A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-26 / 9. szám
A k r i t Irodalmi és művészeti kritikánk mai helyzete távolról sem kielégítő. Ez a megállapítás kemény, de való. Igaz, a jelenség általános: ezt mutatja a hazánkban most folyó vita is. Ám számunkra ez még a gyenge vigasznál is kevesebb; mivel, ha szigorúan vesszük a dolgokat, meg kell állapítanunk, hogy a magyar irodalmi és művészeti kritika, s főleg a marxista-leninista világnézetből kiinduló és annak alapján álló kritika, jóformán nem is létezik. Hiszen, ha átlapozzuk folyóiratainkat, nyomát sem találjuk a szlovákiai magyar irodalom és művészet szisztematikus, bíráló, javító és irányító szándékú istápolásának. Rapszodikusan tűnnek fel hébe-hóba, néha "talán túl hosszú lére eresztve; irodalmunknak különböző szakaszokba váló tagolásai, költői indulások retrospektivikus ismertetései és sajnos, túlzásba menő következtetések kinyilatkoztatásai, amelyek a legtöbb esetben nem töltenek be küldetést, hanem sokszor ártóan hatnak egyesek, csoportok s ezzel az egész itteni magyar irodalom helyes irányvételére s fejlődésére. Nem szívesen, de mégis kénytelen ilyenkor a böngésző megállapítani, hogy végeredményben nincs is a sző szoros értelmében vett kritikusunk sem az irodalom, sem a képzőművészet, sem a színházi bírálat terén. Mert nem lehet kritikusnak tekinteni a sablonos recenziót és ismertetéseket író publicistákat, sem azokat a költőket, akik klikk alapon egyes toliforgatókat felmagasztalnak, másokat pedig a sárga földig lebunkóznak. A klikk áldatlan szerepéről különben is Jósika Miklós már annak idején megírta: „A klikk néhány embernek egymást támogató, egymás szavaira esküvő, s magukon kívül minden más íróval ellenzékben álló, soha be nem vallott, sőt tagadott, néma szövetség.” S tegyük hozzá, az irodalom és a toliforgatók szemszögéből nagyon káros szövetség! És néhai jó Toldy Ferenc megállapítása: „kritika nélkül nincsen literatúra“ — teljes egészében vonatkozik az irodalmon túl a képzőművészetre, színjátszásra, mint kulturális szerveink művelődési politikájára is. De kell vallanunk őszintén, hogy r ' képzőművészeti, színházi és filmkritika terén a helyzet még sokkal rosszabb, reménytelenebb. Itt a számtalan gátláson és megalkuváson kívül a cikkíróknak legtöbbször a szaktudásuk is hiányzik, s ami a legrosszabb, nem tudják, mi a modern a mi szempontunkból és mi csupán a divatos. Ez a megállapítás, sajnos, országos méretben is érvényes. Gyakran látjuk, hogy a kritiDÉNES GYÖRGY: FEBRUAR Ahogy a töld mozdul, mikor forró dühök forrnak benne, úgy tört fel a mélyből az ember vad keserve, a nép izzó haragja gyönyörű tűzben s konokan, mint a Végzet. ítéletet dobogtak a lábak a Vencel-tér kövén, betért az ősi térre a vas, a szén — s felragyogott az ítélet. Van-e szebb gyűlölet, mint a népé? Mikor a gyárak torka üvölt és jajgat és sír a föld, mikor a szívek görcsét feloldja a zúgó orkán bősz akkordja. Százezer torok üvöltött: kenyér! Visszazengett a város: béke, béke! Százezer ember felesküdött a szabadság istenére. S a fegyverek vasán Ott hallgatott a dac. De nem volt, aki megálljt intsen, nem volt, aki szembe szegüljön, nem volt aki kifogjon a vízen és a tűzön. Február volt, a havas Vencel-téren a nép fia szólt a néphez, s zászlók vörös selymén ott fénylett már a győzedelmes élet. kus hajbókol egy művész előtt, aki „új” formákkal kísérletezik, mégpedig olyan „új” formákkal, amilyeneket a nyugati modernisták a harmincas években alakítottak ki. így aztán az embernek akaratlanul is eszébe jut a humorista szállóigéje, hogy „nincs régi vicc, csak öreg emberek vannak, egy Cyszülöttnek minden vicc új!” Igen, egy fiatal művésznek, aki Deraint, Braquet és társait most fedezi fel, ez az irányzat is új! És ebben az esetben a kritikusnak nem a hajbókolás a feladata, hanem a veszedelmes pondróknak az eltávolítása a művészet fájáról. A kritikus ugyanis nem más, mint „kertész az irodalom és művészet kertjében”, s mint ilyennek kötelessége belőle kiirtani minden gazt, ugyanakkor ápolnia kell a virágokat, melyek megérdemlik az életet, s egyáltalában nem az ő hibája, ha többször az elsőt kénytelen cselekedni ... A szigorú, de alapos kritika olyan, mint a nevelő eső, amely először ugyan megpaskolja a gyenge növényt, ám ez általa megerősödve ismét magasba szökken. Éppen ezért a kritikus feladata, minden szigorúsága, keménysége és pártos elfogultsága ellenére, a nevelés, nem a lebunkózás, sem a megalkuvó simogatás! Csak így irányíthatja, nevelheti és ápolhatja a gondjaira bízott irodalmat és művészetet — mégpedig úgy, hogy megteremti a kritikát, a marxista-leninista kritikát. A kritikusnak azonban tisztában kell lennie az irodalom és művészet társadalmi jelentőségével és küldetésével, hiszen gyakran azért gyenge egy irodalmi vagy képzőművészeti alkotás, mert megteremtője saját feladatait nem ismeri. A kritikusnak tudnia kell, hogy ma már egy művészi alkotás nem csupán tükröződése a valóságnak, hanem a valóság megváltoztatására való törekvés. Éppen ezért a jövő győzelmének aszpektusából kiindulva elfogultan, sőt, szenvedélyesen, pártosan kell bírálnia. Azok, akik figyelemmel kísérik a cseh irodalmi életet, szemtanúi lehetnek egy igen éles vitának, ami Kainar neves cseh költő új verses kötete körül kialakult és annak a szenvedélyes kritikának, amelyet P. Kohout, kiváló drámaíró legújabb darabja váltott ki. Jozef Broz. 1948 február. Olaj. Részlet Negyvennyolc februárja óta aligha hangzott el ilyen éles kritika, és mégsem ákarja Kohoutot lebunkózni elveszejteni. Segíteni akar a tehetséges szerzőnek, hogy a jövőben jobb darabot írjon. És ez a helyes út, amely végre is elevezet az új marxista kritika kialakulásához. (Folytatás a 15. oldalon) r s'? or/< /////4 001300! 9
