A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-02 / 14. szám
Folytatás a 9. oldalról Kritika és szocialista művészet tetőfokát és magára vonta a világ legnagyobb alkotóművészeinek figyelmét. Az új, szocialista irodalom, a szocialista realizmus művészete már ebből az új alapból, a valóságos társadalmi tudomány, a tudományos világnézet, valamint a marxizmus-leninizmus tudományos filozófiája által megtermékenyített új alapból, a művészi alkotás forrásaiból fakadt. Azért áll napjainkban a kapitalista világ annyi művésze az előtt a sorsdöntő kérdés előtt, hogy melyik filozófia, melyik világnézet képes az embert helyes ideológiával, tárgyilagosan helytálló társadalmi tudattal felfegyverezni. Egyedül a tehetség és a műveltség nem mentheti meg a művészetet. Az emberi szubjektivitás jelentősége az anyag jelentőségétől függ, melyet az ember az objektív világban, a való életben meg tud találni és tudatával birtokba tud venni. Ez a jelentőség csupán részben van feltételezve élettapasztalatokkal, nagy művészi képzelőerővel és alapos tanulmányokkal, melyek folyamán tudatosítja az ember az objektív világhoz, a végtelen, nagy és bonyolult, kimeríthetetlen életrealitáshoz való viszonyát, mert itt nemcsak azoknak, a viszonylatoknak az ismeretéről van szó, melyből az élő emberi lény összetevődik, hanem azok uralásáról és átalakításáról is. Ez pedig már nem csupán jelentős ismereteket feltételez, hanem jelentős karaktert, nagy, mély érzelmeket kiváltó szenvedélyeket is, mert ezek a lényegből fakadó erők képezik tulajdonképpen az alapját ennek a törekvésnek megfelelő tehetségnek. Minden valóban művészi alkotás, minden nagy szellemi mű megértése bizonyos fokú kulturáltságot feltételez, melyre az embert elsősorban a munka neveli. Ezért a dolgozók, ha nincsenek a kizsákmányolok által nyomorba döntve, már eleve birtokában vannak ennek a kultúrának. S ha valakiből e kultúra hiányzik, akkor az elsősorban az élősködők rétegének tagja. A nép kulturáltságának és esztétikai érzésének fényes bizonyítéka a népnyelv, népi bölcsesség, népművészet. Azt, hogy a népi tömegek a komoly, valódi művészeteknek passzív, érzéktelen fogyasztói — csak egy individualista esztéta állíthatja. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ennek vagy annak a műalkotásnak a megértéséhez nem szükséges egy bizonyos fokú iskolai műveltség és esztétikai nevelés. Éppen ezért művelődési intézményeink mellett igen fontos küldetése van a kritikának, mint a művészetek magyarázójának, népszerűsítőjének és terjesztőjének. • • • em kétséges, hogy az ítéletnek, v melyet a művészi alkotásról a haladó szellemű dolgozók alkottak, az igazságos értékelésnél nagy jelentősége van. Ezt különben megmutatták a szocialista kultúra kongresszusa előtti időszakban kultúrmunkásainkkal folytatott beszélgetések, valamint a választások előtt s a szocialista alkotmány elfogadása előtt megrendezett országos diszkussziók. • • • A szépnek az általunk történő humanista, demokratikus, népi, egészséges értelmezése, mely esztétikai érzésünk alapvető vonása s a marxista kritika kiinduló pontja — a szocialista embereket éppúgy egyesíti, mint ahogy egyesíti az igazság. Esztétikai érzésünk így összhangban van az igaz gondolattal. Az indítóok, mely pártunk egész politikáját, tehát kultúrális és művészeti politikáját is megszabja a nép érdekeinek megalkuvást nem tűrő védelméből fakad. Pártunk teljes mértékben tudatában van a művészi alkotó tevékenység fejlesztése sokrétűségének folyamatával és épp ezért joggal helyez súlyt a dolgok ezen oldalára. A dolgoknak ez a hangsúlyozása azonban sosem vezethet e különösen érzékeny terület irányíthatóságának tagadásához, e szellemi szféra pártirányitási elvének tagadásához. Ügy, ahogyan a párt sosem volt és a jövőben sem lehet semleges a kultúrpolitika egyetlen kérdésével szemben sem, ugyanúgy nem lehet közömbös a művészet alkotó problémájának kérdésében sem. Pártunk valamennyi kulturális és politikai dokumentuma, valamint intézkedése azt mutatja, hogy pártunk tudatosan arra igyekszik irányítani a művészetek fő erejét, az alkotómunkát végző művészek figyelmét, hogy alkotásaikban mindenekelőtt napjaink társadalmi életének legbelsőbb szellemi folyamatait ábrázolják, hogy segítsenek valóban megismerni annak a sajátosságnak lényegét, ami a szellemi életben korunk emberének társadalmi tudatában végbemegy. • • • Az egyidejűség fogalmát a művészetben helyesen kell értelmezni. Egyes művészek azt vélik, hogy ezzel kapcsolatban csupán bármilyen időszerű téma feldolgozásáról van szó. Azonban társadalmunk, valamint a művészi alkotás számára legszükségesebb és legcélszerűbb a művésznek az a képessége, hogy a társadalom történelmi fejlődésében meglássa az újat, születésének minden összefüggésében a régivel való minden konfliktusában; felismerje mindazt, ami az utóbbi évek során született, hogy az így új, meghatározó erővé váljék, s előre vigye a társadalmat, valóságos élcsapatát azoknak az igen öntudatos, energetikus embereknek, akik társadalomtörténeti eseményeink meghatározóivá lettek, azoknak az embereknek, akikkel nemrégiben találkoztunk a szocialista munkabrigádok kongresszusán, ahol az individualista életérzés problémája — konkrét megnyilvánulásainak egész gazdaságában — a központi kérdések egyikévé vált. Az új iránti érzék alkotórésze minden valódi tehetségnek, és természetesen haladó ideológiát tételez fel. Csakis a reakciós ideológia akadályozza az élet valóban új, gyönyörű realitásának meglátását, szegi meg a művészi altkotás alapvető törvényét — a valóság hű ábrázolását. Másrészt a művésznek a leghaladóbb történelmi erők érdekeivel történő teljes eszmei azonosulása megtermékenyíti a tehetséget s a mély belső átélés pátoszával gazdagítja, megremegtető erővel győzi meg a művészi emóciókat, segíti a népet történelemformáló, felszabadító művében, s hatalmas nevelő erővé válik. „Éppen azért a kommunista párt — Hruscsov elvtárs szavaival élve — mindig támogatja és támogatni fogja azokat az írókat és művészeket, akik becsületesen és híven szolgálják népüket, akik népükkel együtt örvendenek hazájuk kommunista építése terén elért sikereknek és megtalálják azokat az erős, találó kifejezési eszközöket, amelyekkel ezeket a sikereket irodalmi és egyéb művészeti alkotásokban ki tudják fejezni.” Röviden vázoltuk, mily nagy tárgyilagosság, tartalmi újszerűség, új életismeret, az élet ismeretlen oldalainak feltárása, mily nagy alkotóképzelet a feltétele az új kifejezésmódnak, az új formának. Azért a szubjektivizmus csupán eredetieskedéshez és légből kapott kitalálásokhoz vezethet, de sosem eredetiséghez, új irányt mutató alkotótevékenységhez, mely — és egyedül ez — a művésznek sajátos jellegű személyiséget kölcsönöz. • • • A kritika, amely ezt nem érti meg, s amely manapság is a modernizmus régiségkereskedésében véli megtalálni céljait, az ilyen kritika elárulja, hogy tulajdonképpen hiányzik az új iránti érzéke. Azonban azoknak, kiknek nincs érzékük az új iránt, rendszerint nincs érzékük a hagyományok iránt sem, lenézően viseltetnek velük szemben. Az igazán újhoz csak annak lehet valóban helyes érzéke, aki ismeri a kulturális hagyományokat, aki szereti a hiúit nagy, haladó hagyományait, az, aki vele szemben hűvös, közömbös marad, az nem is értheti meg és nem is értékelheti igazán az újat. • • • Az új művészetnek feltétele az új, a a feltörő szocialista társadalom. A művészetek történetében szerencsés körülmények alakulnak mindenütt, ahol a társadalomnak ez a fiatalsága új életérzést, bátorságot, a jövőbe tekintés természetes képességét, valamint született lel-' kesedést hozó generációs ifjúsággal találkozik. Ezért szükséges, hogy kritikánk jelentős, minden hízelgéstől mentes figyelmet fordítson az új , zsenge alkotásokra. • • • Szabad, boldog és ragyogóan szép emberek nagy, sokoldalúan fejlett kultúrája — ez volt és ez kezdettől fogva kommunista pártunk negyven esztendős hősi életének, harcainak célja és értelme, ez szocialista köztársaságunk építő munkájának értelme, és ez az értelme művészettudományi és kritikai munkánknak is. Részletek Ladislav Stoll elvtársnak a szocialista művészeti kritika kongreszszusán elhangzott beszédéből 14
