A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-05 / 10. szám

Együtt dolgoztunk a be- szemében kérdőjelek kergetegsegélyzőben. Öreg tűztek. Kutatva nézett egy feépület volt, sötét, dohos szó- kete szörnyetegre, mintha Sebőkkal, poros ablakokkal, tele hogy sem bírna megérteni vamegsárgult papírkötegekkel és lamit.

kartotékokkal. Napunk egy vil- Másnap négy órakor pincelalanykörte gyér ténye volt; fel- kokká vedlettünk, öten feküdlegek porból és gondból rakód- tünk széliében egy kanapén, tak az íróosztalokra. Ősz volt. melyet holmiféle deszkadara- A hulló levelek közé gyéren bókkal toldottunk meg, hogy hullott a fáradt napsugár. Vi- a lábunk le ne csüngjön róia. dó Anna az asztala tetején ült. Öt teljes hétig volt ez így, öt uzsonnáját falatozta. Fehér teljes hétig ettünk napjában fogsora meg-megvillant vala- kétszer száraz kenyeret, reghányszor szerelmére, Emilre gél savanyú málnalekvárral, vetette tekintetét. Dióbarna este meg romlott, avas szalonszemét valószínütlenül hosszú nával. Nem volt más. Ez alatt szempillája egészen beárnyé- az idő alatt majdnem óránkolta. A nyitva felejtett abla- ként cserélt gazdát a város, kon át behúzott a szél és fel- én magam percenként alkulebbentette pepita szoknyáját, doztam sorsommal, könyörög- Ogy tündökölt elő alóla naptól ve, hogy inkább szabadtéren barnult combja és karcsú őzi- eresszen belém egy jó dongáké bokája, mint maga a nyár. sú acéldarazsat, csak a ház neomoljon ránk, csak a kőtör* * * melék ne vegye el tőlünk a

levegőt, mintha a halottaknak Két hónap múlt el közben, nem lenne mindegy. Ezerkilencszáznegyvennégyet írtak, december eleje volt. Német autók húztak ki a városból, bivalycsordák koptatták a tönkrement aszfaltot. Az utakon és az utcákon döglött lovak, tehenek hevertek. Már nem dolgoztunk. Feldúlt hangyabolyhoz hasonlított a város.

Tizenegyóratájt repülőzúgást hallottunk. Kifutottam az udvarra. Hatalmas erővel csapódott ki a kapu, és egy német tiszt rontott be lovastól.

Szempillantás alatt a fatartóhoz kötötte és rohant be a lakásba. Alig lépte át a küszöböt, megremegett a föld. Mintha az égitestek egész sora gabalyodott volna meg a világűrben. Ajtók, ablakok csapódtak ki, az üvegtáblák ezer szilánkra tépve, csörömpölve hulltak a konyha cementjére, az udvar és az utca kövezetére. Artikulátlan sikolyok verődtek a dobhártyámhoz. A- nyám torkaszakadtából ordította németül:

— A ló... a ló... vigyék el innen, az az oka!

Abban a lehetetlen pillanatban, a halál árnyékában majdnem kővé dermedtem a meglepestéstől. Soha nem volt tudomásom róla, hogy anyám akár egy szót is tud németül, jóból a lakásukban, ahol idő- Amikor a tompa zuhanások közben tizenként kozák vert elültek, megnyugodva sírt, tanyát. Kapitányuk, egy jónem őrült meg. Délben el- kedvű, hasas ember, ebédre ment az utolsó német autó is. invitált.

Halálos, harcelőtti csönd sza- — Egyetek! - mondta egyszekadt a városra. Csak néha re- rűen. Jószívvel mondta. Kiadós megtek meg az épen maradt borscs volt sok hússal. Nagyot ablakok az ágyuk dörejétől, hűztunk orrunkkal az illatból, Tudtuk, itt a front. Aznap lát- azután nekiestünk. Nem ettam utoljára Annát. Hordá- tünk, faltunk. A kapitány mogyon feküdt. Kreol arca sár- solygott, és megint csak anygára fakult. Hollófekete haját nyit mondott: — Egyetek!

a mész és kőtörmelék szürké- Amennyit csak akartok, annyit re festette. A kisagy környé- egyetek. És mi ettünk. Tele kéről a hordágy csíkos vász- raktuk volna a zsebeinket is, nán át csak a vércseppek él- ruha helyett a kofferjeinket is tek még pár pillanatig, azu- a pompás étellel. Sajnos, csak tán azok is jéggé fagytak'a a szánkóm raktam meg zsájárda kövén... Pötty, pötty... kokkal és kofferekkel, úgy inéit tizennyolc évet... Elhall- dúltam a kutyámmal helyet gattak a vércseppek is. Jeges, keresni anyám és nővérem répiszkos homokot hordott a szére a legközelebbi faluban szél, és jajgatva, sírva kapott másnapig, hogy aztán tovább bele az Anna pepita szoknyájá- mehessünk, a szánomra fölös ba. Tágranyitott, sötét, bársony- poggyászként még aznap

Moyzes llonsi ^

annyám volt tervezve, de a vé- Némelyik a fülem mellett füleden nagy szerencsével ör- tyült, kihívó, fenyegető sipívendeztetett meg. A kutyám tással. Olyan könnyűnek érezel-elvakkantotta magát, én tem magam, hogy leborultam meg nagyokat kurjangattam, megcsókolni a földet. Nem mint a börtönéből szabadult bántam a golyókat. Megmenerab. A város végén egy nagy küllem a kövek és a leomló szán előtt egy fiatal orosz ka- téglák borzalmától. Ekkor bútona álldogált. A felszabadult csúztam el először Annától, ötömnek valahol el kellett Kis idő múltán utolértem folynia. Meggondolatlan, csín- az aggok, rokkantak, asszor talan kamaszsággal rányújtot- nyok és csecsemők szomorú tam a nyelvemet a legényre, karavánját, Németh bácsi, a ő meg, hogy adósom ne ma- sánta trafikos alacsony kicsiny, radjon, rám fogta a géppisz- szánon egy kettévágott nagy tolyát. sertést cipelt. Az állat . véres

— Te, fasiszta, szitává lő- teteme a havat seperte maga

lek! alatt. Az öreg Józsa vállán

— Nono, csak nem akarsz egy nagy görbe botra akasztkomolyan lepuffantani? — va bebugyolált kalitkában a kérdeztem és ! ngosan belene- papagája gubbasztott. — Ki vettem a szemébe. — Nem Iá- tudja, hol állunk meg, fiam, tód, hogy örülök? Nem lövői- — felelte a köszönésemre. — döztök és ezért örülök, — Fiam... fiam... visszhangozta magyaráztam kézzel, lábbal, a papagáj. Utána újra felbor- Aztán megint csak nevettem, zölta-tollát és fázósan bgs - íémintha csak fizettek volna ér- maságba fulladt. Ijedt, nyúzott te. Amikor megértette, ő is tehénkék húzták a megrakott velem nevetett. kocsikat. Lukácsné egy hóná— Hát nem vagy fasiszta? pos fiacskája megsokalva a

— Az bizony nem vagyok, . földi paradicsomot, az útop

fejezte be vándorútját. Húsz évi házasság egyetlen gyümölcse volt. Az apa a fronton, házukat a bomba üzletestől eltemette. A szerencsétlen asszony halott fiacskáját, egyetlen, é's utolsó vagyonát úgy vitte, mintha soha nem akarná elengedni. Olyan ólmosan szürke volt az arca, mintha a saját életét vesztette volna el. Nociar, a sírásó egy vénhedt gebével indult útnak. Sánta volt a ló, meg vak is. Fuvaros, katona fiának utolsó lova, a többit, elrekvirálták! Elcsúszott a ló, többé nem is emelte fel senki. Mostoha, goromba gazdája utolsó ütlegelése alatt végleg kiszenvedett. Köréje sereglettek, segíteni akartak a lovon. Miután látták, hogy nem lehet, otthagyták a gonosz vénembert motyójával együtt, akinek a szilvórium úgy kitartott, hogv soha nem nézett a

BÁCSKÁI BÉLA rajza fiaskó üres fenekére. Nagyokat köpött és nagyokat károm- és ezért elvihetnéd az anyá- födött. Sötétlila orra és arca mat a legközelebbi faluig. Gya- még sötétebbnek látszott telog nem bírná megteni az heteden dühének terhe alatt.

Szilvóriummal gyógyitgatta

— Nem látod, hogy tele van váratlan sebeit, amelyért ela szekerem? adta volna az élők és halottak

— Kapsz egy fiaskó vodkát, lelkét egyáránt. Hosszú kilo— alkudoztam. métereken át tele volt az út

— Itt jön a hadnagyom, kér- a hozzánk hasonló szerencsétdezd meg, de a fiaskóról ne lenekkel. Elől ugyan a fiataszólj! labbak és egészségesebbek

Megegyeztünk. Halkan és mentek, mégis úgy festettünk, gyorsan siklott a ló vonta mintha furcsa és utolsó vászán. Percek alatt tűnt távol- sárra vittünk volna nyomorunba anyám és a nővérem. Én kát Ielkiüdvösségünkke! egyénem fértem fel rá. Kötelet kö- temben. Aztán megérkeztünk, töttem hát a magaméra és ló- A körjegyzőség irodáinak henak fogtam be magam. Jeges lyiségeiben helyeztek el benvolt az út, de szöges a bakan- nünket. Kőpadlőn aludtunk csőm. Kettőt léptem előre, szorosan egymás mellett, legegyet hátra. A szívemben alább negyvenen egy szó'áhangosakat sikoltott az öröm. ban. Egyetlen pokróc volt a Daloltam? Qrdítottam, üvöl- matracom, párnám, takaróm, töttem. A havas lankák elnyel- de soha még olyan édesen és ték a hangom, csak a golyók mélyen nem aludtam, mint akfelelgettek: ziz, ziz ziííz z z. kor.

Öt hét elmúltával az orosz katonai parancsnokság, hogy megkímélje a civil lakosságot, rendelkezést adott a város kiürítésére. Először merészkedtünk föl a szomszédék pincé-13