A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-22 / 4. szám
— Hát oda ... ki. a telepre ... — Nem engedlek ilyen ítéletidőben! Hiszen holnap, meg holnap után is ünnep, nem kell dolgozni. Meg ha kellene is, nincs már neked ott semmi keresnivalód! Pistát meglepi a lány határozottsága: — Szóval... úgy gondolod, hogy keressek munkát itt a városban és... és összeházasodunk? Marika lehajtja a fejét: — Hát, ha te is úgy akarod? — Szóval... akkor hát... itt maradhatok, itt alhatok? Igent bólogat a lány, majd figyelmeztetőn felemeli a mutatőújját: — De amíg össze nem házasodunk, addig ... Pista megérti, mire céloz a lány. Elmosolyodik: — Nem!... Addig egy kisujja! sem nyúlok hozzád! Pista szemét kerüli az álom, Jolán hangja mérgezi a lelkét: „Lehet, egyszer majd megköszöni, és hálából széttapossa a szívedet! Helyettem is!” ... Rémképek ugrándoznak előtte a sötét szobában: Marika mással csókolódzik ... Marika szenvedjen! Mások is szenvednek miatta. — Köszönöm, Marika! Köszönöm, hogy megértettél, hogy visszaadtad a nyugalmamat és az emberségemet... Elgondolkozva szól Marika: — Én meg szabad vagyok, nekem több jogom van rád, mint neki. Az én múltam tiszta, nincs rajta folt. A lelkiismeretemet nem bánthatja senki és semmi. — És az én múltamat nem fogod soha a szememre vetni? — Nem. soha! — feleli Marika. — Mindent elmondtál őszintén, semmit se titkoltál el. A múltaddal együtt szeretlek. Pista feláll, veszi a kabátját. készülődik. — Hová akarsz menni? — áll fel a lány is. gúnyosan a szemébe nevet... Marika elhagyja ... Keservesen felnyög ... Cigaretta után kutat... A felvillanó gyufa fényénél megpillantja a csendesen alvó lányt, a párnán szétterülő szőke haját, és némileg megnyugszik ... * * * Február közepe. Keményen tartja magát a tél. Féllábszárig érő a hó. A hőmérő higanyszála jóval a nulla alatt tanyázik, pedig napközben fényben, derűs arccal mosolyog a napocska. Csupán annyi az eredménye, hogy kirojtozza az ereszt: félkaros jégcsapokat növeszt rajta. A szövetkezetben erőteljesen megy a munka: készülődnek a tavaszra. A magtárban forgatják a vetőmagot, kukoricát morzsolnak, szecskáznak és trágyát hordnak. II. rész (22) Fényes Gazsi, a leendő méhész, nap, mint nap a kaptárak előkészítésével foglalkozik. Drótozza s műlépezi a kereteket. Munka közben vidáman fütyörészget. Ha elszakad a drót, vagy kezére cseppen a forró viasz, káromkodással cifrázza a nótát. Esténként a könyveket bújja, álmában meg leggyakrabban mézben fuldoklik. Déltájban, ha hazafut megebédelni, első útja a kertbe vezet. A csupasz ágú szilvafa alatt szürkére mázolt kaptár szerénykedik egymagában. Óvatosan nyomja fülét a röpnyíláshoz: élnek-e még a kicsi bogárkák. A halk susogás, csendes, nyugodt zümmögés megnyugtatja, s még az ebéd is jobban esik neki. A kertészeti csoport sem tétlenkedik. Hiszen az elmúlt évben közel félmilliós bevételt biztosított a szövetkezetnek. Készítik a melegágy-rámákat és rozsszalmából kötik a melegágytakarókat. A fiatalok sem alusznak. Estéről-estére az iskolában virrasztnak: már a harmadik színdarabot tanulják. A másodikkal szép sikert és jő bevételt értek el: hat szomszédos faluban vendégszerepeitek. A futballpálya bekerítésére már duplán megvan a pénz, másra is jut belőle. A művelődési otthon építéséhez is szállítják az anyagot, azonkívül tizenöt keménymarkú fiatalember a Sumavába ment fakitermelésre. Hiába, nehezen lehet beszerezni a faanyagot, ei.bez a megoldáshoz kellett nyúlni. A fiatalok kitermelnek annyi fát, hogy elengendő lesz a kultúrházra, is, meg a gépek számára épülő kocsiszínre is. Mindezek kész tények, elért eredmények, pár sorba öszszesűrítve. De mennyi gonddal, bajjal és mérgelődéssel jár az eredmények megszületése Például az egyik Sumavába készülő fiatalember anyja mindenféle tücsköt, bogarat összebeszélt, csakhogy visszatartsa a fiát: — Rúgják, lökik az embert, mint az állatot. Kényszermunka, még annál is rosszabb! Megfagyhat, felfalhatják a vádállatok, német golyó találhatja. Ki felel a fiamért, kicsoda!... Talán a tanító, vagy a Gaál János? ... Mindennek ellenére a fiatalember azért elment a Sumavába, és a faanyag meglesz. Bujtor Gábor két hónap óta a tehénészetben dolgozik. A gondjára bízott állatok szépen fejlődnek, és mindig olyan tiszták, mint a patyolat. És ami a legfontossabb, már nem iszik a Gábor. Gaál János elintézte, hogy elvonókúrára vigyék. A szövetkezet megtérített minden kiadást, s amíg Gábor kezelésen volt, a családját teljes mértékben ellátták a szövetkezét szociális alapjából. Legnagyobbik fia, a Gabi, a komáromi mezőgazdasági technikum első éves tanulója. Jól tanul a gyerek, mindenhez van fogalma, s ami talán a legfontosabb, szereti a természetet, szereti a földet, a jó barna földet. Most, az utóbbi időben, ha néha hazajött egy-két napra Komáromból, nem látja soha kisírt szeműnek az anyját, mint azelőtt. Megíndítóan jó érzés tölti el a lelkét, hogy nem kell már szégyenkeznie az apja miatt. Gaál János a múltkoriban egy levelet kapott Bujtor Gabitől. íme a Komáromból jött' levél: „Kedves Jani bácsi!” Ne haragudjon, hogy levelemmel zavarom. Tudom, sok a gondja, baja a szövetkezetben, mert nemcsak a szövetkezet ügyeit kell intézni, hanem az emberekkel is törődik, róluk is gondoskodik, mint ahogyan törődött és gondoskodott az én édesapámról. Nem rongyosak már a testvéreim, nem sír már örökké az édesanyám, nem vágja szívét a gond és bánat, mint ezelőtt. Eddig úgy éreztem magam. mint egy árva, akinek nincs apja. Eddig idegennek éreztem magam a faluban, és irigyeltem annak a gyereknek a sorsát, akinek rendes, józan volt az apja. Nagyon szépen köszönöm. Jani bácsi, hogy visszaadta az édesapámat, hogy most már én is tudok örülni mindennek! Egysze- majd meghálálom magának. Én is olyan ember szeretnék lenni, mint maga! Még egyszer köszönöm. Hálás szívvel gondolok magára, üdvözlöm és sok jó egészséget kívánok: Gabi." (Folytatjuk) Csend. Hosszú, ordító csend. Egy szót sem szólsz? — kérdi sokára Pista. Kovács Marika még mindig nem szólal meg. Lelkében és agyában különböző érzések és gondolatok keringnek. Nem akarja elhamarkodni a válaszát, hiszen maga is jól érzi, hogy most érkezett el életének talán legfontosabb és legdöntőbb pontjához... — Hát tényleg nincs hozzám egy szavad se, Marika? A lány Pistára emeli mélykék szemét: — Szeretlek!... Szeretlek! ... A legénynek mázsás súly esik esik le a szívéről: — És Jolán ? ... — Megérdemli a sorsát! — feleli Marika. — Nem érdemel mást egy olyan asszony, aki otthagyja a családját. Otthagyja a férjét és gyerekét, akik szeretik őt!... Talán még megbocsátható volna, ha szeretne téged, de amint a beszédedből kitűnik, nem szeret. Most már csak azért ragaszkodik hozzád, mert más kiutat nem talál. Hogy szenved? Hát