A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-05 / 10. szám
r-^3 Zsófi Zsófi néni gondterhelten ült szobájában. Minduntalan letette kezéből a kötést és apró, mélyen ülő szemével, aipely alatt már ráncokat árkolt az idő, a szemközti falra meredve hallgatódzott, mintha várna valakit. Ajka meg-megrándult, s ez valami furcsa fintorba gyűrte vonásait. Vékony, vértelen ajkait mégjobban összeszorította, miáltal hosszú, hegyes orra méginkább megnyúlt. Lábánál öreg, fekete macska nyújtózkodott. Az előszobában megszólalt a csengő. Zsófi néni korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel székéről, mintha már régen erre a csengetésre várna. Középkorú férfi állt a küszöbön. Markáns vonásai kissé szögletesé tették arcát, széles pofacsontján pergamentszerú bőr feszült. Szénfekete hajába az idő már ezüst szálakat font. — Bocsánat — szólította meg Zsófi nénit, itt van az a kiadó szoba, amit a minap hirdettek? — Igen kérem — mosolygott hivogatóan az asszony. Tessék csak beljebb kerülni. Ezzel kitárta az előszobából nyíló egyik ajtót és olyan fejedelmi testtartással, amilyennel Napóleon figyelhette Waterloonál a csata kimenetelét, állt meg a küszöbön. — Erről a szobáról volna szó. Kellemes, barátságos othon egy egyedülálló férfiember számára. A látogató egy lépést tett befelé. — Fel kellene talán a villanyt gyújtani, mert így nem sokat látok. Mondja kérem, mindig ilyen sötét ez a szoba? — Hogy képzel ilyet? Ebben az időtájban, kettőtől négyig nem süt ide a nap, máskülönben olyan derűs és világos, hogy bárki megirigyelhetné. — De hiszen az ablak tűzfalra néz — ellenkezett a lakójelölt. — Annál jobb. Nem hallatszik fel az utca lármája, nincs por, piszok, csak végtelen csend, ami a városban megfizethetetlen. A galambok turbékolnak néha a szemközi tetőn. Aki magányra vágyik, remeteként élhet itt. — Szép — jegyezte meg szűkszavúan a férfi. — Igen, nagyon szép, már többen mondták — helyeselt az asszony. — Nem a szobára gondoltam, hanem a galambok túr bókolására. Zsófi néni zavartan köhécselt. — A legnagyobb kényelem áll rendelkezésére. Nézze ezt a XIV. Lajos korabeli ágyat! — Jobban szeretem a nem történelmi ágyakat. Mindig valami hűvös borzongást érzek, ha évszázados ágyak recsegését hallom. Az asszony ajkán újra megjelent a groteszk mosoly. — Csak szokás dolga az egész. Este behúzza a függönyt... — Nyitott ablaknál szeretek aludni. Befüggönyzött szobában úgy érzem, megfulladok. Néhány pillanatnyi csend telepedett közéjük, csak a szú percegését lehetett hallani az ódon, rozzant bútorokban. — Kissé régies a berendezés — jegyezte meg kesernyésen a férfi. — Valódi bidermeier darab valamennyi. Akinek van érzéke az antik dolgokhoz, ezek között otthon érezheti magát. — Ebben a csillárban csak egy villanygyertya ég? n én is — Tudja, kedves uram, voltak albérlőim, akik egész éjjel égették a villanyt. Az ilyenek miatt hagytam csak egy égőt a lámpában. A férfi elgondolkodva, kutató tekintettel nézett körül. — Tudja — törte meg a csendet az asszonyság — nőknek nem szívesen adom ki a szobát, mert azok egész nap főznek, mosnak, a fürdőszoba csupa felaggatott harisnya. Én már nem vagyok fiatal, nyugalmat akarok. A bérlőjelölt még mindig a falakat mustrálgatta. — Ügy látom, a festés is történelmi korokra tekint vissza. Nem ártana kifesteni egy kicsit a szobát. Az asszonyság keresztbefonta mellén karjait. — Mondja, uram, mi a foglalkozása? — Színész vagyok. — Akkor végeztünk. Színészeknek nem adok ki szobát. Nem bírom egész nap a falon keresztül a szerepek magolását hallgatni. — Talán volt már színész lakója? — Zsófi néni nagyot sóhajtott. — Szegény megboldogult férjem működött ezen a pályán. — Akkor meg tudom érteni — jegyezte meg maliciózusan a látogató. — Hiszen maguk között még a fal sem állott akadályként. De különben is úgy gondolom, jobb, ha nem zavarom tovább. Kívánok ismeretlen lakójának sok kitartást és türelmet. — Neveletlen fráter — recsegte pulykavörösen Zsófi asszony, és még további kommentárokkal akarta jellemezni a férfi viselkedését, de egy újabb csengetés megakadályozta ebben. Alacsonytermetü, kövérkés asszonyka állt az ajtóban. Alighogy a színész alakja eltűht a homályos lépcsőházban, az aszszonyka ajkáról elhangzót a sablonos kérdés. — Itt találhatok kiadó szobát? — Tessék csak, tessék, kisasszony. Kényelmes, világos, nyugodt otthon. Antik bútorok, XIV. Lajos korabeli ágy. Mialatt beszélt, áldozatát betuszkolta a szóban forgó helyiségbe. A nő mintha otthon érezné magát, leült az egyetlen fotelbe. Kissé túl otthonos volt ez a mozdulat, a fotel lába nyomban kibicsaklott és az egész alkotmány, mint valami sülylyedő hajó, féloldalra dűlt. — Jaj, de kedélyes — kacagott a pályázó gyöngyöző hangon. — Mintha elvarázsolt kastélyban ülne az ember. — Erre a fotelra nem szabad ülni. Tudja, az utolsó albérlőm — egy részeges alak — törte ki a lábát, mikor egyszer hajnalban tévedt haza és már nem talált az ágyba. — Nem baj, nem baj — mosolygott a jövevény —, megegyezünk, és én mindjárt ki is veszem. A konyhában majd elfőzögetünk ketten, Reggelit, ebédet, vacsorát, csak otthon szoktam csinálni magamnak. — Tessék ? — kapkodott levegő után Zsófi asszonyság. — Minden héten mosok, a fehérneműt a fürdőszobában szárítom majd. Mert, ahogy láttam, van ez is. Ez a mosdó nekem nem kell, majd a fürdőszobát fogom használni. Kis szünet tartott, mély lélegzetet vett, azután folytatta: — Akkor, ha megengedi, mindjárt ki is rakom táskámból a kottákat. A háziasszony megragadta a karját. — Szabad kérdeznem, mi a foglalkozása? — Énekesnő vagyok. STRASSER BÉLA 10
