A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-13 / 33. szám
/ % András bácsi nem és nem bírt elaludni. Csak forgolódott ágyában — ezer baja volt. Egyszer alacsony volt a párna, az izgatta — máskor meg túl magas. Majd melege volt a takaró alatt, de ha kitakarózott, a hideg borzongatta. Fejében egymást kergették a gondolatok, s messze űzték az álomnak még a hírmondóját is. Igaz, más talán nem is csinált volna magának gondot belőle, de hát, ha már ő ilyen volt, mit tehet róla. Neki nagy gondot kozott az egész. Hogyne okozott volna, hiszen a lányát is szerette unokástól, vöstöl, mindenestől, no meg a fecskéit is minden csicsergésükkel, fiókáikkal és fészkükkel. A dolog ugyanis úgy állt, hogy már kilenc éve együtt lakott a vejével, lányával. Hová is húzódna máshová egy öreg, özvegy ember, mint a lányához. Annál is inkább, mert a vő, a Jóska jó ember, mint egy falat kenyér; no meg tulajdonképpen a Jóska állt a házhoz vőnek, s ő csak nem húr col - kodhat ki a saját házából a kedvükért isten szabad ege alá! No, de nem is erről van szó — ezt sem a lánya, a Teri, sem Jóska nem kívánják. Soha egy szóval sem említettek hasonlót, hogy terhűkre lenne — hanem azért mégis úgy tökélték el a télen, hogy neki — már mint az apjuknak, külön szobát csinálnak, mégpedig olyan módon, hogy a fölölegessé vált istállót lebontják, és helyébe egy szép, tágas szobát építenek. A jószág már régen a közösben van, s úgyis csak üresen áll ez a helyiség évek óta. Mások is csináltak már így a faluban — mért ne lakhatnának ők is tágasabban. Igaz, hogy elől két szoba van és egy konyha, de időközben az unokák háromra szaporodtak, s okos dolog az egyik szobát szépen berendezni olyan ünnepi szobának, s ott megkímélödne a szép, új ebédlő bútor is. Elintézték az építkezési engedélyt, közben a szükséges anyagot is beszerezték. Már a mész is ott állt beoltva az udvar sarkában a gödörben — jófajta tornai mész, és az új ablakok, ajtók is ott voltak elkészítve a padlódeszkával egyetemben a padláson. Egy szép napon megérkeztek a fecskék — és megérkezett az elhagyott istálló padlás - gerendáján rakott fészkében lakó fecskepár is. Nem kellett nekik nyitott ajtó, vagy ablak — megtalálták ők a bejutás lehetőségét a rosszul záródó ajtó felső részén tátongó, csaknem tenyérnyi nyílásán keresztül. Boldog csicsergésük úgy csilingelt végig az udvaron, mint ezer ezüstcsengő kacagása. András bácsinak még a szívverése is elállt, amikor viszontlátta kedves fecskéit. Az ám! Erre nem is számított! Első gondolata az volt, hogy leveri a fészket, mert az átalakítási munkákat hamarosan kezdeni akarták, s lehet, hogy addigra már költenének a fecskék — s kár lenne a tojásokért. Aztán arra gondolt, hogy valami deszkával bepótolja a rosszul záródó ajtót, de csak húzta — halasztotta a dolgot, mert olyan szépen tudtak nézni azok az ártatlan madarak, hogy csaknem megszólaltak; — Itt vagyunk! Köszöntünk téged, Nagyapa! Nehéz volt az út a tenger felett! Sokan el is pusztultak, de látod, mi itt vagyunk! Győztünk! Élünk!... Nos, nem tudta, nem bírta őket bántani, sem pedig elrekeszteni előttük az utat — s így az lett a dolog vége, hogy bizony költeni kezdtek a fecskék. András bácsi gondja pedig napról-napra nőtt. Lányának, vejének és az unokáknak nem szólt —' nem mert szólni —, mert félt, hogy kinevetik. A dolog vége úgyis csak az lesz — hogy leverik a fészket, átalakítják a helyiséget. Közelgett a nagy nap. A Feri gyerek — a sógor fia — a jövő hét keddjére ígérkezett két barátjával, mert akkor lesz egy hetes szabadságuk, s így elvégezhetik a munka nagyját. A többi apró simításokat majd munka után, délutánonkint végzik el. Feri fogja a kőműves meg az ácsmunkákat is végezni. Ügyes gyerek ö — minden mesterséghez ért. Péntekre kikeltek a fiókák. András bácsi ott nézte őket szomorúan egész péntek délután, szombat reggel s vasárnap egész nap. Öreg szívét a fájdalom szorongatta, bizony a szeme is meg-megkönnyezett nem egyezer. Váratlanul rányitotta az ajtót legnagyóbbik unokája, a Józsika. András bácsi akkor is ott állt az istálló közepén, s zavarában hirtelen nem tudta, hogy hová nézzen, mert a gyerek megkérdezte. — Mit csinál itt, nagyapa, egyedül? — Semmit, fiacskám, semmit, csak ... — tovább nem folytatta, de az unoka megint megszólalt. — Nézze csak, nagyapa! Kis fecskék! Milyen szép sárga a csőrük! Nem felelt. Nagyokat nyelt. — De mi lesz a fecskékkel nagyapa, ha szétbontják a gerendákat? Szegényeket nem fogja megtalálni az anyukájuk! Biztosan meg is fognak halni éhen.., Az unoka is elhallgatott. Nagy, kerekre nyitott, barna szemében annyi ijertség ült, ami csak egy nyolc éves fiúcska tiszta szemében fér el... Józsika volt az, aki este a vacsora előtt ismét megkérdezte, most már az apjától, hogy mi lesz a fecskékkel. — Milyen fecskékkel? — kérdezte válasz helyett az apja. — Hát azokkal, akik ott vannak hátul, ahol nagyapának csináltok szobát. Tele van a fészek kicsi fecskével. Az apja nem válaszolt mindjárt. Kicsit késve szólt. — Hát mi lenne! Minek rakták oda a fészket! Leverjük és kész! Csend lett a konyhában. Józsika pislogva nagyapjára nézett, az meg az orrát fújogatta nagy gonddal. Végre Teri szólalt meg. De ő is kérdezett. — Te még nem láttad? — Mit? — kérdezte Jóska, mert hozzá volt intézve a kérés. — A fecskéket — válaszolta az aszszony. — Hogyne láttam volna. — No és? — kérdezte ismét felesége. — No és, no és! Mondtam már. Az építést nem lehet halasztani, mert Ferinek sem lesz rá később ideje. No meg kimegyünk a nyárból, és még szikkadni is kell a falnak, a vakolásnak. Különben, ha gondolod, és apának is jó, hát intézd el Ferivel, ahogy akarod, de én nem nevettetem ki magamat ilyen szamársággal. Így történt. Ezért nem bírt elaludni András bácsi. Nem tudott dönteni. Mert szerette a vejét is és a fecskéket 10
