A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-04-09 / 15. szám

célunk közös; a kedves ven­dégek közül valakinek a tor­kába mászni. Igen ám, de egy bacilus nem bacilus, csak ár­nyéka önmagának, sok baci­lus viszont... az már igen, az kész kolera. Megtehetnénk, hogy megszálljuk a hely­ségben található összes po­gácsákat, de így csak szét­forgácsolnánk az erőnkét. Javasolom, hogy gyülekez­zünk mindannyian egyetlen Jf3acil us a tányérról a szomszéd pogá­csát. Nem az övékét. — Tyűha — lélegzett egy nagyott a bacilushad, — a mindenét... Már majdnem sikerült! Akadtak elégedetlenkedők akik egyre nyíltabban támad­ták Cilkát. — Meg kellett volna száll­ni minden pogácsát! Lehetett volna, nincsenek befedve. — Türelem — intette őket a főszervező —, a türelem rózsát terem! a pogácsán A társadalom egészségi viszonyait orvosok és az óvatosság befolyá­solják — gondolta a főpincér, a falon függő higié­niai előírásokat olvasgatva: — Ha orvosok és előírások nem lennének, és nem lenne óva­tosság. kihalna az emberiség! A zsírosán fénylő, piros­pozsgás pogácsán egy hetyke bacilus — nevezzük Bacilka Cilkának — ül. Kíváncsian forgatta a fejét maga körül, vizsgálta a környezetet és szórakozási lehetőség után kutatott. A pogácsa fehér porcellán tányérkán feküdt egy eszpresszó asztalán. Po­gácsák feküdtek a többi asz­talokon is, porcelántányéro­kon, reggel óta, fedetlenül. Bacilkát tíz óra tájban kö­högte ki egy sápadtarcú, be­teges külsejű, tarkasálas fér­fi, azóta császkál itt pogá­csáról pogácsára. Unatkozik. Elnézi az embereket, ahogy kipirult arccal feketéznek, rummal hígítják a zaccos ká­vét, és élénken gesztikulálva beszélgetnek. — Furcsa népség — gon­dolja magában — ülnek egy helyen, pogácsát nem fo­gyasztanak, és egymás torká­ba sem akarnak belemászni. A bacilus tíz óra óta a tor­kába akart mászni valakinek, de mivel az emberek nem fogyasztóiak a rovátkás tete­jű, zsíros pogácsákat, nem sikerült neki. Ezért unatko­zott. — Legalább ne lennék egyedül — morogta békét­' lenkedve —, legalább jönne még egy haver ...! És figyelte a főpincért, aki szevtelen arccal járt az asz­talok között, pillantásra sem méltatva a meztelen pogácsá­kat, és a bacilust tökéletesen ignorálta. - A vendégek sem vették észre, egyszerűen nem törődtek vele, és ez fájt ne­kik, — Pökhendi népség... De majd én megmutatom... És átugrott egy másik po­gácsára. — Addig keringek itt, míg társakra nem lelek — határozta el —, összefogás­ban az erő! Ebben a pillanatban egy idősebb szemüveges nő jóné­­hány bacilust tüsszentett bele az eszpresszó füstös le­vegőjébe. A bacilusok uj­jongva telepedtek le a pogá­csáiéra. Ujjongott a mi baei­­lusunk is. Felszállt a falra egy plakátra — a higiéniai előírásokat ismertető plakát volt — onnan szónokolt. — Testvérek, bacilusok, fi­gyeljetek! Soraink örvende­tes módon megszaporodtak, ami arra kötelez, hogy mun­kánk biztosabb eredménye érdekében szervezkedjünk. A pogácsán, így lesz az ered­mény hatásos és halálbiztos. Rövid, de heves vita után elfogadták a javaslatot, és felzúgott a , tetszés moraja. — Helyes... helyes. .. él­jen a Cilka! Nyüzsögve telepedtek rá a legkerekebb, legpirosabb, leg­zsírosabb pogácsára. No per­sze, a siker csalfa dolog, .ál­tatja azt, aki szívrepesve várja, fel-felvillantja színeit a messzeségben és — ott marad. A messzeségben. Egy lilaarcú ötven év körüli fér­fi merően nézte a pogácsá­kat. A bacilusok meg sem pisz­­szentek, úgy lapultak és vár­tak. Az ember kinyújtotta vas­tagujjú jobb kezét és elvette Ez lényegében igaz, de azért egy kis szerencse is kell a dologhoz. íme, a baci­­lusnak is van szerencséje; egy óra körül erősen meg­­kordult a föpincér gyomra. — Éhezek — futott át az agyán a gondolat, pezsegni kezdtek a gyomornedvei és nyelőcsövében- a nyáltermelő mirigyek rohamosan emelték teljesítménynyüket. A főpincéy megvizsgálta a pogácsákat. Lapultak a ba­cilusok, belévesztek a piros­barna fénylő redőkbe, bár a föpincér úgysem vette volna észre őket. Eszébe sem ju­tott, hogy bacilus is van a világon. Felvette a pogácsá­jukat, hátravonult vele a söntésbe, megszagolta, meg­nyalta a szája szélét és belé­­harapott. — Hurrá — ujjongtak gyö­nyörükben a bacilusok — hurrá, sikerült! Helyben va­gyunk. .. DU'BA GYULA ZSÍROS ISTVÁN Hazahúzó asszony (Folytatás az előző oldalról.) hogy ne húzzon haza ... Csak lassan, óva­tosan ... Vámos Béla szentül hitte, hogy leüt megint Vargáéktól kell elökaparnia, s szerfelett csodálkozott, hogy a fiatalasz­­szony ott szöszmötöl a konyhában s szo­katlan melegséggel öleli át. — Ittál Béluskám? — húzta el a csók után száját. — Csak egy kis sört... - vallotta be bűntudatosan Béla, de aztán a hallottak­tól újból megkeményedve támadóan kér­dezte — Baj? — Nem, nem baj... ha jólesett... csak ... csak nem bírom a szagát... — s már halálsápadtan szaladt is ki. Béla rémülten rohant utána. A rosszullét múl­tával riadtan babusgatta, becézte, mindent feledve. — Mi bajod kicsi szívem? Mit mon­dott az orvos? Jobban érzed magad? — kérdezősködött. — Hívjam át anyut? — Anyut? — nézett rá riadtan a fele­sége. — Nem! A világért sem!... Gyere egyél... — rakta ki az asztalra az ebé­det. — Nézd, sütöttem is ... — Sütöttél? Ma? Hétköznap? — cso­dálkozott Vámos Béla. — Bizony sütöttem. Ügy megkívántam az almásrétest... — Almásrétes? Ejha! - csillant fel Béla szeme a teli tál láttára, den nem áll­ta meg, hogy hozzá ne tegye: — Anyuék­­nak vittél ? — Anyuéknak? Süssön ö maguknak — felelte ingerülten Icu. — Még mindig nem mondtad meg, mit mondott az orvos? Az asszony, aki ott sertepertélt Béla háta mögött, most rákönyökölt férje vál­lára és úgy suttogta a fülébe: — Azt mondta . .. hogy... hogy útban van a kicsi Béluska ... — leukám!... — kiáltott boldogan fel­ugorva Béla. — Most rögtön elmegyünk és veszünk neked valami ruhát — jelentette ki, ké­szen az ellenkezés leszerelésére. — Az jó lesz... — helyeselt az asz­­szony. Minden ruhám szűk már .., — pi­rult el. — Meg veszünk egy mosógépet... — Mosógépet? — ámult el a férfi. — Azt! Tudod, te, hogy mennyi pe­lenkát kell majd mosni? — Ö, te csacsi! — nevetett Béla. — Hol van az még? De hát majd kimossa anyu, neki van mosógépe... — Anyu? — komolyodott el Icu. — Anyutól nem kell semmi... — s hirtelen zokogásra fakadt. — leukám, kis szivem... Mi történt? — simogatta a férfi. — Tudod... — hüppögte az asszony, — amikor az orvos megmondta, hogy úgy vagyok, boldogan rohantam anyuhoz új­ságolni. De ö csúnyán rámmordult, hogy még azt találjam ki. Pont most, amikor Erzsinek komolyan kezd udvarolni Novak mérnök s készíteni kell a kelengyéjét. Szó sem lehet most semmiféle gyerekről. Csak menjek szépen elcsináltatni... — Azt mondta, azt merte mondani... — Azt... - hogy verjem kia fejem­ből ezt a szamárságot. — S erre te? — Erre én elájultam ... — Jaj! ... — Semmi az ilyen állapotban — mo­solygott Icu. — Amikor magamhoz tértem, azt mondta anyu, hogy lássam be, ki sem tudnám hordani a gyereket. Erre én azt mondtam, hogy azt csak bízza rám, s ha Novák mérnöknek kelengye kell Erzsivel, hát vegyen neki, de én a gyerekemet nem adom! — Mit mondott erre anyu ? — Azt, hogy hálátlan kutya vagyok! Felneveltek, s most ez a fizetség. — Azt mondta... azt mondta... — szorult ökölbe Béla keze. — Azt! De ne félj! Megfeleltem. Meg­mondtam, hogy azért, mert felneveltek, nemcsak lánykoromban, — mert jól ke­restem már akkor is, hanem megfizettél te is, hiszen jó csomó pénzünket szedték el két év óta. Erre azt mondta, hogy nem húzok haza. Azt feleltem, elég baj, hogy eddig hazahúztam. De nekem most már az én gyerekem a fontos, meg a fér­jem .. Egyél rétest Béluskám . .. Finom — kínálta teleszájjal s arcán elömlött a nyugalom. 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom