A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-26 / 30. szám

Séta a mezőn-termő nyár idején PIROS SZÍNFOLT A BÚZABAN Késő Ősszel a mező fakó és szomorú, száraz kukoricakórót zörget a hűvös szél az ónszínű, felhős ég alatt. Sehol egy vidám hang, sehol mámorító Illat vagy felvillanó tarka szin. A légben fáradt varjúkárogás, vonuló, vadludak kiáltanak, Sztalinyec berreg hosszan, fáradhatatlanul. Szántja a barna rögöt — az ember nem hagyja el a szomorú őszi mezőt. Télen kietlen a mező, a metsző északi szél hosszait vonuló hóhalmokat púpoz fel a hátira. Hidegségét és hidegségét csak a traktorók forró kék fiistpamacsal melegítik. Mert az ember a- téli mezőt sem hagyja el, meleg vattabekecsében, botosában, báránybőrkucsmájában ott til a traktoron és trágyát visz a mezőre, a nyarat készíti elő. Igen, minden a nyár érdekében történik. A tavaszi mező is azért olyan vidám és mámoros, mert közeleg a nyár. A tavaszi mező csupa újdonság, csupa zöld és dal, csupa életerő és lilktetés. csupa fütty és ujjongás. A tavaszi mező a legjobb kedvű — mondhatnám a legbohémebb - mint a fiatal kamasz, akit fiatalsága tudata és az első csók tett mámorossá. Mégis a nyári mező a legértékesebb. A nyári mező megelégedést, nyugalmat és önbizalmat áraszt. A nyári mező forró, munkáskezet fárasztó, erőfeszítést és kitartást követelő, a színei ls egyszerűbbek, kevésbé csillogóak, de gazdagabbak. A nyári mező alapszíne a sárga, az arany színe. A nyári mező termése a kenyér. Nagyon kisfiú voltam, amikor a kenyeret megismertem, aligha több kétévesnél. Nagyapám hüvelyk- és mutatóujja közt fehér és szivacsszerű dolgot tartott és azt mondta: — Nézd kisfiam, kenyér! Néztem a fehér szivacsot és próbáltam kimondani: kenyér ... kenyér... Magas, szélesváliú ember volt a nagyapám, olyan nagy kezekkel, hogy azóta sem láttam olyanokat. Sokszor gondolom, hogyan tarthatta erős, vastag ujjai közt olyan lágyan azt a puha, fehér, gyenge kenyeret. Igaz, a nagyapám életében mindig dolgozott - parasztember volt, gabonát, kenyeret termelt — talán azért! A kenyér születése az aratás. Régóta arat az ember, pontosan azóta, amióta gondolkozni tud. Kezdetben kőszerszámaival, később vassarlóval, kaszával — ma gépekkel. Ma az emberi ész munkája oly magasfokú, az emberi gondolat oly merész röptű és zseniális, hogy mindig több és több Időt és teret követel a maga számára. Ezért az ember kombájnokkal arat, hogy ne fárassza annyira a fizikai munka és több ideje legyen az eszmére, a gondolatra. A nyári mező ls megváltozott. Azelőtt csupa verejték és sóhaj volt. Csupa fáradság és erőfeszítés. Ma több rajta a dal és kevesebb a robot. A sóhajok helyett pedig gépek zakatolnak. -du-Kaszasuhogás helyett gépek zakatolnak Virtpusztán, amerre mentünk, a téj olyan volt, mintha természet apónak, a vén mázolónak a sárgán és kéken kívül minden színe elfogyott volna a festékpalettájáról. Az ég kékje alatt óriási sárga tengerként hullámzott az aranyos gabona. — No, látja már? — törte meg a csendet úgy húsz percnyi motorozás után a zootechnikus, akinek a motorkerékpárján ültem. Meresztettem a szemem, de bizony nem láttam én a sok sárgán meg kéken kívül semmi egyebet. Hanem úgy három-négy perc múlva tényleg barnálni kezdett valami a távolban, majd a barna folton feltün egy piros folt. Egy kombájn volt az a barna folt, s az ülésen — egy piroskendös lány! — Legjobb kombájnosunk három esztendő óta — dicsekedett a zootechnikus — sajnos, csak a kombájn a miénk, régi gondozóját, Kajtár Annát nem tudtuk még elcsábítani a traktorálloméstól. Higyje el, nem vagyok könnyen lelkesedő — de ha ezt a leányt Vlrten tudnánk fogni, nem adnánk oda tíz tért' kombájnosért! Nemcsak azért, mert kitűnően dolgozik, sem pedig mert szerény és becsületes, hamm azért, mert szinte megható már, mennyire szereti a masináját. Dorombol a gép, röpködnek a sárga szalmapelyhek, s én lassanként annyira megbarátkozom Annussal, hogy már az „intimebb" dolgai felöl is faggatni merem. Igy tudom meg. hogy leány még, körülbelül hat esztendeje dolgozik a kombájnon, pályáját soförködéssel kezdte, s „szezonban" két és fél ezer koronát ls megkeres havonta. S hogy mi a szórakozása? Hát az, amikor este felülhet saját motorjára, s száguldhat marcelházai csinos otthonába. — No és a szerelem? Meg a férjhezmenés? — pendítem meg végül a „legkényesebb" témát is. — ö, nem kellek' én egyetlen férfinek sem! — pirul el kérdésemre a kombájnösnő. — Nem ls érek rá társaságba járni, akik meg ismernek, azok „csak" kollégák s nem is néznek nőnek. — No, no, Kajtár Anna, — pirongatom erre — ne rontsa el füllentéssel a magáról alkotott jóvéleményemet. Ügy romoljon el a kombájnja, hogy nem volt még szerelmes, s nem vágyódik néhanéha egy kedves és hű élettárs után? — Jaj, csak ilyen szörnyű esküt ne kívánjon tőlem, — ijed meg erre a „Pici" hü gazdája, s szépen be is vallja, hogy volt biz neki tavaly vőlegénye. — Csak hát azt akarta, hogy hagyjam abba a kombájnos mesterséget, — nézett reám félig pityergősen. Hát ilyennek Ismertem én meg a virtapusztai Kajtár Annát. NEUMANN JÁNOS Kajtár Anna - a piroskendös lány