A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-09 / 15. szám
DONAT SAJNER: Kunyhó a tó partján Marousek nagyanyó még tavaly eljárt a szövetkezett földekre. Érthető — ha az ember vállát hetvenkét esztendő nyomja, már nem ég a munka a keze alatt! De amikor a szövetkezet asszonyai répaegyelésre mentek, nagyanyó is velük tartott. A szénaforgatáskor is derekasan hadakozott a gereblyéveL Kockás kendője szemébe húzva — ám a sort meg nem bontotta. Csont és bőr kezén kötélvastagságú erek dagadtak, és száraz tenyerében úgy járt a gerebiyenyéf, mintha viasszal lett vola legnagyobb rendben ment. Ám nemsokára Lojzi talált magának egy kislányt, és úgy volt, hogy összeházasodnak. Igen ám, de mihez kezdenek majd aztán. A leánynak azon a bizonyos ártatlanságon kívül csak annyija volt, amit magán viselt. Próbálta az öreget megpuhítani. Mármint hogy a szülők elmehetnének kikötményes ellátásba az édesapa bátyjához, és hogy Ferkőnak, amikor sor kerül rá, majd kiadja részét, addig is gondját fogja viselni. Minden hiába — az öreg Marousek hallani sem na bekenve. Nagyanyó nem akart egyedül maradni kunyhójában; azért, ha tehette, az emberek közé menekült. Marousek nagyanyó kunyhója a halastó partján állott, teteje bizony már kissé meggörnyedt, kéményéből az idő vasfoga ki-kiharapott egy-egy téglát, az ablakok fölött hullott a vakolat. Mi mindenre nem emlékeztetett ez a Marousek-kunyhó! Amikor a nagyanyó — akkor még menyecske — ötven esztendőnek előtte férjhez mént. ' ismerte a kunyhót az egész vidék. Marousek húga megszökött a házból. A szomszéd birtokon dolgozó Jóska kocsishoz akart feleségül menni, de az öreg Marousek hallani sem akart a dologról. Nem segített itt semmi, sem a pörlekedés, sem a sírás, de még az ütlegelés sem. A lány egyre csak a magáét hajtotta. — Mi bizony a kunyhót nem adjuk — jelentette ki az apa. — A kunyhó nélkül pedig Jóskán kívül az égvilágon senki el nem vesz — érvelt a leányzó. Ahogy mondottam, a lány megszökött a Jóskával. Marousekéknek még két fiuk is volt: Lojzi és Ferkó. Amikor Ferkó a tizenhatodik évében járt, Lojzi már kiszolgálta a katonaságot. Fél esztendőt dolgozott a kunyhón eljárt apjával a mezőre, és így minden akart a dologról. A kunyhót bíz ő nem engedi ki a keze közül — erősködött. Meg aztán az a leányzó is istentudja micsoda szerzet, a kunyhót elherdálja — akkor aztán mi lesz. Lojzi úgy járt-kelt, akár a kerge birka. Már hogy a csodába ne! A leányzó lassacskán gömbölyödni kezdett, ő meg kunyhó nélkül, egy szikrányi remény nélkül. Megpróbált hát még egyszer beszélni apjával, és minden köntörfalazás nélkül elmondta neki, hogyan is ál! a dolog tulajdonképpen. — Az a te dolgod — "felelte kurtán az apa Lojzinak. — Amit csináltál — az a tiéd! Azért még a kunyhót nem vagyok köteles neked adni! — Szó szót követett: Lojzi mondott még valamit az apjának, erre az rárontott a fiúra. Eltalálta, nem? — senki sem tudja: Csak azt tudjuk, Lojzi erre megtaszította az öreget — mindez a ház előtti gyalogjárón történt —, kinek erre összecsuklott a lába és egyenesen egy nagy kőre zuhant. Nem is kelt fel többé. Lojzit elhurcolták a csendőrök. A bíróságon megpróbálta kímagyarázni magát, ám hiába — tiz esztendőt mértek rá. Az öreg Marousekné majd az eszét vesztette férje, fia feletti bánatában. Ferkót nem vették be katonának, s így anyjával együtt gazdálkodott a hat hektáron. De nem sokáig. Éppen hogy csak meg tudott házasodni, mielőtt anyja meghalt. A menyecskét —- a mostani Marousek nagyanyó — egészen Miievsk mellől hozta. Marousekék kunyhójába senki se tette be azóta a lábát. Ilyen rabiátus, összeférhetetlen emberek házába ugyan minek is mennének — mondogatták. Lojzi már a nyolcadik esztendejét töltötte a fogházban. Fiának anyja közben telekürtölte a vidéket, hogyha Lojzi kiszabadul, övé lesz a kunyhó! Mert, azt mondják, ő a jogos tulajdonosa. Gyakran járt a gyerekkel Marousekék háza körül, és minden alkalommal a kunyhóra mutatva ezt mondta neki: — Látod, ez az apád háza, azok meg ott elvették tőle! Marousek nagyanyónak nem volt rózsás az élete. Amikor Lojzi kiszabadult a fegyházbói, félteni kezdte a férjét. Volt is miért, Lojzi nem akart jussáról lemondani. Először csak szép szóval kezdte: — Gyerekek, Francikám, kincsem, találj magadnak valami más helyet, a kunyhó az ér. jussom! Természetesen Ferkó se hagyta magát. A kunyhóra nősült meg, hova menne hát most? Lojzi fenyegetni kezdte testvérét. Marousekné éjjelre hét lakatra zárta a kunyhót. Érthető, félt. A kunyhó miatt Lojzi mindenre képes. Az ügv végül a bíróság elé került, és ott Lojzi elvesztette a pert. Egy darabig még járt Marousekékhoz és fenyegette őket, de azután megnősült, feleségével s gyermekével együtt elment valahova Krumlov tájára. Sose hallottak azóta Marousekék semmit róla, nem is látták. És amikor Marousekéknek is fiuk született, Lojzíról teljesen megfeledkeztek. Csak egy gyermekük volt, Marousek többről hallani sem akart — nehogy az is úgy járjon, mint valamikor ő. — Lesz két-három gyerek, s egyszer majd összekapnak a kunyhón. Legyen inkább csak egy. így biztosan övé lesz a kunyhó. — De amint már az lenni szokott, Marousekék fia tíz éves korában tüdőgyulladásban meghalt. Lett erre nagy sírás-rívás! Marousekné úgy járt, akár az árnyék A munka csak arra volt jő neki. hogy feledjen. Második gyermeke már nem született. Kettecskén gazdálkodtak tehát, és együtt öregedtek, akár a patakmenti fűzták. És amikor öt esztendővel ezelőtt Marousek meghalt, a halastó alatti kunyhó, meg a hat hektár föld Marouseknéra maradt. Mi most a teendő? Mihez kezdjen maga a gazdasággal? Eljött a szövetkezet titkára és kijelentette, hogy szükségük volna a földekre és arra a két tehénkére is. Ha ugyan Marousekné be akar lépni a szövetkezetbe. Nem. Marousek nagyanyó nem lépett be a szövetkezetbe, arra ugyanis már túl idős; de amit akartak, mindent odaadott nekik. Különben is kinek adta volna? Egyedül különben sem bírná a munkát. Természetesen mindezt a szövetkezet nem kívánta ingyen. Nagyanyó kapott érte egypár koronát készpénzben, a többit meg természetbeni juttatásban kapja. Beleegyezett. És amikor a nemzeti bizottság titkára is meglátogatta és tudomására hozta, hogy az államtól is kap néhány koronát, Marousek nagyanyó egészen elégedett volt. További, élt a kunyhóban, mely vele együtt öregedett. És mivel sosem volt kenyere a tétlenség, itt-ott néhány munkaegységet még ledolgozott a szövetkezetben. Csak az egyedülléttel nem tudott sehogysem megbarátkozni. Addig-addig biztatgatta az öreg Jarosnét, míg az ráállott. hogy hozzáköltözhet. Csak az motoszkált Marousekné fejében, mit is csinál majd a kunyhóval. Eladja? Kinek? Vagy üresen hagyja? Nem, ez egyenesen bűn lenne. Egy őszi délelőttön felkereste a nemzeti bizottság titkárát. Fején gyapjúkendő, melyet akkor szokott hordani, amikor vasárnaponként a temetőbe jár, lábán új cipő, nemrég vásárolta a városban. A titkár üdvözölte, széket tett eléje és várta, míg Marousek nagyanyó megszólal. — A kunyhó miatt jöttem — kezdte nagyanyó. A titkár nem tudta miért, és ezért várta a folytatást. — A kunyhó végett! — Ismét csend telepedett közéjük. — Elhatároztam hogy Jarosnéhoz megyek lakni, és nem tudom, mitévő legyek a kunyhómmal. Azt akartam magának megmondani, hogy azt a kunyhót a községnek ajándékoznám. — Lassacskán beszélt, érezni lehetett, hogy a döntést jól meghányta-vetette magában. Most a titkárra szegezte a tekintetét és várta, mit mond Mondania kellene valamit. — Igen, a községnek akarom adni, ingyen! — ismételte elhatározását. A titkár forgatta a ceruzát a kezében és hallgatott. Ez annyira meg van lepve, hogy nem tud szóhoz jutni — gondolta magában Marousekné. Egy kis szünet után azonban nagyanyó újra megszólalt: — Tartsa meg a falu magának, ahogy mondtam, ingyen adom! — s elcsuklott a hangja. Végre megszólalt a titkár: — Tudja, Marousékné asszony, ez elég nehéz dolog. Tudom, azt mondja ingyen, de mit kezdjünk mi azzal a kunyhóval ? Marousek nagyanyó nem akart hinni a fülének. Talán megbolondult ez az ember, nem kell neki a ház! Lehetséges ez? — Ingyen sem kell? — ez volt az egyetlen mondat. amit az anyó képes volt még kipréselni magából. — Nemigen. Adja oda valaki másnak. Nincs senkije? Nagyanyó nem tudott szóhoz jutni. Házát a falunak akarja 10
