A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-05 / 6. szám

ii.

Erenburg a további fejezetekben családjáról, gyermekkoráról, s az akkori idők Moszkvájáról beszél. Megemlékezik L. N. Tolsztoljjal való találkozásáról is, aki ott lakott a sörgyár mellett, amely Erenburg atyját alkalmazta.

Egy alkalommal beállított Tolsztoj a sörgyárba, és megkérte édesapámat, mutassa meg neki, hogy főzik a sört. Végigjárták a gyárat, és én állandóan a nyomukban voltam. Isten tudja miért, elkeserített, hogy a nagy író alacsonyabb termetű édesapámnál. Tolsztojt megkínálták egy pohár keserű sörrel, és én elképedten hallottam, amint ezt mondja: „Jól”, — és a kezefejével megtörölte a bajszát. Azt magyarázgatta édesapámnak, hogy a sör nagy segítség lehet a vodka elleni harcban. Később sokat gondolkoztam e szavain, és kételkedés lett rajtam úrrá: Hegy áll a dolog, ha Tolsztoj sem ismeri ki magát mindenben? Hisz meg voltam győződve arról, hogy a hazugság helyébe az igazságot akarja ültetni, ő meg itt arról beszél, hogy a vodkát sörrel lehet helyettesíteni. (A vodkáról csak a munkásoktól hallottam, nagy dicsérettel emlékeztek meg róla, míg sört magam is ittam, és egyáltalán nem ízlett.)

A diákévek hamarosan bevonták a gimnazista Erenburgot a pezsgő politikai életbe. Mozgalmas idők voltak ezek. fgy ír róluk:

A viharos 1905-ös esztendő. Az egyetem gyűlésteremmé változott. Gyakran eljártam oda. Az előadótermekben egymás mellett ültek a diákok és a munkások. A Marseillaise-t és Varsavjankát énekeltük. Végigmentem a Moh utcán. A diák- Sapkák hirtelen úgy repültek szerte, akár a? őszi falevelek. Valaki fölkiáltott: „Fekete-századosok!” Rohanvást igyekeztek valamennyien az egyetem udvarára, és gyorsan felkészültek az erőd védelmére. Követ hordtunk fel az előadótermekbe — ha az ellenség betör, kövekkel árasztjuk el.' Fellángoltak a tábortüzek, vajas és szalámis kenyeret majszoltunk, és egyfolytában énekeltük reggelig: „Csak bátran előre, testvérek, győzünk az egyenlőtlen harcban!” Akkoriban még tizenöt esztendős sem voltam, és érthető, hogy nem veszítettem el a bátorságomat.

Emlékszem Bauman temetésére is. Hogy visszatértünk a temetésről, lövések dördültek. Emlékszem egy kozákra, fülében fülön-függő, kezében nagajka. Emlékszem decemberre is: ekkor láttam először vért a havon. Segítettem barikádot emelni a Kudrinszkij téren. Sosem feledem el azt a karácsonvt, a dalokat, kiáltozásokat, s lövöldözéseket követő nyomasztó, szörnyű csöndet. Mikor a karácsonyi szünidő után visszatértem a gimnáziumba, szórakozottan tekintettem körül; arra gondoltam: fel kell lelnem valami illegális szervezetet, az igazi harc csak most kezdődik.

Erenburg már 1906-ban belekapcsolódott az illegális munkába. Sajtótermékeket terjesztett, felhívásokat írt, sokszorosított — a forradalom sorkatonája volt.

Emlékszem a stockholmi kongresszusra kiküldendő delegátusok választására. A bolsevikoknak menseviket, a mensevikeknek viszont bolseviket kellett meghívniuk e választás előtti gyűlésre. Az ember mindig jobban gyűlöli a hozzá közelebb állókat, s úgy érzem, a kadettokat közelebb éreztem magamhoz, mint a mensevikeket. Elmentem a mensevik nyomdászok gyűlésére, de ott ékesszólásommal semmit sem értem el. Aztán itt volt egy téglagyár vagy tizenöt munkásának gyűlése, amelyen mensevik szervezet műkjdött. A mensevikek nevében egy nagyon komoly lány beszélt, aki mindent és mindenkit lehangolt maga körül, míg én goromba hangon szólaltam fel, kigúnyoltam a mensevikeket — és győzedelmeskedtem — a munkások a bolsevik delegátust választották meg. A lány kis híján sírva fakadt. Együtt távoztunk, sajnáltam őt, de mosolyogtam. — Mindegy, mégis csak összezúztam az opportunistákat!

Az ember néha állítólag tükörben nem ismeri meg önmagát. Még kevésbé ismeri fel önmagát az ember a múlt felhólyagzott foncsorú tükrében. Ha valaki irodalmi munkásságom kezdete után kezd érdeklődni, azon verseimet veszem elő, melyeket 1909 tavaszán írtam. A valóságban első alkotásaim 1907-től datálódnak, és sokkal közelebb állnak a természetes publicisztikához mint a p'oézishez.

Erenburg földalatti tevékenysége letartóztatással végződött. Mikor öt hónap múlva ideiglenesen szabadlábra helyezték, Kijevbe, majd Poltavába száműzték és állandó rendőri felügyelet alatt állott. Ezért barátai tanácsára elhatározta, hogy Párizsba utazik, ahova 1908. december 7-én érkezett meg.

Jól emlékszem még arra a decemberi napra, amikor a párizsi északi pályaudvarról kiléptem egy piszkos, zajos térre. Csodálkozásra késztetett a szél, amelyben megéreztem a tenger leheletét; öröm és nyugatalanság lett úrrá rajtam! A csomagmegőrzőben hagytam poggyászomat, és ettől a pillanattól fogva szabadnak éreztem magam. Igaz, nem voltam túl kitűnően felöltözve, de senki sem törődött velem; sem törődött velem; rögtön az első órákban megértettem, hogy ebben a városban teljes észrevétlenül élhetsz, senki sem érdeklődik irántad.

Bementem egy bárba. A bárpult előtt rózsás arcú, cilinderes bérkocsisok álltak; számomra ismeretlen piros és zöld italokat ittak. Hirtelen magam előtt láttam a moszkvai fiakereseket és elszorult a szívem — ezek itt bizonyára nem a zabról beszélgetnek... Kávét rendeltem. A pincérlány kérdezett tőlem valamit, de nem értettem. (Meg voltam győződve arról, hogy tudok franciául — a gimnáziumben tanultam, magánórákra is jártam; most azonban meg kellett állapítanom, hogy ismerek ugyan néhánv száz Racine tragédiáiban előforduló szót, d az életben legfontosabbakat nem.) Elém tették a feketekávét és egy pohárka rumot. Megrémültem, de azért megittam.

Tudtam, hogy az orosz emigránsok a Latin negyed környékén élnek, és megkérdeztem egy rendőrt, hogy juthatok el oda. Megmutatta az omnibuszt és megállapítottam, hogy Párizsban is a mi lóvasutunak jár, csak nem vágányokon és kétemeletes. Felültem egy imperiálra a kocsis mellé, aki hosszú ostort tartott a kezében. A kocsis bóbiskolt a bakon, alsó

ajkáról egy kialudt cigarettavég csüngött alá. Amint felébredt, nyomban énekelni kezdett. S mivel elég sokszor felébredt, végre megéretettem a dal első szavait: „A cigányszív — a vulkán tüzg...”

Az út hosszú volt, a város egyik végétől a másikig húzódott. Keresztülvágtunk a nagy bulváron; akkoriban az volt a város központja. Egyszer csak eszembe jutott, hogy az ittenieknek nemcsak a viselkedésük, a naptáruk is más: ma december 20 van, hamarosan karácsony lesz, azért látni mindenütt reklámokat, ajándéktárgyakat és ünnepi vacsorákat. A bulvárokat számtalan sátor szegélyezte. Az egyikben mindenféle kacaTot árultak, a másikban számomra érthetetlen játékot — rulettet játszottak.

Az utcasarkokon énekesek állottak, kezükben kottával, s valami szomorút énekeltek; a körülöttük tolongó őgyelgők halkan kísérték őket. A járádákon egymás hegyén-hátán ágyak, tálalóasztalok és szekrények — bútqrkereskedések. Általában minden áru az utcán volt — hús, sajt, narancs, kalap, cipő, serpenyők. Meglepett a nyilvános illemhelyek nagy száma; ott díszelegett rajtuk a felirat: „a Meumier csokoládé a legjobb”, odalenn a katonák nadrágjai vöröslöttek. Hideg szél fújt, de az emberek nem siettek, nem volt hová siessenek, sétára indultak.

A Szevasztopol bulváron gőztramvajt láttam. Tragikusan sípolt. A fiakeresek kiabáltak és ostorukat pottogtatták. Nem volt itt egyetlen könnyű kocsi s^na, a fiakeresek olyan kocsikkal jártak, mint a moszkvai főkormányzó. Az egyik kocsiban egy csókolódzó párt pillantottam meg, s hamar elfordultam, hogy ne zavarjam őket. Időnként lovak nélküli kocsik haladtak el előttem — autók. Tülköltek, zörögtek — a mellettük elhaladó lovak kirúgtak a hámból.

Ezüstpénzzel fizettem a kocsisnak; ráharapott, a fogai közt próbálta ki, s mikor látta, milyen csodálkozó arcot vágok, vidáman felkacagott. Soha annak előtte nem láttam ennyi embert az utcán. Moszkvára most úgy tekintettem, mint kedves, nyugodt gyermekkoromba!

Az újságárusok szívszaggató hangon üvöltötték: La presse! La patrie ! Azt hitten, valami rendkívüli történt. Talán Németország háborút üzent, vagy az esszerek bombát vetettek Sztolipinra. Igaz, az egyéni terror mit sem old meg, de azért egész kellemes lenne... Egy újságárus menet közben felugrott az omnibuszra. Vettem egy újságot. Első oldalán ismeretlen férfi nagy képe. hosszasan tanulmányoztam a címeket, míg végre megértettem, hogy az a férfi meggyilkolta kedvesét, a holttestét bőröndbe csomagolta, és teheráruként elküldte Nancyba.

Nem tudtam, hogy jutok el a Latin negyedbe, végül is megkérdeztem a kocsistól, az elmosolyodott, és így szólt: „szálljon ki.” A Denfert-Rochereau téren voltunk. A tér közepén emlékmű állott: a nekidühödött oroszlán egyenesen rám meresztette szemét. A szobor talapzatán elolvastam, hogy Belfort poroszok elleni védelmének emlékére emelték. Örömmel töltött el a gondolat, hogy meglátom a Kommünár k felát. Moszkvában annak idején én szerveztem meg. V. P. Patyomkin előadását, fő- és középiskolás diakok számára. Nagyon szépen beszélt, és ezekkel a szavakkal végezte: „A kommün meghalt, éljen a kommün!” A járókelők egybeolvadtak előttem Anatol France Az istenek szomjaznak című regényének alakjaival, Belfort védőinek oroszlánéval páros bátorságával és a kommünárokéval. ahogy Lissagray könyvéből ismertem őket.

12

ILJA ERENBURG:

Emberek, évek, élet