egyik vagy másik oldalon harcoltak, s a döntés úgy szólt, hogy tisztességgel visszatérhetek Spanyolországba — anélkül, hogy megtagadnám, amit írtam — ha politikáról hallgatok. A vízumkérdés nem merült fel. Amerikai túristáktól most nem követelnek vízumot.

Már egy barátom sem volt börtönben 1953-ban, s én terveket szőttem arról, hogy elviszem Maryt, a feleségemet feriára, búcsúra, Pamplonába, és onnan elmegyünk Madridba, ellátogatunk a Pradoba, aztán, ha addig le nem ültetnek, Valenciában megnézzük a bikaviadalokat, mielőtt elhajóznánk Afrika partjai felé. Tudtam, hogy Maryt nem fenyegeti veszély, mert sosem járt Spanyolországban, és összes ismerősei a kiválasztottak köréhez tartoznak. Ha valami történne, azonnal segítségére sietnének.

Nem tartózkodtunk Párizsban, gyorsan átszeltük Franciaországot, Chartres-en, a Lain völgyén és Bodeaux-on keresztül Biatritzba utaztunk, ahol a kiválasztottak köréből való ismerősök vártak ránk, hogy velünk együtt lépjük majd át a határt. Körülményesen meguzsonnáztunk, ittunk, megállapodtunk abban, hogy bizonyos órában találkozunk Hendaye-ben, egy szállodában s onnan együtt utazunk tovább. Egyik barátunk ellátta magát Miguel Primo de Rivera herceg, a londoni spanyol követ ajánlólevelével, amely a maga bűverejével, állítólag minden bajból kiránthat bennünket. Miután ezt megtudtam kissé bizakodókba váltam.

Zord idő volt, esett az cső, amikor eljutottunk a hendaye-i szállodáig, zord és borús volt másnap reggel is, az alacsonyan úszó fellegek eltakarták szemünk elől a spanyol hegyeket. Barátaink a megbeszélt időben nem jelentek meg. Vártam egy órát, majd további fél órát. Azután indultunk a határ felé.

A határőr is eléggé -zordnak látszott. Felmutattam útlevelemet. A rendőfelügyelő sokáig tanulmányozta, közben nem nézet rám. Szokásos spanyol modor, de ettől nem érzi magát könnyebben az ember.

— Nem rokona Hemmingway-nek, az írónak? — kérdezte a felügyelő, s továbbra sem nézett rám.

— Ugyanabból a családból származom — feleltem.

' Átlapozta az útlevelet, alaposan megnézte a fényképet.

— Ön Hemmingway?

Csaknem katonásan kihúztam magam, s azt mondtam: „A sus ordenes”, ami spanyolul körülbelül ezt jelenti: ,,Igenis! Parancsára.” Volt alkalmam hallani és látni, hogyan ejtik ki ezeket a szavakat a legkülönbözőbb körülmények között, s reméltem, a kellő hangárnyalattal tudtam őket kiejteni.

Mindenesetre a rendőrtiszt felült, 'kezet szorított s azt mondta:

~ Összes könyveit olvastam, nagyon tetszenek nekem. Mindjárt lebélyegzem irataikat, s ha szükséges, segítek majd a vámnál.

u

így kerültem újra Spanyolországba. Szinte el se hittem, hogy igaz, és minden újabb iratellenérzésnél — amíg a Bidassoa folyó mentén utaztunk, még háromszor estünk át rajta —, vártam, hogy most-most tartóztatnák le vagy küldenek vissza. De a rendőrtisztek, miután figyelmesen és udvariasan megvizsgálták útlevelünket, mindannyiszor intettek, jelezve, hogy mehetünk tovább. Négyen voltunk, mi, az amerikai házaspár, egy életvidám velencei olasz és ugyancsak olasz, udinei illetségű sofőrje. Pamplonába tartottunk, a szeht Firmus búcsúba. Gianfranco, olasz, utitársunk, volt lovassági tiszt, egy ideig Kubában dolgozott, s mint kedves jó barátunk nálunk lakott. Le Havre-ban várt ránk autójával. Adamo, a sofőr folyton arról ábrándozott, hogy majd temetkezési vállalatot nyit. Azóta meg is valósította álmát, tehát ha úgy adódik, hogy Önök Udineban halnak meg, az ő kliensévé válnak. Soha senki sem kérdezte meg tőle, kinek az oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban. Lelki nyugalmam érdekében azzal vigasztaltam magam, hogy mindkét oldalon. Tekintettel a közelebbi ismeretség során felfedezett, valóban a leonardo sokoldalúságára — egészen valószínűnek tarthattam. Az egyik oldalon harcolhatott meggyőződéséért, a másikon — a hazájáért vagy Udine városáért, s ha létezett volna harmadik oldal, ott is akadt volna miért verekednie: az úristenért vagy a Lancia márkáért, vagy a temetkezési kellék-kereskedelemért, hiszen mindez egyformán kedves volt színének. Mi is kedvesek voltunk szívének, valamint az egész női nem. Ha hőstetteinek csak egy tizedrésze nem volt kitalált mese, Casanova Adamóhoz képest nem több, mint Henry James olasz változata, Don Juan és Proust pedig szóra sem érdemesek. Ha önök, akárcsak én, szeretnek vidáman utazni, utazzanak olaszokkal. Keresve se találhattunk volna jobb utitársakat, mint ezt a kettőt, akikkel együtt ültünk a kitűnő erős Lanciában, amely frissen futott hegynek fel a gesztenyefákkal szegélyezett úton, odalenn hagyva a zöld Bidassoa völgyet; s mialatt felfelé tartottunk; a köd ritkult körülöttünk, s én tudtam, hogy a Col de Velaten túl ha kiérünk Navara fennsíkjára, derűs, felhőtlen égbolt vár ránk.

Ezt a könyvemet bikaviadalokról szóló elbeszélésként gondoltam el, bár eléggé közömbösen hagy a bikaviadal, csak szerettem volna, "ha Mary és Gianfranco részesülnek ebben a látványosságban. Mary Mexikóba utazott, amikor Manolete legutóbb ott fellépett. Szeles idő volt aznap, a bikák semmit sem értek, de Marynak tetszett, s én láttam, ha ilyen silány corrida is hatást tett rá, igazi bikaviadalraiongó vállhat még belőle. Azt mondják, aki kibírja egy évig bikaviadal nélkül, egész életében meg van nélküle. Ez nem egészen igaz, de szemernyi igazság van benne, s én tizennégy évig nem láttam bikaviadalt, kivéve a mexikói corridákat. Igaz, ezek az évek számomra sok tekintetben börtönélethez hasonlítottak, csak éppen nem börtönön belül, hanem kívül töltöttem őket.

Amikor Valdepenas völgyébe ereszkedtünk, alig tenyérnyi magasak voltak a szőlővenyigék, s a végtelen szőlőskertek simán húzódtak a távolban sötétlő hegyek lábáig. Valdepenas borát jó reggel inni, madridi tavernában, régi ismerősök, ugyanilyen koránkelő madarak társaságában. Igénytelen bor ez. Kissé karcos és tiszta ízű, belül erőtlen, gyorsan kialvó tüzet gyűjt. Hamu nem marad utána, s ha az ember átmelegedett, többet nem kíván belőle. Forró napon is hűs marad árnyékban meg szélben. Hűt, de aztán felizzik — kissé, csakhogy jelentkezzék. A második pohár ismét lehűt, csak akkor melegít, ha a motor működéséhez még szükséges. A Valdepenas a szegényember pezsgője, de jeges vödör nem kell hozzá. Fürtjeik úgy érnek, levüket úgy préselik ki, hogy bármely hőmérsékletnél iható legyen a bor: Közönséges tömlőkben szállítják. A szőlővidéket átszelő, nemrég épített jó műúton haladtunk, s néztük, mint ugrálnak fel az új által párhuzamos mezei út szélén a foglyok, és estére már Mansanaresbe értünk, ahol megálltunk, hogy szállodában éjszakázzunk. Madrid csak 174 kilométerre volt már innen, de szerettük volna az utat nappali fénynél megtenni, a bikaviadalok is csak másnap este hat órakor kezdődtek.

* * *

Korán reggel Bili Davisszel kimentünk a szállodából, ahol még mindenki aludt. Lementünk a régi La Mancha-i város központjába, elhaladtunk egy alacsony, vakolt falkerítés mellett. Mögötte terül el az aréna — ez a bizonyos aréna, ahol Ignacio Sanchez Mexias a végzetes sebet kapta a Lorca-megénekelte viadalban, aztán szűk utcákon át kijutottunk a templomtérre, s bekerültünk a piacról visszatérő helybeliek tömegébe. A piac zajos, népes volt, a felhozatal nagy, és sok vásárló panaszkodott a drágaságra, különösen a hal és a hús árára. Malaga után, ahol előttem ismeretlen nyelvjárást beszélnek, oly kellemes volt a gyönyörű, zengzetes spanyol beszédet hallanom és minden szót megértettem.

Egy idős spanyol odajött hozzám.

— Ne vásároljon semmit. Nagyon drága minden. Én semmit sem vettem.

— És mit fog akkor enni?

— Megvárom a vásár végét — mondta. — A végén kénytelenek valamit engedni az árakból.

— Ami a halat illeti, sokáig várni nem tanácsos.

— Igen, - felelte. - Ahhoz a szardíniához, ott ni, hamarosan hozzá lehet jutni. Én idevaló vagyok. Nem sietek sehova. De maguk se vásároljanak semmit. Mutassanak példát másoknak.

Egy tavernában tejeskávét ittunk, mártogattuk bele a jóízű kenyeret, s néhány s pohárka borral meg manchai sajttal fejeztük be a reggelit. A fehér bor jobb a vörösnél. A város félreesik az új műűttól, s a söntésben álló ember azt mondta nekem, hogy a tavernában most ritkán látni idegent.

— Halott lett ez a város — mondta. —1 Csak piacnapokon élénkül fel egy kicsit.

— Milyennek mutatkozik idén a bor?

— Most még korai róla beszélni — válaszolta. — Maga is tud annyit, mint én. Rendszerint jó és mindig egyforma a termés. A szőlő úgy nő, mint a gaz.

— Szeretem a borukat.

— Én is szeretem — mondta. — Azért is szidom. Amit nem szeret az ember, azt nem szidja. Ez most már így van.

Gyorsan megtettük a három kilométeres gyalogutat a szállodáig. Ezúttal hegynek fel kellett mennünk, ami jó testgyakorlatnak bizonyult. A város, amelyet elhagytunk, vigasztalanul festett, nem volt nehéz megválni tőle.

SZÁNTÓ IRÉN fordítása