A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-07 / 19. szám

VSZEVOLOD KRAVCSENKO:

Prágai találkozás

Ha sikerül, kedves olvasóm, turistaként megismerkednie Prága nevezetességeivel és Bozena Aloisová lesz az útikalauza, gondolja azt, hogy megütötte a főnyereményt. A már nem egészen fiatal, de mozgékony, energikus asszony kimondottan szerelmese az ősrégi, száztornyú Prágának, a városok atyjának, ahogy a csehek nevezik, s biztos, hogy ebben a nagy és gyönyörű városban nem marad egy emlékezetes sarok sem, mellyel Bozena meg ne ismertetné önöket.

Kétszeresen hálás vagyok neki: ha ő nincs, nem lett volna részem egy felette érdekes, izgalmas találkozóban ...

... Egy turista lépett hozzám, negyven év körüli férfi, középtermetű, Chaplinbajuszú. Arcának jobb felén vöröses forradás húzódott szájától egészen a füléig. Barna ballonköpenyt viselt, a fején kalapot, a vállán átalvetve Szmena fényképezőgép lógott.

— Sovietico, Ruso? — fordult hozzám az idegen, aki az olasz turisták csoportjából vált ki és jött hozzám. A véletlen

találkozás egészen izgatottá tette. Megnyugtattam, hogy mi valóban szovjet turisták vagyunk — oroszok és beloruszok. Az olasz még izgatottabb lett és ujjongva ragadta meg a kezemet.

— Blancoruso, öhf — s elkezdett valamit sebesen hadarni, amiből nem értettem ugyan semmit, csak azt láttam, hogy folyton a nyakára mutat, a forradásra.

Látva, hogy nem értem a beszédét, félbeszakította.

— Momento! — kiáltott fel s a tekintetével valakit keresni kezdett a közelben. Ahogy megpillantotta Milenát, a fiatal, szökehajü tolmácsot, élénken gesztikulálva hozzácipelt.

Milena segítségéve! azután megértettük egymást.

— Rinaldi Marcello a nevem — mutatkozott be.

— Taxisofőr vagyok. Ha eljön Rómába, könnyen megtalál: a pályaudvar környékén. a Flaminio téren van az állomáshelyem. — Rinaldi elmosolyodott és kivillantotta hófehér fogait. — Blancoruso-t én ingyen szállítok a városban és megismertetem őt a nevezetességeivel.

Megköszöntem Rinaldi felajánlott szolgálatát és tréfálódzva megjegyeztem, majd elfogadom a meghívását. De magyarázza meg, miért vonzódik úgy hozzám?

— Óh uram, maga nem tudja, mit jelent nekem az ön hazája — szólt Rinaldi, és a vállamra tette a kezét. — Látja, ezt a forradást? A fasisztáktól kaptam emlékbe. Rinaldi Marcello aknavetös volt az önök egyik partizánosztagában.

— ön partizán volt nálunk? — kérdeztem elcsodálkozva.

Igen — bólintott. — Nekik köszönhetem az életemet. Ha kívánja, el is mondom, hogy történt...

— A mi alakulatunk egy félig leégett

kisvárosban vetette meg a lábát _

kezdte a történetét Rinaldi. — Mondanom sem kell — compagno —. hogy a mi népünk éppúgy gyűlölte Hitlert, mint a

„saját” Duce-ját. A hitleristák „spagetti”nek, makarónievőknek csúfoltak minket. Mi sem maradtunk adósak nekik, örültünk a kudarcaiknak. Sokan részvéttel voltunk az önök népe iránt, mely oly hősiesen harcolt a fasiszták ellen. Higgye el, compagno, nem nézhettük egykedvűen, hogy lőtték halomra a hitleristák az önök ártatlan asszonyait és gyermekeit, hogyan égették fel a falvakat és pusztították a városokat. Már régen érlelődött bennem a szökés gondolata, de csak nem adódott alkalom, hogy átszökhessek a partizánokhoz.

De egy éjjel a partizánok betörtek a városba, ahol a helyőrségünk volt, felrobbantották a parancsnokságot, a raktárakat kiszabadították bajtársaikat a Gestapo kínzókamráiból.

Bajtársammal, Silvanoval nem menekültünk el a városból, hanem egy kedvező pillanatban megadtuk magunkat a partizánoknak.

Sohasem felejtem el azt az embert, aki tolmács segítségével elsőként hallgatott ki bennünket. Éltes korú férfi volt, félig egyenruhában. Különösen a szeme tetszett: szomorú, ábrándos, de mégis élénk, meleg tekintetű volt. Mint később megtudtam, egy nagy partizánalakulat parancsnoka, Andrej elvtársnak hívták. Kértük, engedje meg, hogy harcolhassunk a hitleristák ellen. Csodálkozott rajta és sokáig faggatott, kik és mik vagyunk, honnan származunk, hogyan támadt ez a gondolatunk, érdeklődött a családunkról.

Bízott bennünk és megengedte, hogy a partizánosztagban maradhassunk. Bár sem én, sem Silvano nem tudtunk oroszul, csakhamar jóbarátokra tettünk szert a csodálatra méltó bajtársak között. Együtt jártunk lesre, együtt rohantunk meg ellenséges helyőrségeket, s a szabad perceinkben pedig együtt üldögéltünk a tábortűznél belorusz és olasz dalokat énekelgettünk ...

Andrej elvtárs parancsára mindkettőnket átvezényeltek az aknászcsoporthoz. Éjjelente odalopakodtunk a vasúti sínekhez, aláaknáztuk, s kora reggel pedig

levegőbe röpültek a fasiszta katonavonatok.

Nagy csapás érte osztagunkat: egy éjjel az ellenség kelepcéjébe estünk, s az egyenlőtlen küzdelemben három bajtársunk a csatamezőn maradt. Silvano is elesett.

— Láttam, amikor Silvano elbukott, gépfegyversorozattól találva földre rogyott. Valami felvillant előttem, azután futás közben én is elvágódtam ... Csak a

földbevájt partizánkórházban tértem magamhoz. Repeszdarabok értek a mellemen és itt, az arcomon. A kedves, jószívű nővér egy lépést sem tett volna az ágyam mellől. Andrej elvtárs is gyakran eljött meglátogatni minket.

Amikor utoljára járt a kórházban, láttam az arcán, hogy valami nyugtalanítja. Másnap megtudtam, hogy a partizánbrigád nehéz helyzetbe jutott. A hitleristák körülvették az erdőt, a partizánok hátrálni voltak kénytelenek. Hatan voltunk sebesültek és betegek és a partizánok egész idő alatt hordágyon vittek bennünket. Nem tudom meddig bolyongtunk éhesen, kimerültén, pihenést, nappalt, éjszakát nem ismerve az erdőben. A partizánok a legnehezebb időben sem hagytak el minket, az utolsó falat kenyerüket is megosztották velünk.

Egyikünk, egy idős, őszhajú kommunista kérte a nővért, közölje a parancsnokkal: kéri, hogy hagyják őt az erdőben. Megértettük: a várható harcokban a sebesültek még nagyobb terhet jelentenek a partizánoknak. Mindnyájan csatlakoztunk a hőslelkű öreg kéréséhez.

Amikor a nővér közölte Andrej elvtárssal a kérésünket ráorditott: „Milyen kommunisták lennénk, ha cserben hagynánk bajtársainkat?” Rögtön kiválasztott több fiatal, erős partizánt, akik derékig érő sárbar cipeltek tovább bennünket...

A partizánok csak reggel felé törtek ki az ellenséges gyűrűből. Vagy hatvan kilométerre vonultunk vissza s újra bevettük magunkat az erdőbe. A büntető osztagok ide már nem követhettek, mert hatalmas partizánerők tevékenykedtek a közelben, s nemcsak gépfegyvereik, hanem ágyúik is voltak. Bennünket beszállítottak az alakulat kórházába, ahol egymásfél hónapon belül felépültem.

Sok év telt el azóta, de én nem tudom elfelejteni erdőiket, hős férfiaikat, akikkel vállvetve harcoltam. Sem a nevét, sem a vezetéknevét nem ismerem volt parancsnokunknak, akit partizán-fedőnevén Andrej elvtársnak hívtunk. De ha 6 él és sikerül vele találkoznia, mondja meg neki: ha a föld nyílna meg és tüzes istennyilák hullanának az égből, Rinaldi Marcello akkor is hű maradna a barátsághoz, mely azokban a napokban született.

— S még ezt is mondja meg neki —r Ri-10