A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-07 / 19. szám
ANDREJ PLÁVKA: Hete n (Részlet) A nap már régen lebukott a Chocs mögé, az eget vékony, szinte átlátszó felhők borították, mintha a mennybolt finom szövésű takaróba burkolódznék éjszakára, amikor a hét partizán a Héjacsúcsról lefelé indult, éppen abban az irányban, amerre Péter felesége ment el reggel. Az Aszóvölgy felett, a Sorsziklák mentén, a Kvacsányi völgy felé. A meredek falú szakadék fölött Ondrisnak megcsúszott a lába, a leszakadó sziklagörgeteg kis híján magával rántotta. — Az öreganyja keservét, — káromokodott egy sziklába kapaszkodva, — mi a fészkes fenének ellett annyi követ ez a hegy! — Tiszteltetjük a lentieket, — nevetett Mihály szakaszvezető. Mire a Kvacsányi völgy szélére értek, teljesen besötétedett. — Innét már biztosabb lesz az út, de bizonytalanabb a terep. Csak óvatosan, legények, óvatosan — nézett hátra társaira a feketehajú Péter, ő ment elől, ismerte a járást errefelé, Ettől fogva nagyobb közökben követték egymást. Öt falu határán haladtak keresztül, néha berkekbe, fák közé kerültek, szótlanul haladtak a sötétben, csak néha aallatszott, hogy valamelyikük megbotlott egy-egy kőben. Jóval elmúlt már éjfél, amikor elérték a pusztamáriai hegy alját és megindultak fölfelé az erdőben. Borús októberi reggel van, a pusztamáriai hegy fokáról, fenyőfa mögül katonai távcsővel kémlelik a tájat. — Szöges drót, — suttogja Grigorij, — de csak tesséklássék akadály, át lehet ugrani. A két katonát szabad szemmel is látjátok. Kézről kézre járt a messzelátó. — Nem lesz jobb mégis a patak felől kerülni? Bokros a partja, — vélekedett Antonín. — Nem bízok’ benne, — felelt Grigorij. — Abban mara-BACSKAI BÉLA rajzai dunk, ahogy megállapodtunk. Most pedig gyerünk a rejtekhelyre. Péter, merre van az a kunyhó ? Péter már ugrott i^, de Grigorijnak még volt valami mondanivalója. Sorban végigjártatta mindnyájukon a tekintetét, tervrajzára mutatott: — Láttátok a terepet? Tudja mindegyik a maga helyét? Szótlanul bólintottak. — Az őröket is látjátok? Újból bólintottak, s még egy pillantást vetettek a pusztamáriai hídra. — Akkor hát, Péter, vezess el abba a házba. Péter előre ment, a többiek óvatosan a nyomában. A fenyves szélére érve Péter egy zsindelytetős alacsony, csűrre mutatott. Csillagformájú ablakából fenyőgally integetett. — Rendben van minden. Ha nem volna az ablakban fenyőág azt jelentené, hogy veszély fenyeget. Gyerünk. Óvatosan leereszkedtek a meredek lejtőn, a marhacsapások közt szerbtövis meregette tüskéit, aztán a kert felől surrantak a fenyőgallyas csűr felé. A kapuja nyitva volt. Keresztüllopakodtak a kis udvaron, s benyitottak a csűrbe. A szérűn kézihajtásos szecskavágó állt, oldalt a rekeszben illatos friss sarjú. Rajta három gereblye. Egy ideig tanácstalanul álldogáltak. a szomszédos istállóból hallani lehetett, ahogy a tehén a vályúhoz dörzsöli a nyakát. Mintha csak itt fújtatna, az odorban. Egybekeveredett a trágyaszag és a szénaillat. A ház ajtaja hirtelen megcsikordult, egy öreg ember jött ki az udvarra; jobb lábára sántított, maszatos ujjas volt rajta. A tehén elbődült, mintha csak megismerné a gazdája lépteit. — Megyek, már, kedveském, — csitítgatta az öreg, — éhes vagy, persze, itt az ideje, hogy enni kapj. Nyikorgott az istállóajtó, az öreg bement, megveregette a tehén oldalát, dünnyögött valamit magában. Nemsokára benyitott a csűrbe. Kezét fedetlen ősz fejéhez emelte köszöntésképpen és szaporán pislogott. Csöppet sem lepte meg, hogy idegeneket lát. — Rendben megy minden, minden, — egymás után kezet nyújtott a hét partizánnak, mintha régi ismerősei lennének. — Egy sincs belőlük a faluban, — folytatta. — Tegnap a kocsmában jártak öten. De még éjfél előtt elmentek az állomás felé. Csak az autóikat látjuk, keresztülrohannak a falun, ritkán állnak meg. Akkor is csak azért, mert kérdezni akarnak valamit. De az ördög soha nem alszik. Nem ám! Hát hova mennétek? Ide a szénarekeszbe vagy föl az odorba? Ahová tetszik... Hangosan beszélt, mintha semmitől se kellene tartani. Aztán közelebb lépett Péterhez, megveregette a vállát. — No, no szegénykém, jaj, a legszívesebben mind elemészteném ... Péter értetlenül meredt az öregre. — Mi történt, bátyó? — Hát te még nem tudod? Én meg azt hittem, hogy a magatok fajta sasfiókák mindent tudnak. Nocsak, hogy is mondjam ... Hát tudod, tegnapelőtt felperzselték a házadat, Fel ám, leégett, csak a hamuja maradt. Az asszonyt meg a gyereket egy szál ruhában kikergették, aztán n£gy sarkán fölgyújtották a viskót. Fából volt, tüstént tüzet fogott. Úgy bizony, Péter fiam, oda a házad, meg minden, ami benne volt. Pedig még adós is vagy a fa árával, nemde? Hej, hogy megdolgoztál érte, te is meg az ipád is, szegények. Hogy mértis hozta ide az ördög ezt a kígyófajzatot! Az öregember félrefordította a fejét, a földre nézett. Megdöbbenten hallgattak mind. Péter ökölbe szorított kézzel, halottsápadtan állt a szérűn, tekintete a semmibe maredt. A házát látta, az ablakokat, amelyeket maga faragott őzlábnyelű késével, érezte a fa gyantás illatát, a kemence melegét, látta a pitvarajtó szívalakú kis ablakát, amelyet akkor faragott, amikor a felesége már viselős volt a kis Péterkével. Látta a gyerek bölcsőjét, a hozzávaló vörösfenyőt az úrbéri közösség elnökétől kérte, s amikor a deszkákat gyalulta, az asszony már csak nyögve, nagy nehezen bírt lehajolni a forgácsokért. Azon a napon túróstésztát főzött zsírosán, szalonnásan, a tűzhely mellett azt a nótát énekelte, hogy Könnyű annak a legénynek ... Önkéntelenül zsebébe nyúlt. Ujja az őzlábnyelű késre tévedt. Itt van, gondolta és görcsösen szorongatta. Aztán a szecskavágó nagy kerekének támaszkodott és sokáig, sokáig lehorgadt fejjel hallgatott. Este tíz óra volt, amikor elindultak a csűrből. Odakint ritkásan szemerkélt az eső. Az öregember a pitvarajtóban állt. Egyikük se szólt, az öreg is némán integetett. Aztán utánuk ment és bereteszelte a kertajtót. Mihelyt kiértek a faluból, két csapatra oszlottak. A szep-12
