A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-11 / 50. szám

Bajmóczi Vilmos: A gav all e r Egy virágbontogató áprilisi estén kezdődött. Kerekes Péter a szokottnál is rátartibban lépkedett az üt közepén hazafelé a taggyűlésről. Mellét feszegette az érzés, hogy lám, nem vagyok én olyan akárki. Megbecsülnek az emberek, csoportvezetővé választottak. Nagy dolog a bizalom. Ha meg parasztembertől jön, még nagyobb! Hát ez feszítette mellét, a fejében pedig különböző tervek kergették egymást. Mert, hogy ne az ö csoportja legyen mindenben az első — azt másképp el sem tudta képzelni. A kocsma ajtaja kivágódott. A sötét úttestre hirtelen vakító fénysugár vetődött. Ha nem jut eszedbe semmi, egy-két pohár bor jó tanácsadó. Erre gondolt Péter, amikor belépett a füstös ivóba. Alighogy eléje tették a bort, máris ott volt az asztalnál Köpcös Szabó János komája. Régi jó cimbora. Együtt pusztították a kincstár kenyerét három álló éven át. — Hallom, csoportvezető lettél — húzza ki János az első szálat gondolatai guzsaiyából —, hát sok szerencsét, komám! A poharak összecsendülnek. Péternek melegség ömlik el a szíve körül, — Hát igen. Csak ennyit mond. Ennyit enged az illem. — Aztán mondd csak, jó csoportod lesz? — Jó, nem jó, majd úgy csinálom, hogy jó legyen! Annak kell lenni a legjobbnak — emeli fel Péter a hangját. — No, mert tudod, az emberekkel az úgy van, hogy valaki egy szóval taplót dug a fülükbe, és attól úgy megbolondulnak, mint a kerge csorda. Aztán izzad ám csak igazán a vezető üstöke! — Ne félj, az enyém nem fog izzadni. Az emberekkel bánni keil tudni. Ügy, mint valamikor a hadnagyunk. . És a szó újra csak visszakanyarodik, immár ki tudja hányadszor arra a dimbes-dombos csehországi tájra, ahol mindketten otthagyták életük egy darabját. Az öreg bakter éppen elfütyülte a tízet, amikor otthon Péter benyitotta az ajtót. Vacsorája a tűzhelyen várta, az asztalon neki volt terítve. Sietve verte el éhét, és bújt a dunyha alá. Odakint a felhők is mintha befejezték volna egésznapos gyűlésüket, szétszéledtek. Egyik erre, másik arra. A hold pedig, mint hivatalos közeg, akit eddig jogtalanul akadályoztak munkájában, sietve pótolta mulasztását, és be-bebukkantott a kis házak álmos ablakszemein. Pétert hanyattfekve találta. Merőn bámulta a mennyezetet, és hallgatta felesége egyhangú szuszogását Gondolatai kint jártak a földeken, látta csoportját, amint elsőnek fejezi be a munkáját, és látta magát, ahogyan szerényen fogadja az elnök elismerő szavait... De hogyan eljutni odáig? Sokáig gondolkozott, és mire a hold elbúcsúzott tőle, barázdás homloka kisimult, és gyerekes mosollyal a szája szögletében hunyta álomra szemét. Az elkövetkező hetek, hónapok Péter elgondolását igazolták. Áz ő csoportja volt az elsó mindenben. Őket emlegették mindenütt, ahol serkentő szóra volt szükség. Az arató ünnepen Péter az elnök mellett ült, ő képviselte a szövetkezetet a járásin is, mint a legjobb dolgozó. Az egész faluban mindenki elismerte ' Péter munkáját, csak éppen felesége nem. Ő tudta, hogy miért. Előtte nem volt Péternek megállása. Szórta a szemrehányást, akár a karácsonyfa a szikraesőt. Szegény Péter éjszakákon keresztül vergődött álmatlanul, de csak nem jutott eszébe valami megváltó gondolat. Egy este aztán világosság gyúlt az agyában. Még néhány éjszakán barátkozott a gondolattal, és kukoricatörés idején hozzálátott terve megvalósításához. Egyik este ügy intézte dolgát, hogy éppen akkor bukkant ki az alsó dülö sarkára, amikor Kiss Dani kocsijával arra haladt. Feltelepedett hozzá a bakra, és néhány tréfával szórakoztatta a nála jóval fiatalabb Danit, amíg a kocsmához értek. Ott már az ital megtette a többit. Mikor elváltak, Dani nagyot csapott Péter markába — meg volt pecsételve az alku. Szélesre tárta Péter otthon az ajtót, amikor belépett. Felesége meglepetten fordult vissza a tűzhelytől. Kivételesen nem szólt semmit, de a szeme annál kifejezőbben nyílt férjére. Ez egyszer azonban Péter arca nem árult el semmilyen lelkiismeretfurdalást. Széles mosollyal ment oda feleségéhez. Kedveskedve hajolt hozzá: — Ej, de jó szag van itt! Mit főzöl, lelkem, tubicám? — kérdezte, mint valamikor, amikor esténként még csak udvarolni járt hozzá. — Elmenjen innen, mert... — és a galuskaszaggató kés veszedelmes közelségta, hogy eddigi szigorúsága illanóban van, akár a fedő alól kiszabadult pára. — Hát olyan... olyan doromboló, jlyan ... tudod te már milyen! — hagyta abba a keresgélést Péter. Rendben volt tehát a dolog a csoportnál, rendbejött otthon is. Kiderült az ég. — ahogyan mondani szokták. Egyszer csak egy szép napon, mint derült égből, lecsapott a mennykő! Ki gondolta volna? Kiss Dani békésen lóbálta a lábát az egymásrahányt kukoricaszár tetején, és azzal szórakozott, hogy a lovak farán villódzó izmok játékát figyelte, amikor hirtelen hangos szó rezzentette fel: — Mit viszel, Dani ? — Hát csak nem vak, Jóska bácsi, hogy nem látja? — gúnyolódott Dani. — Szárat. Álljon bele a nehézség, most is majdnem kibökte az oldalamat. Jóska bácsi nem szólt többet, csak mintha kicsit hosszabban nézte volna a lovak szűgyét. Valami motoszkált a fejében, ami csak nem hagyta nyugodni. Hosszan nézett a kocsi után, amíg csak el nem tűnt a lejtő alján a kanyarban. Aztán lassan megindult a falu felé. Még látta, hogy a kocsi Kerekes Péter portájára fordult be, ő pedig a szövetkezet irodája felé vette útját. Nem telt bele egy fertály óra, és három izgatott, szomorú tekintetű ember állt Péter udvarán. Dani sietve hányta a kukoricát a kamrába, a szár még ott hevert szanaszét a kocsik körül. Majd sóbálvánnyá meredt, amikor a belépőket megpillantotta. Az elnök nem szaporította sokat a szót. Amit látott, az is elég volt. Dani, hebegve ben táncolt Péter orra előtt —, azt nem kérdezi, hogy miből? Csak azt, hogy mit fözök! Ha nem gürcölnék egész nap, mint a marha, maga felől még száraz kenyérre se jutna. A minta csoportvezető! Lump, korhely, a minta csoportjával együtt; hogy nem dől rájuk az a magasságos ég! — sűrítette össze minden keservét az asszony. Péter mosolyogva hallgatta. Szórakozottan babrálta felesége nyakánál a kötény szalagját, és legszerelmesebb hangján duruzsolta a fülébe: — No, kis csacsikám, nem kell mindjárt ügy berzenkedni. A legközelebbi fizetéskor az utolsó fillérig neked adom az egészet. Már kisütöttem. A csoport is megmarad, és remélem, te is olyan leszel, mint régen! — Milyen? — Az aszony hangja elárulugysn, mindent bevallott. A három ember úgy, ahogyan jött, kifordult a kiskapun. Odabent az irodában csak nem akart megjönni a szavuk, ültek az asztal körül, és valahogy kerülték egymás tekintetét. A csalódás nagyon fájt. — Elmegyek, megkeresem... — nyögte ki végre Jóska bácsi. Az elnök magára maradt a .könyvelővel. Idegesen rágta a ceruzát. Végre kirobbant: — A keserves mindenségit! Csak legalább tudnám, mi oka volt rá? Hiszen szépen keresnek, felesége a farmon egyike a legjobbaknak, őt pedig az egész járásban ismerték. Ilyen buta históriát! — csapott nagyot az asztalra. A vékony, hosszú termetű könyvelő idegesen húzogatta a nyakát. Ügy látszik, valami szorította. 12 i