A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-18 / 51. szám

Népi kincsek között Kárpát-Ukrajnában A Szernye meg a Tisza egykori árterében ballagok Bátyú felé. Jó néhány évtizeddel ezelőtt még szittyós, zsombékos, lápos terület volt ez, ahol pákászok, csikászok foglalatoskodtak, halászószerszámaikkal, s vadászok és madarászok fogták, lőtték a vizimadarakat, vadakat. Jó búvóhely is volt ez a vidék. Akkoriban gyakorta vetődtek ide a Duna-Tisza közéről üldözőik elől a feudális rendszerrel hadilábon álló szegénylegények, akiknek itt aztán nemigen akadt nyomára a legügyesebb, legagyafúrtabb pandúr sem. Ma már, persze, nyoma sincs a járhatatlan, mocsaras lápnak. A mérnökök tervei szerint szabályozott folyók mentén hatalmas búza- és kukoricatáblák, krumpliföldek, rétek és legelők terülnek el mindenfelé. Kihaltak a pákászok, madarászok, s eltűntek a szegénylegények és pandúrok is. Szovjet-Ukrajna magyar kolhozparasztjai müvelik meg e vidéken a pompás, hordalékos termőföldeket nagy gonddal és szeretettel. Valóságos paradicsom e vidék. ... Hajnalodik. Az égbolt keleti részén egyre több nyugtalan villanás sejteti, hogy pár perc múlva feljön a nap. A nagy csendben váratlanul dal csendül fel. Fiatal leány énekel csengő hangon, talán egy kőhajításnyira sincs tőlem: Szól a füge madár, mingyár megvirrad mán, szólalj meg, galambom, szeretsz-e igazán. A második szakaszt már mintegy huszonöt-harminc fiatal énekli: Ha nem szeretnélek, fel sem keresnélek, ezt a sáros utat nem gázolnám érted. Ni, csak, hiszen az ismerős dal! Pálóczi Horváth Lajos jegyezte fel 1940-ben a Munkácstól délre fekvő Fornoson. Igaz, hogy ott kissé eltérő szöveggel éneklik: Szól a fige madár, Mingyár megvérrad már. Fordulj felém, rózsám, Csókold meg az orcám! De a dallam nagyjából egyezik. Odamegyek tf fiatalokhoz, akik éppen akkor érnek egy hatalmas dohánytábla szélére. Valamennyien a bátyúi közös gazdaság dohány-brigádjának tagjai. Megszólítom őket: — Hát maguk ezt a dalt honnan tudják? Mosolyognak, majd az egyik közülük megszólal: — Tuda ezt nálunk Bátyúban mindenki. De tudunk mi másokat is... A legszebb dalokat nálunk a juhászunk, T. Baraté János meg Bagu Bertalan, a kolhozelnök helyettese tudja. Forduljon hozzájuk az elvtárs. Meg is fogadtam a tanácsukat, s nem bántam meg. * * * Bátyúban, majd azt követően Kárpát-Ukrajna számos más magyarlakta községében végzett népköltési gyűjtőmunkám arról győzött meg, hogy a falusi tömegek mohón szívják magukba a szovjet kultúra új kincseit, ugyanakkor azonban hűen őrzik ősi kultúrájukat, hagyományaikat, szokásaikat. A nép hagyománytisztelő és hagyományőrző készségének, szokásaihoz ragaszkodásának nagyszerű megnyilvánulásaira bukkantam Kárpát-Ukrajna magyarlakta vidékein lépten-nyomon. Tiszamenti vándorlásaim során falusi házak tornácain, dohánypajtákban, pásztorok, szálláshelyén, szőlőcsöszök kunyhójában és a végtelen búzatáblák szélén egy szép népdalt, balladát, népmesét mondókát, ízes adomát vagy eredeti szólásmondást jegyeztem fel sírbahajló kilencven-kilencvenöt éves öregemberek, munkájukat végző kolhozparasztok és az életben első tétova lépéseket tevő háromnégy éves gyerekek ajkáról. Mindez azt bizonyítja, hogy Kárpát-Ukrajna magyarlakta falvaiban él a magyar népdal, a magyar mese és a magyar nép alkotó hajlamának számos más megnyilvánulása. Munka közben sok érdekes dolog ötlött a szemembe. Meglepő felfedezéseket tehettem. Megkapott a talált szövegek társadalom-politikai éle, a variánsok színessége és eredetisége. Bartók Béla 1912-ben Kárpát-Ukrajna területén végzett népdalgyűjtő munkája során a Munkács közelében levő Dercen községben feljegyezte. A csikósok, a gulyások ... című magyar népdalt. Csaknem három évtizeddel később, 1940-ben Pálóczi Horváth Lajos is feljegyezte Dercenben ugyanazt a népdalt, természetesen némi eltérésekkel mind a szöveget, mind a dallamot illetően. 1956-ban rábukkantam e népdal újabb változatára Bátyúban, ahol Bagu Bertalan 51 éves kolhoztag énekelte el nekem. A dal a feudális rendszerben keletkezett. Arról panaszkodik, hogy a szegény szolgalegénynek lopásra kell adnia magát, ha azt akarja, hogy megéljen, családot alapíthasson: A csikósok, a gulyások két lajbliban járnak, azok élik világokat, se', haj, kik párosan járnak. Hát én, szegény szolgalegény, csak magam, egyedül, hogy élek meg, ha nem lopok, se', haj, ezres bankó nélkül. Nem kevesebb panasz és keserűség cseng ki a Bátyúban 1898-ban született T. Baraté János juhász ajkáról lejegyzett Kukás kisjány című dalból is, amely a dohányos leányok sanyarú életét példázza: Kukás kislány, ha bemegy a pajtára, egyenesen fellép a szerdiáraJ Egyenesen fellép a szerdiára, százhúsz póréC berak egy éccakára. „No, te kisjány, nem alszol az éccaka, míg a százhúsz póré be nem lesz rakva." Eljött mán az éjfélnek az ideje, bevan mán a százhúsz pórénak fele. — Ha jakárom újesztendöt csinálok, mán én többet a doháriba nem járok, megmosom a dohántói a kezemet, nem eszek már több keserű kenyeret. 1 Szerdia — az a rúd, amelyre a dohánypajtában a zsineget kötik. 3 Poré 6—7 méter zsineg, erre fűzik fel a dohányleveleket. A tizenkilencedik században, a betyárvilág virágzása idején, amikor még járhatatlan, ingoványos terület volt a Szernyevidék, kedvenc búvóhelyük volt a szegénylegényeknek a Vérke, Szernye vagy a Csaroda mentén elterülő hatalmas nádas. Ma már az a romantikus korszak csak a népdalokban él. Öreg kolhozparasztok, juhászok szőlőkerülők még tudják őket. Am Makkosjánosiban nemcsak a régi dalokat ismerik. A szovjet éra bekövetkezte után számos új dal keletkezett és él a nép ajkán. Ezek között sok szép akad, de a legkedveltebb talán az, amelynek Puskás István klubvezető a szerzője: Daltól zeng a szőlőkertünk, nemsokára szüretelünk. Jól termett a szőlő fája, vidám lesz a házunk tája. Csillag ragyog fenn az égen, dalolnak a falu végen. Arról zeng ott vidám ének, nincs szebb, mint a kolhozélet. A kolhozélet szépségét dicséri egy másik dal is, amelynek a Kígyóson élő, ötven felé járó Bocskai Sándor a szerzője. Bocskai egyik alapító tagja az ottani kolhoznak. íme a dal, amelyet faluszerte énekelnek: Kígyóson a kolhozban szép az élet valóban. Én is odatartozok, szántok, vetek, kaszálok. Lamogáné Kiss Mária a köréje gyűlt gyerekeknek mrséi... 14