A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-14 / 20. szám
Mihail Iszakovszkii: PÁRTUNK Korunk erényeit, becsületét, eszét A párt testesítette meg. Neki — ki »- gy, dicső — köszönheti a nép A kivívott győzelmeket. Mert méltóképp helyezte mindenek fölé A népe igazát, ügyét, Ütjáról — mi nehéz, önnön-vállalta út Nem tért le soha, soha még. Akarata erős, meg nem rendíthető, És ténye tündöklőn lobog. Tetteinél a történelem lapjain Nincs hősibb, merészebb dolog. S bár nem leírt Szabály — tudjuk, hitet, erőt Miből merített és miképp: Ráhagyta örökül, neki adta Lenin Saját hűséges, nagy szívét. Így lehetett velünk mindig és mindenütt Hol hőstett, harc és munka várt; Gondunkban, s ha öröm fényezte ki szemünk: Segítőnk, társunk — jóbarát. Nevével hegyeket mozdít el szép erőnk, Mert Egy vagyunk: vállnál a váll. Ellenség közelít? Nem bontja meg sorunk Sem rettenet, sem a halál. Kényükre prédaként nem dobhatjuk magunk, Halnunk, vesztenünk nem lehet. Nézd a párt zászlaját, alatta mind tovább Lépünk, mi örök győztesek. S a cél már közelít. A holnap serege Lép, lép, mindig előre csak — S már nem kísértet ez — hisz minden, minden ujj A kommunizmusra mutat. Fordította: Havas Ervin Szemion Gudzenko, VIHAR UTÁNI CSEND Prágában őrnagyot temetnek, aki meghalt a győzelem után. Csend ül a Moldván, a sírnál sortüz dördül. Asszonyok sírnak. Férfiak néznek némán. Kérges kéz az emlékül eltett üres patronra görbül. Amelyet asszonyok rom-porral fényesítettek át. Muskátlik, az első muskátlik Virítanak majd az ablakpárkányokon. Vörössé válnak! S az ükunokák már csak meseként ámulhatnak tankokon, tüzeken, s hős harcokon. * » * Brno városa. Földig égnek a házak az utcán. Szerte már csend van, mint nagy vihar után. Csak itt-ott csattan egy lövés, de az is oly magányos, árva. Csak itt-ott morajlik fel néha a harcok pokoli muzsikája. Es ismét csend van mint vihar után a füveken, s a fákon. Brno városa. Az ezredek pihennek az utcákon. PÁLL MIKLÖS fordítása Szemion Gudzeoko, fiatal szovjet költö, 1951-ben a háborúban szerzett sebesüléseibe belehalt. Részt vett Csehszlovákia felszabadításl harcaiban, amelyeknek több költeményt szentelt. ' szonyokhoz. — Magát futószalagon intézte el? — Én nem mondtam, hogy engem — védekezett a váratlanul ért heves támadásra az asszony. — Én is először vagyok itt. — Nahát! — képedt el Bálint. — Kisül, hogy semmi okuk, csak szidják, mert keserű az a fekete májuk ... — Hallja, minek kötekedik itt velünk! — pattant fel az egyik asszony. — Az emberek beszélnek, a betegeknek joguk van kritizálni. Tán csak megmondhatjuk a véleményünket? Maga meg itt olyan cudarul nekünk támad ... Elhallgattak, mert nyílt az ajtó, s fiatal férfi jött kifelé a rendelőből. Hanyagul fejére dobta sapkáját, úgy vetette elmenőben halkan a többiek felé: — Maguk meg mit csapnak itt olyan lármát. A párnázott ajtón is áthallatszott a zsivaj. Az orvosnő hajolt ki a folyosóra. — Kérem a következőt. A keserű arcú férfi felállt, de még mielőtt túljutott volna a rendelő küszöbén, az orvosnő két lépést tett kifelé, s hitetlenkedve nézett Bálintra. — Nagyapó! Maga az? Hát hogy került ide ? Az öreg felállt, leült, majd újra felállt, s maga sem tudta, hogy inkább kámforrá válna-e a váratlan leleplezés miatt, vagy büszkének érezze-e magát. Mivel amúgy is csak az utóbbi volt módjában, emellett döntött. — Hát csak bejöttem Rozika ... dolgom volt a városban. Mondom, megnézem egyszer, hogy-hol dolgozol. Hogy áll rajtad ez a ... fehér kabát. Ügy is ritkán látunk mostanában. A nagyanyád csókoltat — füllentette hidegvérrel. — De mennem is kell már, mert a busz nem vár. — Rengeteg a dolog nagyapó, de a hét végén biztosan lemegyek magukhoz. Várjanak mákosrétessel! Lássa nem tartóztathatom, mert a kórházba kell sietnem nemsokára és még öt betegem van itt. — Hát csak rendesen végezd a dolgod. És ... a betegeket nem elsietni... No, szervusz Rozika. Az ajtó becsukódott. Egyedül marad a rászegeződő pillantások kereszttüzében. Vette a táskáját, -amikor a csöndben, amely lehelte magából a váróterem hirtelen megváltozott hangulatát, kedveskedő hangon megszólalt az egyik asszony: — Ez volt hát a kis unokája? — Bálint helybenhagyőlag hümmögött valamit, a másik asszony meg folytatta: — Szép, derék teremtés. Az ilyenhez mindjárt bizalma van az embernek. Amit az előbb beszéltünk, nem úgy köl! ám venni... A beteg sokszor csak szokásból szidja az orvost . . Nem rá szólt az . . . — No, jő egészséget! — Bálint már nem akart újabb beszélgetésbe elegyedni. Meg bökte kalapját, s vette az irányt kifelé. Otthon nem állhatta meg, hamarosan szőbahozta látogatását. — Beszéltem Rozival. A hét végén hazajön, készítheted a mákosrétest. — Igazán? — örvendezett a felesége. — Aztán hol találkoztak össze? — Bent voltam az üzemben. Ügy voltam vele, valahogy, hogy tudtam, orvos lett a Rozikából, tudtam, tudtam csak elhinni nem lehetett. Hogy a kis Rozi. akit mi neveltünk ... Látnom kellett a nevét a táblán, meg őt is, amint... Amikor dolgozik, gyógyít. — Ne mondja — álmélkodott Bugámé. — Aztán mit látott? — Sok a dolga annak a lánynak. Tele van betegekkel, de szeretik, dicsérik a mi Rozinkat. Ugyan meg is mondtam ner ki, ne hogy olyan legyen, mint akik csak félkézzel, futószalagon intézik el a betegeket. Meg azt is megmondtam ám neki, hogy . .. — Ugyan már Bálint. Hát zsörtölődni ment oda? Nem olyan az a lány... Az idegenek dicsérik a nagyapja meg ... Maga mindig is túl szigorú volt hozzá ... Bálint elfordult, hogy' ne lássák az arca, dünnvögött valamit, s rágyújtott egy szivarra. 11
