A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-12 / 11. szám

*s * *■%. 0rf#//tg/0ie//e£/e/Le « HDJQDJH Fekete Az anyósom közeledik a hetvene­dik életévéhez. Hadiözvegysége pusz­tán két keze munkájára utalta még az első világháború idején. Újság­olvasásra hát nem sok ideje jutott és a politikához annyi köze van, a történelemhez is annyi, amennyiben az romlást, vagy üdvöt hozva beha­tolt életébe... Nem igazodik el a földgömbön, nem hiszem, hogy hal­lott valaha Kongóról, mielőtt ennek az országnak a sorsa az elmúlt évben a világpolitika napirendjére került s úton-útfélen beszéltek róla hang­szórók és élő ajkak. Ebből az egzotikus országból ára­dó hírözönből is dsak annyi ragadt meg benne: hogy él ott egy ember, akit hónapok óta üldöznek, állati kegyetlenséggel kínoznak és hogy ennek a világhíressé vált embernek felesége van és három gyermeke, akiket valakik pártfogásukba vettek, mert hálistennek azért még vannak jó emberek is a világon. A nevét nem szívesen mondta ki az üldözöttnek, mert ha kimondta, rendszerint elhibázta és ezért kine­vették. Különben is az asszonyt em­legette inkább s a gyerekeket, akiket különösképpen már hetek óta' sze­gény árváknak nevezett. A múltkoriban, ahogy este haza­érkeztem, ezzel fogadott már az elő­szobában: — Képzelje, azt a szegény embert már megint elhurcolták egy másik országba. — Kit? — Hát... úgyis tudja — megint­­csak nem mondta ki a nevét. A gyilkosságra szövetkezett felbúj­­tók és bérencek legutóbbi ostoba trükkjérol is tőle értesültem. Lefek­véshez készülődve már kibontotta ősz haját, úgy szaladt át hozzám és örömhírként, valósággal újjongva kö­zölte: — Képzelje, megszökött! Mégis­csak van isten! Látván, hogy az arcom egy csep­pet sem vidul fel ezekre a szavakra, csodálkozva folytatta. — Nem hiszi el? Most mondta be a rádió. A csendőrök autóján mene­kült el két társával együtt. Ügyes ember lehet, kemény ember, való­ságos táltos. A következő éjszaka, éppen éjfél­tájban az írógépem mellől valamiért kimentem az előszobába. Meglepetve láttam, hogy a szobából, amelyben anyósom és lányom alszik, világosság szűrődik ki. Csendesen benyitottam. Tán égve felejtették a villanyt?... Nem, az anyósom mezítláb a suttogó rádiónál gubbasztott, fülét a hang­szóróhoz tartotta. Magam is megsaj­náltam, hogy megjelenésemmel za­varba hoztam. — Csak, izé — magyarázkodott csillag —, csak meg akarom hallgatni, mi van ezzel a szegény emberrel?... Aztán felrepítették a Venus-raké­­tát és csodálatosképpen őt még ez sem zökkentette ki a néger nemzeti hősért való szüntelen aggódásból. — Lehetséges, hogy mégis meg­gyilkolták volna? — hajtogatta újra és újra. És hétfőn este megintcsak ő ro­hant be hozzánk a hírrel. Most vég­re kimondta a nevét, de most is hi­básan. — Megölték Lulumbát! Jól tudtuk, hogy ez a hír meg­érkezik, mégis hideg futott végig a hátamon és láttam, hogy feleségem is összerázkódik. — A gazemberek! — tette hozzá anyósom, majd egészen váratlan s iszonyú kérdéssel fordult hozzám. — Mondja, lehetséges, hogy ez a Hammersöld gyilkoltatta meg? Feleségem dühösen fortyant fel. — Ugyan, anya, hogyan mondhat ekkora bolondságot! — Na jó, jó — védekezett a re­megő idős asszony —, csak kérde­zem. Kérdezni sem szabad? Annyi rosszat mondanak róla, gondoltam ... Elhallgatott, majd elég hosszú csend után megint csak meglepő kérdéssel jött elő. — Mondja, mit gondol, állítanak ennek a szerencsétlen embernek szobrot? — Szobrot? — néztem rá értet­lenül. aztán egyszerre észbe kaptam. Anyósom a méltatlan halált halt nagy költő szobrát látja naphosszat az ablakunk alatt. Ez hát az utolsó vi­gasz. — Szobrot! Akkora szobrot állíta­nak neki ott a fővárosban, amek­korát még nem látott. És szobra lesz Afrika minden fővárosában és számtalan városában a világnak. Láttam, ezek a szavak jólestek ne­ki, azért mégis sóhajtva felelt a ma­ga módján. — Mindegy az már annak, aki csak egy csillag az égen. — Hogyan? ... — Csak úgy mondom, ahogy szok­ták. Csillag! Igen! Az én anyósom egyszerű asszony, de nálánál még sokkal egyszerűbb emberek milliói népesítik be azt a sok kinccsel és titokkal teli föld­részt. Ott még könnyen születnek legendák. Ott a fájdalom még köny­­nyen kap mitológiai színt és mitoló­giai méretet ölt a lelkek sokaságá­ban. Nyugaton ezúttal valóban túlszár­nyalták a Venus felé tartó szovjet csodát. Egy valóságos csillagot rö­pítettek fel Afrika egére. Fekete csillagot. TATAY SÁNDOR Galanda. Ilusztráció. Tus VOJTECH MIHÁLIK: Már ci us Még holtnak tűnik minden, lám: bozót ősz feje szunnyad; de szántón, melyhez simul szám, csírázik az őszi mag. Oj csapást követ minden nap, míg táncra perdül a zöld — núg arcunk puskánkhoz tapad, visszacsókol a cseh föld. Gyermekkorom földjén, melyen duruzsolt, danolt a Vág, sokat feküdtem s szívemen átnőtt a táj, mint borág. Távol a Vág ... s már mit se fáj, ismerős tavasz körben: ismerős nyír, rög, szíves táj, hazám, hazám, cseh földem. Ha engedi az este még, hogy írjak jó anyámnak, cseh fii sarját, tavasz jelét csatolom virágszálnak. SIPOS GYŐZŐ fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom