A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-12 / 7. szám
Bogumil Nonev ’ kis teremben félhomály. A színpadon vörös fény köröz. Széles szájú, szomorú arcú néger áll ott, mögötte árnyak táncolnak. Néhány rövd akkord hangzik el a zongorán, majd sírásba fúló rekedtes hang énekli: Jöjj vissza, bébi, kérlek, ne menj el, mennyire szeretlek, egyedül fogsz élni? A néger tenyerébe temeti arcát. Sír, zokog Hangja egyre rekedtebb, embertelen szenvedés borzalmába csap át. Ez már nem is éneklés, ez hisztérikus roham. Az énekes ordít, majd hirtelen lehalkítja hangját, régi zsoltárokro emlékeztető, monoton hangon beszél. Teste vonaglik, a színpad egyik végéről a másikra dobálja magát. Azután elcsendesedik, mozdulatlan tekintetét a sötét teremre függeszti, de nem lát semmit — vak. A vészjósló csendben az afrikai tam-tárnok eksztázisával szól a zongora, Harleemet elfeledted a neved: szégyentelen, miért is szerettél vakot, nélküled halálé vagyok jöjj vissza, bébi, bébi ... A dobok fülsiketítő zaját síri csend követi A néger felemeli szemét. Arcán hideg verejték folyik, homloka szenvedésekkel barázdált. Bánat ez, határtalan szorongás, amely a közönség sikoltozásaiba vesz. A fiatal lányok, akik megfeledkeztek a társasági viselkedés szabályairól, a székre ugrálnak, a fiúk gallérjukat tépve, mint a középkori misztikusok, eszeveszetten üvöttik: Jöjj vissza, bébi... Ez őrület, tömeghipnózis, nyilvános hisztéria. Talán a vallás sötét fanatizmusába tértünk vissza? Szent Vitus vagy a boszorkányok tánca ez? Egyik sem. Ez ma történik Amerikában, Nyugat-Németországban — az egész kapitalista világban. Az énekes: Ray Charles. A kétségbeesettség költőjének nevezik. Fiatal és vak. Fekete bőre miatt lenézik, ugyanakkor mint a század felfedezettjével kérkednek vele. Régi bluest és új rock and rollt énekel. Mi is történt tulajdonképpen? A „bébi" elment. Ilyen esetben az emberek szomorúak. A viszontalan szerelemről versesköteteket írtak. De ez nem szomorúság. Ez a reménytelenség hangja, azoknak a segélykiáltása, akik a fertőbe estek, akik elvesztették ép eszüket, reményüket, életbe vetett hitüket. Ray Charles New Orleans-i temetés dalai őrületbe rántották a pelyhedző állá legényeket, üres tekintetű lányokat. A lokálokba kispolgárok és kereskedők gyermekei járnak, akik sikereik titkát a felső tízezer utánozásában látják. Énekelnek és táncolnak. Férfiak és nők gyűlnek ott össze, akik kölcsönösen gyűlölik egymást. Olyan emberek ezek, akiket gyűlöletre lehet szítani a szabadságukért harcoló népek ellen, akik Paul Robesont akarták meglincselni. Hanem már érzik, hogy inog a talaj lábuk alatt, hogy társadalmuk pusztul, és kétségbeesésük őrületben vezet. Ez az a társadalom, melyről Engels ezt írta: az ember megszűnt az ember rabszolgája lenni és a dolgok rabszolgájává lett. Könyv és játék Először volt a játék. Egészen ösztönös tevékenységnek bizonyult a gyereknél, szüleitől kapott játékai vitték benne a főszerepet. Piros kabinú fa-teherautőján simára csiszolódott fehér kavicsot szállított. Télen buzgón tolta a szánkóját, dagasztotta a havat, és sikongatva siklott \rJ a kovácsmühely melletti parton, nyáron meg apró, piros nadrágocskában ropogós barnára sülve futkározott a mezőn és virágokat szedett. Pöttömnyi kis emberke volt, alig múlt négy éves. A szomszédban egy öregember lakik, hosszú, fehér szakállal, deres bajusszal; fogai közt barnaszárú tajkékpipa. Ez az öregember egyszer olyan érdekes dolgot mesélt a gyereknek, egy királyfiról meg a kacsalábon forgó kastélyáról, hogy egészen megfogta a lelkét. Nem érdekelte már a teherautója, sem az új gumikatonák, amelyeket kapott. Elment az öregember után, mesélné el még egyszer, hogyan is festett áz a kacsalábon forgó kastély? Mert hogy neki is kellene olyan! A pipás öreg hajlandónak mutatkozott még egyszer elmondani a kastély berendezését, sőt meg is toldotta a mesét. Pipájával nagyokat pöfékelve óriásokról beszélt neki, meg sárkányokról, amelyekkel a királyfinak harcolnia kellett, mert be akartak törni a várába. A mese erősen hatott a gyerekre. Elgondolkozva járt a kertben, buzgón matatott a nagy tormalevelek árnyékában. És mintha. . . . mintha minden megváltozott volna. Varázsos és titkokkal telivé lett az egész kert. Mintha a pelyvás mögött laktak volna az óriások, és a diófa mellett, az orgonabokrok tövében sötét lyuk torkolata — a sárkány tanyájának bejárata — meredt rá félelmetesen. Már csak a kacsalábon forgó kastély hiányzott. Ezt is felépítette a gyerek a disznóólak mögött — egy összedőlt hordó dongáiból, meg az abrakos ládla elkorhadt romjaiból. Feiepitette, aztán beléült és várta az óriások támadását. Hat éves lett a gyerek. Ismerkedni kezdett a betűkkel. Erősen megküzdött velük, de aztán nagyon megörült nekik. Megérte, gondolta, megérte. . . micsoda csodálatos világ. . . Sokkal szebb és tágasabb, mint a pipázó öreg szomszéd meséi. Belémerült a könyvekbe. Úszott a csodák világában, ismeretlen földeken utazott, s amikor abbahagyta az olvasást és lehunyt szemmel lepihent a pamlagra, a könyvsorok folytadódtak a lelkében. Aladin csodalámpával a kezében járta a világot, és varázspálcájának érintésére titokzatos ajtók tárultak fel. Szézám, nyílj ki! Igen, kinyílt. . . A lelke nyílt ki, szélesre tárulkozott, hogy be tudja fogadni mindazt a szépet, amelyet a könyvek és nyomukon a fantáziája nyújtott neki. Később Robinsonnal élt az elhagyott szigeten, Verne léghajóján átutazott a fekete Afrika fölött, és helytállást, becsületet tanult Nyemecsektől, a pesti grund fiatal hősétől. Időközben a három testőrhöz szegődött negyediknek, és részt vett a sovány, rezgő szakállú ábrándos lovag, Don Quijotte kalandjaiban is. Ifjú ember már és nagyon jóban van a könyvekkel. A barátai. Annyi mindent kapott tőlük hogy, nem győzi köszönni. Becsületre, emberséges magatartásra tanították, megismertették vele a szépet és a nemest. És fantáziát oltottak belé, bő fantáziát, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az ifjú ember derűsen pillanthasson szét maga körül az életben. —duba— mr
