A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-18 / 51. szám
12 •V Italo Calvino: M eämfy mme 'Amint Pietro kora reggel az utcán "ballagott, nyugtalanság fogta el. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy egy ismeretlen ember tekintete követi minden mozdulatát. Megállt, hátranézett: a külvárosi utca teljesen néptelen volt. Petro bosszúsan ment tovább. Miért is engedte, hogy ennyire eluralkodjék rajta ez az ostoba érzés! Ismét magabiztosan lépkedett, igyekezett megtalálni az elveszített gondolat fonalát. Késő őszi reggel volt, a sápadt napkorong a szürke égen nem gyönyörködtette a szemet. Pietro mégsem szomorodott el. De nyomasztó érzésétől — csak nem szabadult, sőt, úgy érezte, az ismeretlen egyre közelebb ér hozzá. Igyekezett elfojtani növekvő félelmét, befordult egy népes utcába, de a sarkon hirtelen megállt, és még egyszer hátranézett. Mellette egy motorkerékpáros suhant el, arrébb egy öregasszony vágott át óvatosan az úttesten; Pietro sehogy sem tudta őket kapcsolatba hozni az öt nyugtalanító érzéssel. Tekintete ekkor egy másik járókelő figyelő tekintetével találkozott, aki szintén hátranézett. Mindketten egyforma sietséggel fordították el a fejüket, mintha valakit keresnének. Pietro elgondolkozott: hátha ez az ember is magán érezte a tekintetemet! Lehet, hogy ma nemcsak én vagyok ilyen nyugtalan. Talán a komor, felhős, őszi nap okozza ezt a nyugtalanságot. Ott állt a népes gyalogjáron, és a járókelőket nézegette. Gondolatai hatására fokozott éberséggel vett észre minden hirtelen vagy önkéntelen mozdulatot. Még az sem kerülte el a figyelmét, amint egy Ismeretlen férfi összeráncolta homlokát, mint aki valami nagyon kellemetlen dologra gondol. — Csak szép nap ez a mai is! — gondolta. A villamosmegállónál türelmetlenül topogott; megfigyelte, hogy akik a villamosra várnak, ugyanolyan idegesek, akárcsak ő, mintha mindannyian valami rendkívüli dologra várnának. Pietro felszállt a villamosra. A jegyszedő tévesen adott vissza, és emiatt Pietro egyre mérgesebb lett. A vezető olyan dühvel csengetett, mintha meg akarná siketíteni a járókelőket és motorkerékpárosokat, akik akadályozták a forgalmat. Az utasok a fulladozók kétségbeesésével kapaszkodtak a fogantyúkba. Pietro az ajtó mellett Corrado termetes alakját pillantotta meg. Barátja nem vette őt észre; szórakozottan bámult ki az ablakon. seit, hozzátette: — Nem tudom miért, ma valahogy én is nyugtalan vagyok. — Nem csoda. Ki nyugodt manapság? — kérdezte Corrado, és széles arcán gúnyos mosoly jelent meg, amely akaratlanul i~ arra késztette a körülállókat, hogy felfigyeljenek szavaira. — Tudod, milyen érzésem van? — kérdezte Pietro. — Mintha valakinek a tekintete követné minden mozdulatomat. — Kinek a tekintete? — Egy emberé... Valahol már láttam! Hideg, könyörtelen a tekintete ... — Olyan, mintha nem is rád irányulna, s te mégis állandóan magadon érzed ?.»« — fordul feléje Corrado. — Igen, mintha .,. A náci merev tekintete? — Igen, igen, mintha egy fasisztának a szeme követne — bólintott Pietro. — Ez érthető — mondta Pietro, és fellapozta a kezében lévő újságot. — Nézd csak a híreket. — A címekre mutatott. — „Kesselringet szabadlábra helyezték." „Volt SS-katonák összejövetele." — „Az amerikaiak pénzelik az újfasisztákat." — Nem csoda, hogy újra magunkon érezzük a tekintetünket. — Gondolod ? De miért csak most érezzük? Elvégre Kesselring és a volt SS-katonák ezelőtt egy-két évvel is éltek ... Igaz, akkor Kesselri'ng és egyes SS-katonák a börtönben ültek, de mi jól tudtuk, hogy élnek, erről soha nem feledkeztünk meg.. i — Azt mondod, magadon érzed valakinek a tekintetét— mondta elgondolkozva Corrado. — Tudod, mostanáig a fasiszták igyekeztek másfele nézni. Lesütötték a szemüket, a földet bámulták, és mi elszoktunk merev tekintetüktől. Őket volt ellenségnek tartottuk, csak vadállati kegyetlenkedéseikre emlékeztünk gyűlölettel. De mostanában a fasiszták ismét ugyanezen a merev tekintettel követik minden mozdulatunkat, mint tíz évvel ezelőtt. Emlékszünk erre a tekintetre... és most újra magunkon érezzük ... 1 Pietrónak és Corradónak sok közös emléke volt azokból az időkből. Kellemetlen emlékek voltak. Pietro testvére koncentrációs táborban pusztult el. Pietro most öreg édesanyjával lakott együtt, egy régi házban. Csak esténként tért haza a munkából. Ilyenkor megszokottan nyikorgott a kapu rozsdás sarka, lábai alatt csikorgott a kavics, akárcsak régen, amikor Pietro gyanakodva figyelt fel a legkisebb zajra is. Vajon hol cselleng e pillanatban az a német katona, aki akkor este berontott a házukba? Talán épp egy hídon megy át, vagy a csatorna mentén, megvilágított alacsony házak előtt lépked a távoli Németországban, ahol még most sem takarították el a romokat. Bizonyára civilben van, állig begombolt fekete esőköpenyben, zöld sapkában, szemét vastag szemüveg takarja el, amely mögül őt, Petrót figyeli a merev tekintet. Pietro kinyitotta az ajtót. — Te vagy az? — hallotta anyja hangját. — Na végre . . . — Corrado! — szólította meg Pietro, feléje fordulva az utasok feje felett. I" Corrado összerezzent. ' — Te vagy az, Pietro ? Nem vettelek észre. Egy kicsit elmerengtem. — Ügy látszik, ideges vagy — jegyezte meg Pietro, majd mikor rájött, hogy másnak akarja tulajdonítani saját érzé-