A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-12 / 11. szám
nyomán. Füst lepte el a csinos kis házakat. A „Junkers” a tenger felé fordult, s zuhanórepüléssel közeledett a strandhoz — a sárgás-rózsaszínű emberi test-özön a habokba zúdult. Gépfegyverek szórtak golyókat a mezítelen gyerekekre, asszonyokra, lányokra. Azok rohantak a tengerbe, mintha a víz menedékül szolgálhatna. — De a „Junkers” másodszor is rárepült céljára; — az emberhullám kicsapott a tengerből,,? a színes ernyők, sátrak, bódék védelmé alá s mozdulatlan, nagy cseppekben ülepedett le a fövenyen. Az őrnagy tébolyult dühében hasztalanul lőtt a távolodó fekete pont után. Motorja végül is megállt. Ekkor észbekapott. Már csak a strandon szállhatott le. Odavezette sérült gépét, de az egész fövenypartot hullák borították, nők és gyermekek tetemei, mezítelenségük kiszolgáltatottságában, szörnyű mozdulatlanságban hevertek szanaszét. Végre a strand szélén talált egy szabad helyet, ott földet ért. Kiugrott, a fülkéből és támolyogva megindult; nem tudta hová, mi célból, szemét vérköd homályosította el; nem látott és nem értett semmit, csak ment, ment, míg meg nem botlot valamiben. Odanézett s hátratántorodott. Mezítelen kislány feküdt előtte, vállára billentve fejét. A napfény bearanyozta GÖMÖni PÉTER Irigység Bokorban, fában fanyar nedvek mozdulnak, duhaj, részeg szelek lódulnak, botladoznak, s a száraz tavaszi levél kunkorodó hegyének menedékén egy bogár álmodik a nyárról. Álmodsz, bogár, a tüzes nyárról, mikor párod keresve felszüllsz, zümmögve hívod s megleled, biztosan megtalálod... Irigyellek! ZALA JÓZSEF Köd Az éj óriás, ébenszín köcsög, áll a táj kerek asztala fölött, s míg mélye tejszín távolt tartogat, színén hordja a hab-csillagokat. Valósnak látom, látszatnak hiszem, hogy nem mozdul semerre semmi sem ? Már pitymallik, mikor egy rőt korong tűnik fel, gurul, s a köcsögnek ront, mely fölborul, s akár a tej, csorog nedve a földre, színén hab ragyog. Issza a föld és az áléit mező; a maradékért szimatolva jő a délnek éhes, lihegő ebe, és a tejnek nem marad csóppje se. gyengéd bőrét, s könnyű árnyék jelezte a még fejletlen melleket. Keble alatt keskeny véres csík húzódott a bal csípő felé; a hegyes, gyors golyók nyoma, amelyek a gyomrába hatoltak. Elnyúlt kezében egy könnyű kék sálat szorított, egyetlen páncélját, védőfegyverét, amelylyel futás közben igyekezett elfedni magát. Az őrnagy felvette a sálat; óvatosan szétfeszítve a még meleg ujjakat. Fogta, és amint nézte ezt a gyermek- és női hullákkal borított fövénypartot, hangtalanul esküt tett. A>z eskü szavait - nem mondta el nekem. De akiben emberszív dobog, úgyis kitalálja, s nem felejti, ameddig csak él. — Ezzel alszom, hogy álmomban se hagyjon el a gyűlölet — mondta az őrnagy és felült. Kibontotta a sálat. Dús rojtját mintha megrágta volna valami. Ahogy jobban megnéztem, csomókat láttam rajta; selymes szálai itt-ott kis kígyókba voltak fonva, vagy tengerész csomók ültek rajtuk, akkurátus, szoros kis gömböcskék. Nyolc kis kígyó volt és hat csomó. Az őrnagy újabb kígyó fonásába kezdett, s közben tovább beszélt; — A mai „Messer” — mondta mosolytalan arccal —; a csomók pedig: bombázógépek. De ne mondja el a mieinknek, még kinevetnének érte, azt mondanák: no iám, az őrnagyunk miféle játékkal szórakozik!... Elhallgatott. Komolyan fonogatta a selyemszálákat, majd felvetette fejét. Arca megdöbbentett. — Pedig nem játék — mondta tompán. — Amíg minden rojtját be nem fontam, egyre csak azt a fövenypartot-fogom látni magam előtt . .'. Ha akkor azt a „Junkers”-et el nem ügyetlenkedem... No jól van, mi újság Moszkvában?... Öt óra nulla perckor az egész ezred elindult az őrnagy által felfedezett ellenséges repülőtér ' megsemmisítésére. Egymás után szálltak- fel a gépek a sötétlő magasba,' és csodálkoznom kellett rajta, hogyan tudnák felsorakozni a. vezérgép mögé, amelyben az őrnagy ült, Mintegy másfél óra múlvá ugyanilyen rendben, egymás után leszálltak. Vezetőik, a gyors repüléstől felhevülten, csoportokba verődtek és élénken tárgyaltak. Minden a legjobban ment, az őrnagy bámulatos pontossággal, mély repülésben vezette az egész köteléket egy kis erdő mögül egyenest a repülőtér fölé. A németeknek még lövésre sem maradt idejük. A hajnali sötétségben minden égett, robbant, omlott, megsemmisült. Egyetlenegy gép sem tudott felszállni. A második és harmadik rajtaütés már csak a megmaradottakkal végzett. Kilenc bombavetőt és nyolc vadászgépet számoltak össze. Az őrnagy még hiányzott. Végre feltűnt az ő gépe is; ismét hosszú lobogóval repült és úgy látszott, kifogyott az üzemanyagja. Valahogy mégis eljutott a repülőtérig, és leszállt. Odaszaladtunk hozzá. A kék sál kilógott a fülkéből: vérfoltok vöröslöttek rajta. — Ezredes elvtárs — mondta az őrnagy, s mozdulatlanul ülve maradt —, azt hiszem, engem ki kell emelni innen. Egy pár semmiség a vállamban, meg a lábamba is jutott... Amíg a hordágyért futottak, jelentette az ezredesnek, hogy az első rajtaütés után öt „Messert” látott nyugat felől, arra fordult (és minthogy a repülőtér felett minden simán ment), állandó zavarótámadással' távoltartotta őket, nehogy a mieink munkáját akadályozzák. Amikor hordágyra tették, láttam, hogy riadtan pillant szét. Felvettem a földről a sálat. Egészséges baljába fogta. Összecsókolóztunk. — No, lesz most munkája' a gyógyulásig — mondtam halkan. — Kilenc csomó és nyolc kígyofonat... Rámmosolygott, mint egy gyerekre, aki nem ismeri á játékszabályokat, — Nem, ezek nem az enyémek... A fiúk lőtték le, Én csak egy kígyót fonok: azért az ötből egyet mégis csak eltaláltam.'..;1 ; — fit hordágy megmozdult, s a bosszuló hős egy 'időre félrevonult a harcokból, kék sáljával letakarva, vérével öntözött — gyűlölet fűtötte, tiszta vérével. Brodszky Erzsébet fordítása 13
