A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-19 / 12. szám

GIUSEPPE DESSI:

A kislány keze

A kislány fogta a bevásárlószatyrot és elindult vele a teraszra, hogy átadja az asszonynak, aki a ruhát teregette odajárni. Háromfordulós légcső vitt odáig, pontosan hetvenöt lépcsőfok, magasabbak, mint az alsó emeleteken. A kislány fáradságosan mászott fölfelé, s hogy könynyebben menjen, balkezével belekapaszkodott az öntöttvas-korlátba. A házat — úgy hallotta — sok-sok évvel azelőtt építették, olyan időben, amikor bizonyára egészen más volt minden, mint most, olyan időben, amikor — ezt már ö maga gondolta — az emberek nem tudták, hogy később majd így lesz. Ez a gondolat különös világossággal bontakozott ki a kislány fejében. Abban a távoli időben, amikor a ház épült, el sem tudták képzelni az emberek, hogy a dolgok ilyenek lesznek, mint amilyenek most, nem tudták azt, amit ma még a gyerekek is tudnak, például, hogy milyen nevetséges egy ilyen zöldre festett öntöttvas-korlát, és hogy ilyen ablakokat, amelyek a lépcsőfordulóra nyílnak, ma már csak az iskolaépületekben csinálnak. Minden másmilyen ma, mint ahogy az emberek annyi évvel az-VARAKOZÖ OTTÖ rajzai

előtt képzelték, és az akkoriban épült házak már öregek. Azt meg aztán senkisem tudta, még az apja, és az anyja sem, hogy ó meg fog születni, hogy barna hafa lesz és hogy éppen ezen a napon, ebben az órában fel fogja vinni az aszszonynak, aki a fehérneműt teregeti, a bevásárlószatyrot meg a szakadozott pénztárcát.

— Lucia — szólt ki az asszony a teraszról —, te vagy az? — A hang távolról jött, de a kislány azért látta az aszszony árnyékát a téglapadozaton. Egy kicsit csöndben maradt és belökte az ajtót, hotjy annak nyikorgásával válaszoljon a kérdésre, aztán egy kis ugrással át szökkent a küszöbön és benn volt a mosókonyhában. Az asszony, anélkül, hogy leeresztette volna' karját, hátrafordult a teraszon, s a kislány magán érezte szeretet nélküli tekintetét. Ügy nézett rá az asszony, ahogy egy macskára, vagy galambra nézett volna, s éppen csak hogy megbizonyosodjék felöle, valóban az a macska, az a galamb van-e ott, amelyre, számított, hogy a mosókonyhában fogja megpillantani.

— Tessék, — mondta a kislány, feléje nyújtva a szatyrot. Az asszony nem nyúlt érte, csak az állóval intett, hogy tegye le oda, az egyik sarokba. A kislány letette a szatyrot. Aztán leült a lépcsőre és egy ujjal félresimította a hajfürtöt, amely mindig a homlokába hullott. Az asszony folytatta a fehérnemű teregetését. Marokszám szedte ki a ruhát a lábánál álló cinklavórból, ahogy a kezébe került, s egyik darabot a másik után aggatta fel a teraszt rézsűt átszelő drótra. Volt közte férfi és női holmi, a kistestvérek fehérneműje meg a kislány apró pizsamája, egy zsebkendő, egy pár harisnya... Az asszony komoran hallgatott. Más alkalmakkor látta ót Lucia mosolyogni is, de most nem mosolygott, nem mutogatta nagy fehér fogait, sót összeszorította az ajkát, rríintha szándékosan el akarná rejteni őket. Tekintete merev volt, de nem nézett semmire, kezei pedig fürgén, szinte önállóan dolgoztak. A kislánynak egyszerre eszébe jutottak a vakok, akik székeket fonnak. Körben ülnek a szoba falai mentén, s fürgén dolgoznak, mintha csak látnának, összefonva a különféle színű raffiát, szalmát. A kezük fehér, s e kezek úgy mozognak, akár a pillangók; a szemek pedig merevek, üresek. Ha nem is figyelmezteti rá senki, rövid ottlét után megérti az ember, hogy ezek a halvány kezek önállóan mozognak, okosan és gyorsan. A kislány ránézett, a jobbkezére, és heves gyengédség fogta el a tulajdon jobbkeze iránt. Elnézegette.és meg is csókolgatta a tenyerét, a kezefejét, az ujr jait, niegjogta, a másikkal, mellére szorította és dajkálta,' mint valami babát. Attán hirtelen észrevette, hogy az asszony újból öt nézi, ezúttal egy kis mosoly félé-, vel, amely éppencsak megtodrozta az ajkát. A kislány .gyorsául bedugta mindkét kezét a köténye zsebébe. Az asszony végzett a teregetéssel. Lábával a falhoz lökte az üres lavórt, lehajolt a szatyorért és ieezét szó nélkül odahyújtotta a kislánynak. Magas volt, egyenes termetének, magasságából nézett le rá, kiessé hátrahajtott fejjel, félig behunyt szemmel és félig nyílt szájjal: mosolya olyan keskeny »olts mint a hold sarlója egy kémény fölött.

— Ez megérti az embert — gondolta a kislány. Felült és kicsiny kezét engedelmesen beletette az asszony nagy és hideg kezébe.

Hideg volt és súlyos, mint egy darab hús, amelyet sokáig a jégen tartottak, s a kislánynak fájt ez: egész délelőtt mosni, kora reggeltől kezdve, a hideijtién, nedvességben állva, egy csésze kávé nélkül, s közben csurog, csurog a víz a csapból, tompa álmosító zajjal... Az asszony nem szól egy szót sem. Áll az ajtó előtt és makacsul csönget, olyan módon csönget, amelyet Lucia durvának, erőszakosnak talál, ahogy a sürgönykihordók és a bolti kifutók szoktak csöngetni. A kislány ránéz az asszony komor arcára, és minden erőfeszítés nélkül megérti. Egész délelőtt mosott, most meg lekiildik vásárolni, egyetlen csésze kávé nélkül. Utána küldték a szatyrot a teraszra, hogy egyenesen menjen bevásárolni, anélkül, hogy visszajönne a lakásba, merthogy késő van. Természetes hát, hogy az asszony csönget, és valósággal fellázadva a néma parancs ellen, hogy azonnal induljon vásárolni, igenis bemegy, hogy ne is csak egy csésze feketét igyon, de mindjárt egy bögre tejeskávét, ami benne is van az egyezségben. Ezt megérti a kislány, ezt úgy tudja, mintha valaki mondta volna neki s ö emlékeznék rá. A mama most kinyitja az ajtót és csodálkozva néz. A mama nem érti, nézi az üres szatyrát, nézi áz asszony arcát, amely továbbra is komor és kifejezéstelen. Az asszony nein szól semmit, nem mondja, hogy a tejeskávéját szeretné, merthogy egyetlen korty meleg. kávét sem kapott egész délelőtt; megy és előszed egy zsebkendőt a konyhaajtó mögött lógó esőkabátja zsebéből, hangosan kifújja az orrát, mintegy magyarázatképpen, és szó nélkül indul bevásárolni. Kilép a jól fűtött lakásból anélkül, hogy egy szót is szólna, komoran: de nem olyan egyenes, nem olyan büszke már, mint az előbb: kohior arcát félrefordítja, hogy elkerülje a signora tekintetét; át fázott, és az orr fújással igazolja magát. A kislány ottmarad az előszobában, az ajtónál, mélyet az aszsony behúzott maga mögött, egészen addig, míg a mama rá nem szól: „Mit csinálsz, Lucia?” Semmit nem csinál, egyáltalában semmit. A képeknek egész folyama vonul át rajta. Vagy ö az, aki keresztül halad ezen a nagy és ragyogó levegöfolyamon? E csodálatosan tündöklő napon, amelynek órái magas házak között futnak tova. Egy folyó képe bontakozik ki az agyában, kis gőzhajó piros-fehér kéménnyel, rajta a rádió-antenna, aztán a bámészkodó emberek, kétoldalt a házak, fák a parton; és ő, a kislány, ő a gőzhajó és ő az emberek is.

Miközben ott ácsorog, a mama elmegy előtte, egy pillanatra tnegál, lehajol: „Mi van a kezeddel?” Két. ujjal megfogja a csuklóját,’ nézi a kézefejét, a tenyerét, most. ö is komoran. „Fáj valahol? megütötted az ujjad?” A kislány fejét rázza, de nem szól semmit. Csak valami hidegség-félét érez abban a kezében, azért tártja a másikkal szorosan a mellére szárítva;

A mama elfelejtett néhány dolgot felírni á vásárlólistára, amelyet az asszonynak adott: borsot, teát,, gyufát... Belebújtaija Luciát a kabátkájába, elismétel,teti vele, amit kifejtett a jegyzékből. A kislám/ eltsifnétU: bors, tea, gyufa . v.i Wem kell át mennie az úttesten, csak megkerül-12