A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-12 / 11. szám
BÁB, T,BOR: /-/Ot SZOíiett Taníts meg újra látni — Apu miért? Mi ez? Ni, ott mi van...? Megyünk, csak ballagunk a járt utón, kérdez, vallat folyvást a kisfiam, válaszra vár, s a választ nem tudom. A szám száz ismerős, szép szót dadog: virág, bogár, füvecske, kecske, lomb — s döbbenve érzem, vén csaló vagyok, rejtély a szó — a szó, jaj, mitse mond...! Fogalmak úsznak által agyamon, mint felhők árnya egy holt, hüs tavon; ki mondja meg miért, mi hol, s mi van? Kérdő gyermekszemed csodákat lát, vak lett, süket lett csaló, vén apád, — taníts meg újra látni kisfiam ...! A szén Millióm- s ezredévek gyermeke, te földdajkálta barna, barna szén, őserdők megkövült, halk éneke, ki sejtené, hogy lényeged a fény...? Setét vagy mint a legszebb lány haja, ó, alvó Csipkerózsa — álmodig hatolt embervilágunk zsivaja, mely íme, lehetetlent álmodik. Feltörtünk érted kőzetet, rögöt. kitárult sírod mélye, börtönöd; légy. ami vagy — nap heve, büszke fény ...! S végül mégis minden oly egyszerű, nem is csodálatos, csak ésszerű: hús fő a ház napbéli tűzhelyén .,, TU - 104 Ezüst nyílt volt, karcsú viharmadár, szálltunk a bolygó, szűzi Nap alatt. Ki bánta ott fenn, hol a vámhatár, finánc nem állít meg ily madarat. A finánc láthatatlan kicsi pont, s fekete, kicsi rög lett földgolyónk. Az út egy könnyű ugrás, semmi volt: Kijevben vették számba kis motyónk. A határ meghátrált, ó emberek! — futott mint vert középkori sereg, mint kelő nap előtt a barna éj. Szívem azóta ujjong, sir és fáj, dalol, búsong bennem négy égi táj, én vagyok kelet, nyugat, észak s dél. Antennák erdejében Antennák erdejében sir a szél, a géprobaj csitult, elhallgatott; a fáradt munkás este hazatér, s bezár minden szűk, vaksi ablakot. A képernyő kigyúl. Kápráztató fehér és szürke fényt lövell; a csend kagylója zúg, s belül a bíztató, roppant világ ezer hulláma zeng. Fények, árnyak közt száguld a lét, zengi tájak, tengerek énekét, szárnyalni kezd, akár a képzelet. S míg künn a tél harsogja bősz dalát, lásd, összeül a széthulló család: Az éjből, űrből jóhír érkezett... Ferrhat Musztafa és Ovidius A néma' kézzel, lábbal magyaráz; szent igaz — anyanyelvűnk drága kincs, de Costancában él egy vén halász: Ferrhat Musztafa — s anyanyelve sincs, A lármás, tarka kikötőben nőtt, hálót foltoz, pipája jól szelei; feledte rég, mily anya szülte őt, él, bár hat vagy hétféle szót kever. E parton, hol Ovidius dalolt, zengő nyelvén egy császárt udvarolt, ilyen egy furcsa, zagyva szerzet él. A költő szobra kő, halott márvány; — sosem volt boldogabb Musztafánál, kit Tomi szült, és versben nem beszél. Átutazók A ködmönös, bakancsos emberek tűnődnék, isznak: halk egy vigalom. A szögön árva bunda szendereg, s virraszt a rozzant, néma cimbalom. Dobog a kályha még: a tűz falánk nyelvét ölti egy üszkös résen át, s a füstös falra sápadt villanyláng vetíti rá fejük vak árnyékát. Megfáradt utas, mondd, a béke ez...? — Szívükben vaskos jóság gerjedez, várnak és iddogálnak, s várni jó, mert e négy fal közé szűkült a léti ki-ki egy székre rakja bús terhét, s szundít, míg szól a rekedt rádió. lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllIM^^^ tikám?” és „Nem kéne-e még ezt vagy azt elvégezni. Katikám?” — Ha valamit akarok csinálni magam, nem te ugrasz rögtön: „Hagyd, Katikám, majd én Katikám". .. Örökre csak katikázik, majd elolvad előttem s a hátam mögött idejön áskálódni ellenem! — pergett Bolyósné ajkain a szemrehányás. Szégyenkezve hallgatta Együd János a szózáport, de az utolsónál felhorkant méltatlankodva: — Ez aztán nem igaz, Kati! Én nem áskálódtam ellened. Egyetlen rossz szót sem szóltam rád! Itt vannak a tanúim — mutatott kétségbeesetten a mosolygó elnökre és a könyvelőre. — Ők bizonyíthatják. — Hát mit akarsz tőlem, mond! — csattant harciasán Bolyósné hangja, s haragos arca lángot vetetett. — Korán reggel még azt mondtad, hogy nem tudsz nélkülem élni, mert mindig csak engem szerettél... — hirtelen elhallgatott, észbekapva, hogy haragjában többet mondott a kelleténél s zavartan, szégyenlősen fordult félre, ám Együd János is legszívesebben a föld alá süllyedt volna restelkedésében. Az elnök és a könyvelő felnevettek. — Ogy látszik, mégis csak iratkozás lesz, dé nem nálunk — rikkantott Tőre Tibi, ám a megzavarodott Együd, — azt sem tudva már, hogy mit beszél, legyintett: — Nem divat az már, könyvelő úr... összeadnak már — iratkozás nélkül. Azaz, hogy... — kapott észbe, s hirtelen felfortyant: — Nem lesz abból semmi... — Miért ne lenne? — mosolygott Kiss Flórián. — Ki akadályozhat meg benne? Független emberek vagytok, akkor hát miért? — Azért, mer nem kellek neki most sem! — fakadt ki keserűen Együd János. — Mert nyomorék vagyok! Félkezű! Béna, koldus! Hát azért! — Hogy mondhatsz ilyet, Jani? — könnyesedéit szelídre Bolyósné szeme, s becézőn, lágyan megfogva a műkezet, simogatni kezdte a ráhúzott bőrkesztyűt. — Csak nem kívántad volna, hogy a nyakadba boruljak a többiek előtt... Jani, Jani meg kell ezt előbb beszélni alaposan, nem lehet csak úgy Hübele Balázs módjára.., — Hát azt lehet — enyhült meg Együd János is. — Megbeszélni... Azt lehet... De — emelte fel újra a hangját — azt megmondom jóelőre, tanúk előtt, hogy a kalapot én viselem! — kötötte újra az ebet a karóhoz. — Hát persze, hát ki más viselné, ha nem te, Janikám? — nézett Bolyósné jelentőségteljesen Együd János szürke szeme közé. — No — szakította félbe a diskurzust: az elnök — ha meg akartok valamit beszélni. hát csak beszéljétek meg, de nem itt talán... Legalább is úgy gondolom, hogy nem itt... — Persze, hogy nem itt, persze... —< sietett helyeselni boldogan Együd János. — Gyerünk Katikám — s zavart-gyengéden kituszkolta az asszonyt. Az iroda ajtón túl Bolyósné felkiáltott: — Jaj a jelentés! Elfelejtettem odaadni, pedig azért jöttem... Várj egy cseppet Jani — s sietősen visszatért az irodába, ahol letette azt a könyvelő asztalára. — Csaknem nálam maradt —> mondta magyarázón. — Azt mondja Kati néni — kérdezte a fiatal Tőre Tibi nevetve — tégyw leg Jani bácsi fogja viselni majd a kalapot? — Természetesen... Ki más hordaná? ö hát... — majd hamiskásan mosolyogva hozzátette: — Ha a fejébe nyomom én* mikor kimegy valahová... Odakint pedig az öregedő őszi nap egy pillanatra kikandikált komor felhőtakarója mögül s mintha ránevetett volna a fa' azű Együd Jánosra... Vagy csak egy rlgl-régi cséplés tüzes nyáridejéből visszamaradt napsugár mosolygott a szívében?... 11
