A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-04 / 49. szám

Leonid Pervomajszkij: J Jj J« 1. Mindnyájan tudtuk, hogy Hrihornak meg kell halnia. Ősszel kiírták a kórház­ból, s az orvos akkor azt mondta, sze­rencséje van, a halál karmaiból szabadult meg, de még egyszer ez nem fog sike rülni. Világos volt, hogy tavasszal vége lesz. Hrihor úgy járkált mint a halálraítélt és cafatonként köpködte az életét. Köhögésé­től nem tudtunk éjjel aludni. Visszhan­gosan recsegett szállásunk három ütött­kopott, félig üres helyiségében és ször­nyű gondolatokat ébresztett bennünk. A fiatalságnak elviselhetetlen a halál közelsége, a pusztulás — Hrihor pedig lá­bon járó holttest volt, hát előfordult, hogy alig bírtuk ki mellette. Bajtársai voltunk úgy mutattuk, mintha remekül mulatnánk a társaságában és egyáltalán észre se vennők a betegségét, de ő mégis érezte, milyen hatással van ránk a baja. Éjszaka, ha a többiek már aludtak s u félhomályban éppen csak hogy meg lehe­tett különböztetni a bútorok körvonalait s azok a beteg képzeletében fantasztikus alakokat öltöttek — ezekben az őrákbar megtelt a szive bánattal. Fiatal volt még, alig múlt huszonkét éves. Ész nélkül kívánta az életet, a ha­lálnak már a puszta nevétől is vissza­riadt, most pedig a halálra kellett várnia, sőt — kívánnia kellett a halált. Leült az ágyára, forró hátával a falnak dűlt, kezé­vel átfogta a térdét és csendesen himbá­lódzott: jobbra-balra, jobbra-balra... Ettől az ágy nyikorogni kezdett s ez idegesítette őt. Dühében bele is rúgott a sarkával. Az ágydeszkák felugrottak, kop­panva hullottak vissza, s mi felébredtünk a zajra. Semmit sem szóltunk. Semmit sem szóltunk egy percig, tán kettőig is, majd a sötétben valaki ciga­rettát sodort magának, gyufa villant és megvilágította a szoba sarkát, az ágyat, a helyi Híradóval kitapétázott falat és valamelyikünk álmos képét. Majd kialudt, Valaki halkan megkérdezte: — Nem alszunk? S valamennyien együtt feleltük. — Nem alszunk. Hrihor dúdolni kezdte: Nem alhatom, nincs nyugalmam. * Nem jön álom a szememre ... Süket, kiszáradt hangja tragikusan csengett, s nem egy volt köztünk, aki kis híján felzokogott, kis híján fejét verte a hideg falba, amelyet a helyi Híradó da­rabjaival ragasztottunk tele. Hrihor hangulata miránk is átragadt, és mindegyikünk szívesebben sajátmaga halt volna meg, mintsem hogy lássa, ho­gyan száll el percrői percre, észrevétle­nül bajtársából az élet. Szerettük Hrihort. Hogy is ne szerettük volna ezt a vak­merő komszomolcot, egykori gyerekvezé­rünket, ezt a páratlan tréfamestert és harmonikást, kinek ujjai ugyanolyan könnyedséggel futottak végig a bécsi há­romsoros harmonikán, mint ahogyan a tör­ténelmi materializmus, a napi politika és a párttörténet súlyos szikláit görgették, Hrihort felmentettük a közös szállás minden közös munkája alól. Egymás után vettük el tőle a komszomol megbízásokat is, bár nélküle csak nehezen boldogultunk ezekkel. Nekigyürkőztünk, megpróbáltunk az ő segítsége nélkü! is zöldágra vergőd­ni, de időről időre mégiscsak hozzája kel­lett fordulnunk. Nehéz volt ez nekünk. De őneki kétségkívül még nehezebb volt. Valahányszor felmentettük valamilyen megbízás alól, ő úgy érezte, hogy ismét egy szállal elszakad az élettől és lassan, de biztosan közeledik a vég felé. Majd amikor néhány napig fel sem kelt az ágyból s még a szokásosnál is több vért köpött, magunkra vállaltuk legutolsó feladatát is — ő pedig elnémult. Két álló napon át hallgatott, senkihez egy szót sem szólt. Féltünk, hogy végez magával, hát eltávolítottunk minden fegy­vert a környezetéből. Ekkor ránkmosoly­yett égő szemével és így szólt: — Buták vagytok.., Hiszen élni aka­rok! 2. A város bandák gyűrűjében élt, bár­mely nap váratlan támadás érhette, ku­lák-felkelés vagy más nem kevésbé ve­szélyes lázadás törhetett ki. Ezért szál­lásunk külseje és rendje egy katonai tá­borra emlékeztetett. A szegletekben, az ágyak körül, az ab­lakmélyedésekben a legkülönbözőbb gyártmányú és kaliberű fegyverek: egy­lövetű karabélyok, pompás tizenkétszer ismétlő winchesterek, ormótlan Smith — Wasson-ok — ezekből japán puskáknak szánt töltényekkel lőttünk. Voltak még orosz kézigránátjaink, amelyekről a kije­vi tejesasszonyok bödönei jutottak eszünkbe, mig a franciák meghasogatott citromra emlékeztettek, az angolok gyúj­tóját viszont meg sem lehetett különböz­tetni magától a gránáttesttől. A hüve­lyenként szétszórt töltények, sárga dobo­zaik, mintha fantasztikus gyógyszerek lettek volna. * * * Izgalmas eseményekkel terhes nap volt. Telefonon közölték velünk, hogy Mahno bandavezés szokásos portyáinak egyikén járásunk déli részén bukkant fel, kirabolt ogy cukorgyárat és a város felé tart. Ruhástul tértünk aludni, feszült izga­lomban. Hrihortscsakhamar felébresztette a bá-12 nata. Ettől még álmában sem volt nyugta, szörnyű rémképek vették körül az ágyát, hideg ujjaikkal tapogatták szétköhögött tüdejét és asztmás szívét. - Öóóó! A szobában szétpattant a fojtott csend. - Öóó! — hörgött Hrihor ismét fáj­dalmasan, elnyújtva. Felébredtünk. - Mi van veled? — kiáltottam rá, míg gyufát kerestem nagyszámú zsebeimben. - Bábát! — hörgött Hrihor. — Gyere­kem lesz! Nem tudtuk, nevessünk-e vagy sírjunk. Olyan volt, mint egy lázálom. De rájöt­tünk, hogy e durva és nem is nevetséges tréfa oka az iszonvú szomorúság és a ha­lálfélelem volt. Ezen az éjszakán már nem tudtunk elaludni. Hrihor legjobb barátja, Vaszja, odafe­küdt hozzá, az ágyába. Én lámpát gyúj­tottam. Rázendítettünk mindenféle, vé­get nem érő víg nótára. A szélső szobában felébredt és átjött hozzánk két bajtárs­nőnk: Vera és Aglaja, ők is csatlakoztak kórusunkhoz. Valami pánikszerű izgalom­ban fújtuk:- szerettük volna felvidítani Hrihort. Hiszen annyira szerette a vidám nótákat, amelyek felpezsdítik az ember lelkét, s amelyektől az izmok acélossá válnak, megfeszülnek, a mozdulatok pedig jólesővé, biztossá lesznek. És valóban: Hrihor minden másról meg­feledkezett. Néztem és szerettem volna kitalálni, mire gondol most, szeme a be­tegség tüzében égett, ajkai sarkában bol­dog mosoly bujkált... Ogy rémlett, hogy semmire sem gondol s hogy egész való­ja csak egy sárga viaszgyertya, amely halk szélben lángol, amikor á földön már nem söpör a szél, s ezért egyenes, füg­gélyes a lángja, egyenletesen ég és las­san elfogy. Bejött Mihajlo, az őrszem. Eíjött a vál­tás ideje. Rám került a sor. Felkaptam az asztalról valamelyikünk mahorkájSt, zseb­revágtam egy súlyos Smith — Wassont, vállamra dobtam egy winchestert és ki­mentem a ház elé. Csendes, holdas éjszaka volt. A holdvilág fényes kis szikrákban tán­colt minden egyes hópelyhen. S a hó vas­tag, süppeteg szőnyegként terült rá az útra, a háztetőkre. Vincent Hlozník litográfiája

Next

/
Oldalképek
Tartalom