A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-18 / 25. szám
JURII NAGIBIN .......Illlllllllll....Ilillllllllllllllllllll.....Illlllllllllllllllll Zsenya Rumjanceva Vége hát az utolsó órának. Sok nehéz vizsga áll még előttünk, de óra már nem lesz többé ebben az életben. Egyetemi előadások következnek, majd szemináriumok, kollokviumok. Milyen felnöttes szavak! Tíz esztendő telt eaz iskolacsengő jól ismert rekedtes hangja mellett, amely lent, a tanári mélyén keletkezik s csak némi késéssel jut föl hozzunk a hatodik emeletre, a tizedik osztályokig. Meghatottan s némi izgalommal kószáltunk az osztályokban, és a folyosón zavartak voltunk és elfogultak a pillanattól, amikor iskolásgyerekből hirtelen felnőtté válik az ember. Felnőtté, aki már meg is nősülhet! Boldogan, s mégis valamit sajnálva mászkáltunk le-fel, mintha féltünk volna kilépni az iskola falai közül a végtelenné tágult világba. Ügy éreztük, mintha valamit még nem mondtunk volna el egymásnak, mintha nem használtuk volna ki az elmúlt tíz évet, s mintha váratlanul ért volna bennünket ez a nap. Az ég sűrű kékje beomlott az osztályba, a kitárt ablakok párkányán galambok búgtak, szenvedélytől eltorzult hangon, mindent átitatott a fák gazdag lombjának illata, s a friss aszfalt szaga. Zsenya Rumjanceva benézett az osztályunkba. — Szerjózsa, légy szíves egy pillanatra! Kimentem a folyosóra. Ezen a szokatlan napon Zsenya sem volt olyan, mint máskor. Térden fölül érő rövid ruháját már a múlt évben kinőtte, gyapjú kötött kabátja alatt — amely a mellén nem ért össze — mosástól fakó fehér blúzt viselt, a lábán pedig alacsonysarkú, tompaorrú gyerekcipőt. Mintha a kishúga ruháit hordaná. Hosszú hamuszínü haját feltüzte, de az mégis eltakarta homlokát és az arcát, egy fürt pedig folyton előrehullott pisze orrára, hiába dobta hátra minduntalan ingerült mozdulattal. Mindez megszokott volt rajta. De akadt valami új is, az arcát színező egyenletes, finom pír és nagy szürke szemének eleven, kedves fénye, amely hol gondterheltkomolyán, hol mitsemlátó-szórakozottan csillogott. — Szerjózsa, azt akartam mondani: találkozzunk tíz év múlva. A tréfálkozás sohasem jellemezte Zsenyát, komolyan kérdeztem hát én is viszsza: — Miért? — Kíváncsi vagyok, milyen leszel tíz ^v,. m^va — mondta, s félrelökte orra elől a tolakodó hajfürtöt. — Hiszen kezdettől fogva nagyon tetszettél nekem. zt hittem, hogy Zsenya Rumjanceva x *- előtt ismeretlenek ezek a szavak, s ezek az érzések. Életében két dolog fog • lalkoztatta: a komszomolmunka — ő voit a komszomol-titkárunk — és a csillagok világa. Sohasem hallottam, hogy a napi teendők elvégzése után szabad idejében másról beszélt volna, mint csillagokról bolygókról, csillagpályákról,.. protuberanciákról, kozmikus repülésekről. Kevesen tudtuk pontosan, mire szeretnénk jutni az életben, Zsenya azonban már a hatodikban bizonyos volt benne, hogy csillagász lese ö és semmi más. Nem voltunk közeli barátságban, párhuzamos osztályba jártunk s csak a komszomolmunka során akadtunk össze. Zsenya váratlan vallomása elámított és zavarba ejtett. A rejtély nyitja után kutatva végigszáguldottam gondolatban az elmúlt éveken, de semmit sem találtam bennünk, egyetlen találkozáson kívül, amely a Tiszta-tavaknál történt..., Egy alkalommal elhatároztuk, hogy vasárnap elmegyünk a Himszkini víztárolóhoz csónakázni. Abban maradtunk, hogy a Tiszta-tavaknál találkozunk, a nagy váróteremben. Reggelre azonban szemerkélni kezdett az eső, s a gyülekezési helyen csak négyen jelentünk meg: én, Pavlik, Nyina Bariseva és Zsenya Rumjanceva. Nyina azért jött, mert vasárnap nem tud megülni otthon, én Nyina miatt jöttem. Pávlik én miattam, de hogy Zsenya miért jött el, mindannyiunk előtt érthetetlen volt. Zsenya sohasem vett részt szerény lakomáinkon, nem járt velünk moziba, sem a parkba, sem az Ermitázsba. Ám senki nem tartotta ezért álszentnek, tudtuk, hogy egyszerűen nincs ideje ilyesmire: tagja volt az egyetem csillagászati szakkörének, s eljárt a Planetáriumba is. Tiszteltük benne ezt a női - céltudatosságot s nem akartuk háborgatni. O** sszejöttünk hát a bulvár közepén az óriási faernyő alatti nagy huzatos pavilonban, az eső hol nagy kövér cseppekben verte a földet, hol alig láthatóan, s alig hallhatóan szitált, de nem hagyta abba egy másodpercre sem. A szürke, nehéz felhők egyetlen fénysugarat sem engedve, áthúztak a háztetők felett. A Hiniszkinre gondolni sem lehetett. Zsenya azonban makacsul igyekezett meggyőzni bennünket, hogy menjünk. Első alkalommal engedett meg magának egy kis eltérést a megszokott szigorú rendtől, s így megjárta most is! Kabátjának a gombján egy kis csomag lógott, benne szendvicsek. Megható volt ez a k'S csomagocska. Zsenyának nyilván eszébe se jutott, hogy be lehetne menni valamelyik büfébe, kávézóba, vagy esetleg étterembe reggelizni ahogyan kirándulásaink aikalmával megszoktuk. Megsajnáltam azt a kis csomagot. — Gyerünk, csónakázzunk egyet — javasoltam, s arra az öreg kiszáradt ladikra mutattam, amelynek ott meredezett az orra a melegedő cölöpje alatt — és azt fogjuk képzelni, hogy a Himszkin vagyunk. — Vagy a Földközi-tengeren — tette hozzá Pavlik. — Vagy az Indiai-óceánon! — kapott lelkesen az ajánlaton Zsenya. — Vagy Grönland partjainál!... — De nem fogunk elsüllyedni? — kérdezte Nyina. — Bosszantó lenne, meghívóm van a Művész Színház bemutatójára. Evezők nem voltak, kerítettünk a parton két deszkadarabot, kimertük a ladikból a vizet, s elindultunk földkörüP utunkra. Zsenyán kívül aligha szerzett ez bármelyikünknek örömet. Miközben Pavlikkal unottan csapkodtuk a vizet a deszkákkal, Zsenya kidolgozta az útitervet. Rögtön megérkezünk a Boszporuszhoz, majd a Szuezi-csatornán át kijutunk a Vörös-tengerre, onnan az Arab-tengerre, aztán elhajózunk a Fülöp-szigetek mellett és már kint is vagyunk a Csendes-óceánon. Kedves és megható volt Zsenyának ez a kései gyerekessége, de volt benne valami sajnálatra méltó is. — Nézzétek! — mondta Zsenya, s arrafelé mutatott, ahol a fák nedvességtől fénylő ágai mögött egyhangúan sötétlettek a „Kolizej” mozi nedves oszlopai: — Pálmák, liánok, elefántok, elsodródtunk India partjaihoz! ... Összenéztünk. Érthetetlen volt számunkra, hogyan tárhatja fel magát ilyen naivul valaki. Hiszen mi többiek annyira féltettük s védtük — hol erőltetett gúnyolódással, hol könnyed cinizmussal — még törékeny, könnyen sebezhető belső életünket! Ahogy általában tizenhat éves korukban teszik az emberek. — Közeledünk a félelmetes Salamonszigetekhez! — közölte vésztjósló hangon Zenya. — Helyes! — erősítette meg Pávlik, aki a legmegértőbb volt köztünk. — Ott vannak az emberevő bennszülöttek! — mutatott a ciszterna falánál cigarettázó legényekre. — Ágyúkat a fedélzetre! — vezényelt Zsenya. — Előkészíteni a golyókat!... — Zsenya térj észre, hiszen ez kolonializmus — mondtam. — [gaz is! — mosolyodott el Zsenya. örült, hogy ötletei visszhangra találtak, s naívságában nem vette észre az iróniát. — Barátokként kell közeledni hozzájuk, munkaeszközöket, szerszámokat, orvosságot viszünk nekik . .. — Biblia helyett pedig Abrámovics és Golovencsenko iskolai tankönyveit — tette hozzá Pávlik. Folytatódott unalmas csónakázásunk az esőben. Zsenya fáradhatatlanul vezényelt: „Kormányt jobbra!” „Kormányt balra!” „Vitorlát fölvonni!” „Vitorlát leereszteni!” — a csillagok állásából határozta meg az útirányt mivel iránytűnk összetört a viharban. Lehetősége nyílt arra, hogy csillagászati előadással traktáljon bennünket, amiből csupán azt jegyeztem meg, hogy az egyenlítő fölött mintegy fordított a csillagok állása. Aztán szerencsétlenség ért bennünket, s Zsenya szétosztotta közöttünk „utolsó újságjait“ — az elázott szendvicseket Csüggedten rágcsáltuk a vajas zsemlyét, míg Zsenya arról beszélt, mennyire tetszik neki Robinson élete. Átáztam, elfáradtam, szálka ment a tenyerembe — mindez kegyetlenné tett. és azt mondtam, nem ismerek kispolgáribb könyvet, mint a „Robinson Crusoe”. — Az egész könyv az aratás, a ruházkodás, berendezkedés kicsinyes gondjaival van tele. Az élelmek és mindenféle vacakok végtelen étlapja... A diadalmaskodó nyárspolgári lét himnusza!... — Én pedig nem ismerek lelkesítőbb dolgot ennél, ahogyan te nevezed, az étlapnál! — mondta Zsenya, s könnyes lett a szeme. — Mennyi nagyság, őserő van ebben a könyvben, s milyen álmok... Vitánknak Nyina Bariseva vetett véget. Hirtelen felkiáltott: — Hurrá! Föld!... — Hol? Hol? — kérdezte izgatottan Zsenya. — Ott nézd, a melegedőnél — mondta prózaian Nyina. — Kész, megérkeztünk! Fiúk, én tönkre fagytam, egy csésze kávé nélkül nem ússzuk meg. — Menjünk Pokrovkába, a nyári kávézóba — javasoltam. Zsenya zavartan nézett ránk, az arca rózsaszínű volt. — Hát jó — mondta aztán hősiesen. — Ha mulatunk, hát mulassunk! «« Ültünk a nyári kávézóban, a csíkos nedves ponyva alatt, forró kávét 12
