A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-05 / 10. szám
A fafeldolgozó üzem a pénz a fizetési szelvényekkel leteszi az asztalra. Ellenőrzés nincs ... a gépek dolgoznak ... Mindenki elveszi a munkájáért járó részt! Nagy gond ez a fizetési önkiszolgálás, de félúton nem lehet megállni. Az üzem vezetői vállalják a kockázatot, nekik pedig be kell bizonyítaniuk, hogy hiba nem lesz ... Ötödik hónapja alkalmazzák ezt az új fizetési módot, pénz nem veszett el, eltérés nem volt. Kisebb differenciák ugyan voltak. De ne mi mondjunk el mindent. Hallgassuk meg a negyvenhatéves Niíny Hrabovec-i Mika Andrást, akinek a lánya Prágában tanul a főiskolán. — Egyszer az történt, hogy mindenki felvette már a pénzt s száz korona maradt még az asztalon. Hát ez meg hogyan lehetséges? A brigád tagjai feltevésekbe bocsátkoztak. Talán bent tévedtek az irodában, vagy Kríazovacky vesztette el a pénzt... Pedig dehogy! Én olvastam roszszul a százasokat. Eggyel kevesebbet vettem ki a kötegből. A feleségem vette észre. Az asszonyok jobban eligazodnak a fizetési szelvényen, mint az emberek. Egy másik eset. Újdonság a fizetési önkiszolgálás. Valamelyik napon megjelennek Hencovcén, Eperjesen túl a televízió munkatársai és az egyik brigádtagot, névszerint Bubnár Mihályt, zavarbahozzák a felvevőgéppel, ötven koronával többet vesz magához ... Másnap reggel ott sétál a főépület folyosóján. Nincs műszakja, pihenhetne otthon, segíthetne a feleségének, s ő mégis a brigádvezetőt várja. Ezekkel a szavakkal nyújtja át neki az ötvenest: — Ne haragudjatok. Nem akartam. Megszenvedtem érte. Nem kívánok s enkinek olyan éjszakát, mint amilyen nekem volt! Most megkérdezzük tőle. — Miért? Az üzemben vagyunk, nevezetesen a brigádvezető szobájában, zúgnak a gépek, konganak az üres katlanok, az alkalmazottak elevenen-frisseii mozognak, naponta hatszáz méter fát kell műrostnak, műfonálnak, papírnak, parkettkockának feldoltudósítás a péli rétekről A Eelsőpél oldalában húzódó lapos rétség messziről úgy fest, mint valami szétdúlt csatatér. A földhányások láncolata szinte lövészárkokat sejtet maga mögött. A kotrógépek acélnyaka félelmes rakétaként mered felénk, s mellette ki tudja, hány ezer lövedék — piros alagcsövek — kúpokba rakva! ? S már sikerült megpillantanod a parancsnokot is, az egyik fűzfa tövében egy háromlábú állványra szerelt I „messzelátóról" kémleli a tájat, nem meszsze tőle tarka póznát tart a hadsegédje. A hídon túl zöld tábori kocsik, a hadtestparancsnokság ideiglenes szálláshelye. Parlamentert fogadunk a faluból. Vajon sikerül-e a hadszíntért óvatosan megközelíteni? Sajnos, nem. Alig ugorjuk át az egyik árkot, mikor egy élemedett ember áll meg előttünk: — Egy tapodtat sem tovább! — adja ki a parancsot, míg ázott félcipőnkre vet egyegy zordon pillantást. — A gumicsizma hol maradt? — fog keményen vallatóra. — Azt hitték, ez is táncparkett?! No, majd kölcsönzik én maguknak, csak jöjjenek utánam! — és a tábori kocsiban mosolyogva nyújt felém két pár gumicsizmát. A ,parancsnoknak" jelentik, hogy megjöttek a tudósítók. Jön is már, hóna alatt a teodolit, és nyomában Ernő bácsi, a hadsegéd, a cifra rúddal. A kocsiban öltözködtünk. Egy fiatalember meg vetköződik, igaz, nem olyan vidáman, mint mi, mert épp az előbb szakadt be a jég alatta, s most szeretné a nadrágszárából kicsavarni a vizet, ami nem megy hálálkodás nélkül. No, de tegyük félre a tréfát. Harmincötezer köbméter földet megmozgatni nem gyerekjáték. — A több napos eső és a hirtelen hóolvadás úgyis megtréfált bennünket — mondja Szobonya Vilmos, a nyílt tekintetű, magas fiatalember; a kálnai körzeti talajjavító vállalat egyik vezetője, miközben figyelmesen lapozgatja a tervrajzokat. Üj medret vájtak a rakoncátlan Sári pataknak, mintegy négy kilométer hosszan, de a lezúduló víz miatt nehezen halad a munka. A hetyke kis erecske nem hagyja el olyan könnyen megszokott útját. — Mennyi a „hadsereg" létszáma?. — Huszonnégy gyalogmunkás meg egypár technikai segéderő. — A terv? — Szeptemberben fogtunk hozzá a munkához. A harmonogram szerint december 31-ig kell befejezni, de szeretnénk előbb pontot tenni az i betűre, hiszen új feladatok várnak. — A szövetkezet földjeit mennyiben érinti az alagcsövezés? — Csekély százalékban. Ugyanis a szövetkezet szántója jórészt magasabban fekszik. A patak rendbehozása után foghatunk hozzá az alagcsövezéshez. A falu közepéről eltűnik a sár, a pocsolya. A rétek újra használhatóvá válnak. A tábori kocsi előtt a fáradhatatlan kotrógép nyújtogatja nyakát. A gumicsizma lötyög a lábunkon és nyomunkban napfényben csillogó tócsák fakadnak. Az árkokban ömlik, buzog a tavaszi áradat. Inog alattunk az átvetett keskeny deszkapalló. Távolban egy traktor nyöszörög, küszködik a feneketlen sárral. Az ember, a gép harca ez a természettel. OZSVALD ÁRPÁD gozniuk, s emberünk a következőket válaszolja: — Úgy neveljük egymást, hogy senki ne tartson igényt arra, ami nem az övé. Csak annyival számoljon mindenki, amennyiért megdolgozott, amennyiért hasznos munkát végzett. Az az érzésem, hogy a fizetési önkiszolgálásnak rendkívül nagy a nevelő hatása! Boresová Júliának, a bérelszámolónak is ez a véleménye? — Pontosan. Azelőtt fizetés idején hárman ültünk a pénz fölött, és sok időbe került, amíg a teljesítményért járó összeget külön-külön borítékba raktuk. Ezt a munkát már nem csináljuk. Feltüntetjük a keresetet s a többi nem a mi dolgunk. Hát kié, a pénztárosé, Kolbíková Margité? — Aligha. Hiszen az ö munkája továbbra is csak annyi, hogy kéri a számlát és fizet. A Kríazovacky Emilé, aki havonta elhozza a pénzt és leteszi az asztalra. Meg a brigád tagjaié, akik kifogástalan munkájukkal és példás viselkedésükkel kiérdemelték a legnagyobb bizalmat: maguk nyúlhatnak a pénzhez! Tizenhárom ember. Munkaruhában, kucsmában, micisapkában megkezdték valamit, egy nagyszerű dolgot, s nem is sejtik talán, hogy ők a távoli jövő első hírnökei. A fafeldolgozó-üzem kéményei szenvedélyesen pipálnak, félkörben a hegyoldalakon szikrázik, a hó, telnek-múlnak a napok, ma már Kfiazovackyéknak követőik vannak. Tíz szocialista munkabrigád címért versenyző csoport látja a példát... Lassan az egész üzemben bevezetik a fizetési önkiszolgálást. És még merje valaki is azt mondani, hogy a 13 szerencsétlen SZám' MÄCS JŐZSEF 5
