A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-23 / 17. szám
DÉNES GYÖRGY Űj kohómű Zúg, zeng a vas, a munka vad zenéje, zúg. zeng a vas, a fény, a fény, a fény forró ezüstje magasba csap. A hegesztők kemény kezében makacs erő, a hegesztők nehéz kezében forr a Jövő. Traverzek zűrzavara. Vasboltozat feszül. A csarnok váza még csupasz, de benne már kering az élet zajgó árama, vörös vérsejt-patak; zúg-zeng a vas, árad a vas a lázas emberszív körül. Kassa. Üj kohómú. Itt már a holnap készül, érchegyek csendjéből kél a nap, lombos túzben izzik a vas-harag s az emberkézben szerszámmá szelídül. Sínek, daruk, traktorok, ekék, ó, ezernyi forgó vaskerék! A gép, ha lelket kap az ember által, a gépből is a munka lelke szárnyal. Zúgó vasak, zengő vasak a csillagokig felkiáltanak. Kohók, kohók csak növekedjetek, adjatok kemény nyersvasat, mert a vasból hajnal hasad, s vassal védjük az életet. Jövőnk a vas, jövőnk a vas, gépünk és fegyverünk, az égre is, az égre is, hidat vasból verünk. Azzal Simon kezébe adja a kis szekér rúdját és elindul. Lépdel szaporán, vissza se tekint. Simon nem is éri utói Esztert csak a kapunál. Ott Eszter minden szó nélkül kinyitja a kiskaput. Kiveszi Simon kezéből a kiskocsi rúdját és behúzza az udvarra. —Jó éjszakát! Másnap munka után ezerfajta kinti elfoglaltságot talál magának. Bizony ott ténfereg állandóan az udvaron, hogy a szomszédasszony szeme előtt legyen. De nini! Hiszen a szomszédasszony se tesz másképpen. Egész estig kint tesznek - vesznek, de hát konokul hallgatnak, és egyetlen szót sem szólnák egymáshoz. Elmúlt a nap nagy szótlanságban. Ilyen semmilyen állapotban múlik el az egész hosszú tél is. Naponta keresik egymást, de csak zsémbeskednek. A napsugár egyre jobban melegít. A fagy kienged. Megkezdődik a tavaszi szántás, vetés. Simon szántás idején úgy érzi, melegít már a napocska. Félredobja hát a ködmönét és ingben foglalatoskodik a traktoros eke körül. Estére kileli a hideg. Másnap negyven fokos láza van, s a kihívott orvos mellhártyagyulladást állapít meg. Eszter asszony egyszeriben olyan furcsán érzi magát, amint még soha. Egyszer forró hőség önti el. Máskor meg a foga vacog. Pedig nem is ő a beteg, hanem Simon. Nagyon nehezen múlik az első nap meg az éjszaka. Eszter asszony úgy látja, egy órának nem hatvan, hanem háromszor annyi perce van. Végre itt a reggel. Alig dereng, de Eszter már talpon van. Amint Barcsa nénit észreveszi, magához szántja a kerítéshez. — Hogy érzi magát a szomszéd ? Borosa néni erre leteszi a garast. — Jaj, lelkem nagy bajban van ám az. Olyan az, mint a tűz. Csak hányja-veti magát az ágyban, oszt kiinná talán a Sajót is. Még ennyi szidást sohase kaptam tőle. Hát mikor a borogatást rakom rája, akkor vagyok csak bajban. A kezemre azt mondja, hideg, mint a béka. Szidja az orvost, mert nem engedi felkelni. Ő nem beteg. Neki semmi baja sincs. Reggel már szalonnát kért. Délre meg tepertős túrós csuszát rendelt, pedig a telkemre mondom, alig szuszog, oszt csak úgy kapdossa a lélegzetet, mint a kutya a legyet. Bizony nem is állt volna meg Borosa néni még jóidéig, ha eközben Simon meg nem jelenik a pitvarajtóban, és nem kiált egy harsányat. — Borosa néni, jöjjön csak! A két asszony erre sóbálvánnyá mered, de egy pillanat alatt felocsúdnak. Azután egyszerre kiáltanak. — Takarodik menten az ágyba! Borosa néni öreges lassúsággal, de szívből felindulva siet befelé. Eszter pedig fiatalos hévvel kap fel egy botot. Most már nem gondolkozik. Megy a szomszédhoz, mint egy büntető expedíció. Simon látja a közeledő botos-veszedelmet, egyszerre észbe kap. Látja, hogy ennek fele se tréfa. Megfordult és usgyi, vissza az ágyba. Még ott is a fejebúbjáig húzza a takarót, és csak pislog kifelé. Esztert, amint belép, elönti a melegség. Egyszerre gondos asszonnyá válik. Simont felülteti. Megigazítja a párnáit, kiszellöztet. Azután erélyesen ráparancsol. — Ha mégegyszer azt hallom, hogy nem viseli magát rendesen, ezzel a bottal verem el. Szalonna, túrós csusza egy darabig nincs. Majd én hozok ebédet. Azzal már is távozik, mert kezd ellágyulni, amint a Simon ványadt arcára néz. Hej, de megnyugodott Simon egyszerre. Most már fekszik engedelmesen, csak a faliórára pislog minduntalan. Lesi, mikor lesz dél. Pedig az bizony még a hetedik határba se köszöntött be. Ügy érzi ö is. ólomlábon jár az idő. Végre mégis csak dél van. Kis idő múlva belép Eszter asszony, és tálcán hozza a párolgó tyúklevest. Űszkál ám benne egy egész comb meg a mellhúsa. Még soha ilyen jóízűen nem falatozott. Ügy érzi, már is jobban van. Most Borcsa néni még egy tálat hoz be. Eszter pedig kínálja. — Egyék csak ebből a borsóból is. Simon nemis kéreti magát. Alig marad valami a tál alján. Azután hálás köszöneteket rebeg a szomszédaszszonynák fáradozásáért. Magukra maradva egyszerre nagy zavarban vannak. Jó ideig szótlanul hallgatnak. Csend van. Simon töri a fejét, mivel is kezdje? Csak a falióra egyenletes ketyegése teszi némileg barátságosabbá a hangulatot. Simon bal karja kint fekszik a dunnán. Eszter bizony a hallgatást sokáig nem bírja. Látja, Simon mennyire kínlódik. Hirtelen mozdulattal ráteszi tenyerét a Simon kezefejére és megkérdezi: — Lázas? De erre már Simon szíve is megmozdul. Tenyerét felfordítja s megfogja Eszter kezét. így maradnak sokáig, mert most már nagyon-nagyon sok a mondanivalójuk. 11
