A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-11 / 50. szám

/tz asszony reggel hat . j-L órakor ébred, úgy CL- mint máskor. A megszokott, beidegződött mozdulatokkal készül a napra, csak akkor áll meg keze a levegőben, amikor eszébe jut, ho' ma van a születésnapja. A hatvanadik. A tükörbe néz, és jelemelt karjával végigsimítja haját. Ahogy tenyere a nyakszirt jelé halad, alsó karja kissé kifordul, és öt szám fordí-' tott képe jelenik tneg a tükörben. Lassan leül, nézi a karján sötétedő számokat, és hangtalanul olvassa: 34592 A házfalak között nehéz köd gomolyog és eltakarja az anyókákat, akik görbült testtel sietnek a templom felé megmosdatni a lelküket. Az asszony ül a karosszékben, lehunyja szemét. A szoba zárt, józan egysége eltűnik a novemberi reggel sötét leple alatt. Lehunyt szemei előtt előbb piros tüzpontok villannak, azután fehér körök kergetik egymást, míg néhány pillanat múlva a villogó, szikrázó vonalak tömörülnek, és az emlékiírzó agysejtek egy arcot vetítenek a szem kárpitjára: egy szemüveges, mosolygó férjiarcot. Az asszony ül a karosszékben és befelé figyel — oda, ahonnan lezárt szemének recehártyájára rebbent a férfiarc. Oda, ahol régen hallott, örökre megszűnt, soha többé nem hallható emberi hang muzsikál. — Hatvan éves vagy, kedves? Látod, én már akkor mondtam, hogy így lesz, hogy túléled, hogy megmaradsz! — Gondolod, hogy örülök neki?. így? Nélküled? Egyedül ? itt, nem kérsz tőlem cigarettát, nem simogatsz meg, ha a fejem fáj. Nem igaz ... elvittek, elhurcoltak, megöltek, elégettek. És én itt maradtam, és hatvanéves vagyok, november van és ködös, sötét az utca és egyedül vagyok. Egyedül vagyok! Az utolsó két szóra felriad, mert hangosan kiáltja a szavakat. Olyan hangosan, hogy a kiáltás kiröppen az Péterfy Gyula: Hatvanadik születésnap — Nem vagy egyedül! Én is itt vagyok! — Hol vagy? A Visztula vizében, ahová hamvaidat szórták, vagy abban a gyűrűben, amit aranyfogadból készítettek... hol vagy? — Az emlékeidben, kedves! A tekintetedben, amely a fényképemre villan, a könynyeidben, amelyek néha kicsordulnak, néhány szóban, néhány mozdulatban, amellyel hozzám hasonultál... — Nem igaz! Nem vagy ablakon, felriasztja az eresz alatt szomorkodó verebeket. A hatvan éves asszony, akit öt számmal jelölt meg valamikor a halál, ül a karosszékben egyedül, feszült idegekkel, tépve-szakítva az alig hegedő sebeket. Ismét a karjára pillant: 34592 Igen — ez volt ő! Csak ennyi: sorszám a halálra ítéltek jegyzékén. Persze, előbb még volt más is. A város, ahol született, a lévai utcák, a cukrászda — aztán.., azután a gyűlölet üvöltése, az ürüléktől és bomló emberi hulláktól szörnyű levegőjű marhavagon és a tetováló tű szúrásai. 34592 Akkor negyvenhárom éves volt, ma — hatvan. Nem volt gyermekük. Öh, de jó, hogy nem volt gyermekük, hiszen ott maradt volna, ott vonaglott volna a ciángázzal telt pincében, ott húzták volna végig halálba merevült testét a kövön, és lehorzsolt böre alól véres csík jelezte volna a halott test útját a kemencéig. De jó, hogy nem volt gyermekük. Hiszen hamvait elnyelte volna a Visztula piszkos-szürke vize, mint.., azokét... a többiekét, a milliókét, akik füstté, korommá és folyammedret töltő iszappá váltak. Mint a férje ... A köd lassan ritkul. A siető emberek léptei hangosabban koppannak. A hatvan éves asszony {eláll és az ablakhoz lép. A pongyola ujja lecsúszik a csuklójáig, és eltakarja a karjára tetovált számot. — Evéssel jön meg az étvágy... — jegyezte meg csendesen. Az elnök nem szólt semmit. Mindig nagyon rosszul érezte magát, ha ilyen piszkos ügyet kellett elintéznie. Eszébe jutott az a sok dicséret, amellyel Pétert elhalmozta, és szájában az amúgy is kesernyés íz még keserűbbé vált. Az ajtó hirtelen kivágódott, és a küszöbön ott állt Péter. Arca vonaglott az indulattól, szeme gyilkolva vágott körül a szobában. Szétvetett lábakkal állt meg az asztal előtt, melle zihált, mint a kovácsfújtató, és inkább úgy lökte ki magából a szavakat, mint beszélt, amikor végre megszólalt: —, Mit akarsz tőlem? Józsi bácsi motyogott valamit, amiből csak annyit vettem ki, hogy valami baj van. Hát mi baj lehet énvelem ? — ütött nagyott a mellére —, aki százszor megmutattam, hogy az első munkás vagyok a faluban? Az elnök nem nézett rá. Üjra a számokkal telefirkált papírlapot bámulta. Szándékosan várt egy kicsit, majd csendesen megszólalt: — A kukorica körül van baj, Péter! — A kukorica körül ? — Péter hangja idegenül éles volt, amikor megkönnyebülten felnevetett. — Hát mi baj lehet a kukurica körül ? Három-négy nap és végzünk a töréssel! Hol van még a többi csoport? Hát mi baj lehet? — lihegte előrehajolva az elnök arcába. — «Nem avval a kukoricával van baj, Péter! — Hát melyikkel? — Amelyik a padlásodon van! — csattant a hangja, mint a karikás ostor. Péter meghökkent. Magában átkozta József bácsit, hogy csak félszavakat dünnyögött, amikor elindultak az irodába, és így váratlanul érte a támadás. Erre igazán nem számított. Szeme megrebbent, arca elszíntelenedett, nem akarta megadni magát. — Aztán honnan tudod te, mi van az én padlásomon? — kérdezte még mindig éles hangon, mintha ő akarná kioktatni az elnököt. — Azt nem tudom, Péter — vált csendessé ismét az elnök hangja. — Hát akkor, hogy mersz gyanúsítani ilyen aljassággal? — bömbölte magánkívül a másik. — Jól mondtad, Péter. Aljasság. Csakhogy én nem gyanúsítalak. Dani mindent bevallott! Azt is, hogy mennyi került így fel a padlásodra. Csak azt akarom tudni, miért követted el ezt az aljasságot? Ember, most beszélj! Miért?! — Az utolsó szavakat már szinte ordította. Péterrel egyet fordult a világ. Tehát mindent tudnak! Erőtlenül rogyott a székre, s üresen bámult maga elé. Nem tudta, meddig ült így. Neki mindenesetre örökkévalóságnak tetszett, amíg vállára nehezedett egy kéz. Péter feltekintett. Riadt tekintete az elnök szemével találkozott. Nem az előbbi elnök volt, szeméből az ember simogatott. Melegebb, emberibb lett, amikor megszólalt: — Fel a fejjel, Péter! Ami történt, megtörtént! Gyarló emberek vagyunk, botladozók. Sok a bűnünk, sokszor nem tudunk róluk, amíg a valóság fel nem nyitja a szemünket. Nem ítélkezni, segíteni akarunk. Ezért mondd el szépen, miért csináltad ? Péter még nem tudta felfogni a szavak értelmét, de a nyugodt, meleg hang, amelyből kiérzett a segíteni akarás, feloldotta benne a feszültséget. Végigsimított homlokán, lassan, vontatottan beszélni kezdett: — Nem akartam én rosszat. Csak azt akartam, hogy az én csoportom legyen a legjobb. Az embereknek kevés a dicséret. A hadnagyunk is kimenőt, szabadot adott, ha jól dolgoztunk. Valami ilyet gondoltam ki én is. Ha jól dolgoztak, meghívtam őket egy pohár borra a kocsmába. Ott beszéltük meg a másnapi munkát is. A fizetésemből alig adtam haza valamit. így ment ez egész addig, amíg a feleségem már avval fenyegetett, hogy otthagy... Mit csináljak ? Ha abbahagyom, szétzüllik a csoport, ha folytatom, oda a családi életem! A beszélő kis szünetet tartott. Látszott rajta, hogy megkönnyebbül. Nagyot csa-i pott az asztalra, és így fejezte be: — Akkor találtam ki ezt a megoldást! Nem magamért akartam, akasszatok föl, mit bánom én már!... Az utolsó szavaknál lassan felállt, mintha minden csontja fájna, még egyszer körülszaladt fáradt tekintete a pókhálós falakon, és lassú léptekkel elhagyta az irodát. A tárgyalásra csak hozzátartozói és a tanúk jöttek el. Ezzel adta tudtára a falu, hogy sajnálja, nem ítéli el. A bíróság sem akarta csak elítélni, amikor három hónapi szabadságvesztésre ítélte — feltételesen. Amikor otthon kezébe temetett arccal hallgatta felesége vigasztaló szavait, észre sem vette, hogy egyszerre csak hatan álltak az asztal körül. Az egész csoport. Csak amikor megszólalt Mihály, kapta föl a fejét: — Nem kellet volna azért, Péter, ezt csinálni... Nem vagyunk mi olyan aljas emberek. Látod, most miattunk kerültél a bajba, de velünk fogsz kimászni belőle! Veled akarjuk megmutatni, hogy azért a csoport első marad ezután is. Az akadozó hang lassan elhallgatott, Péter szeme pedig gyanúsan csillogva járta végig a hat cserzett bűrű, barázdás arcot. 1«