A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-04 / 49. szám

Vera Inber: Dávid barátom Barátaim sorában — s elég sok barátom van — az első helyek egyikén áll Dávid. Azt hiszem, érdemes írni róla. Dávid kiváló ember. Két évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk, még nagyon fiatal volt. A jelleme azonban már akkor kikristályosodott. Látogatóban volt nálam, az asztal körül futkározott, elesett. — Ebben a házban miért nem vigyáznak a gyerekekre! — kiáltotta felháborodva, és sokáig nem tudott lecsillapodni. Csak nagykésöre sikerült szóra bírnom. — Engem Dávidnak hívnak — mondta. — Tudom — feleltem. — De nem tudod, hogy milyen Dávid vagyok. Mit gondolsz, milyen Dávid vagyok? — Azt gondolom, hogy egyszerű, rendes Dávid vagy. — Dehogy, a francia festő neve után. Az ő családneve az én keresztnevem. Rajzolni is tudok. Rajzolok, s azután verset írok a rajzokhoz. És Dávid elmondott nekem egy négysoros verset; azelőtt való nap költötte: Minden kicsi kutya Lábán posztócsizma, A nagyobbja pedig, Börcsizmában feszít. Egyszer Dávid rossz fát tett a tűzre, s az anyja bezárta őt a sötét fürdőszobába. Ott üldögélt és hangosan monologizált. — Sötét van, de annyi baj legyen. Éjszaka is sötét van, mégsem fél senki. Dávid teljesen nyugodtan viselkedett, s már-már azt hittem, hogy a büntetés nyomtalanul lepergett róla. De mikor kiengedték a fürdőszobából, nekiesett az építőkockáinak, és nagy buzgalommal dolgozott egy bizarr építményen. — Mit építsz, Dávid? — kérdeztük. — Egy olyan házat építek — felelte, 5 a szemünkbe nézett —, ahol nincs egyetlen sötét sarok sem. Máskor Dávid egyik szomszédjukról mesélt, aki a háborúban „konfúziót" kapott. — A konfúziót egy golyótól kapta — magyarázta Dávid. — Hallotta a golyó süvítését és egy társával elbújt Gyáva volt. De a golyó nem bántott senkit, csak tovább repült. A lakó pedig örök életére éjjeli őr maradt, mert nappal szégyelli magát. Dávid mindig elbűvölt a környező világhoz való viszonyával. Emlékszem, hányszor válaszolták nekünk gyermekkorunkban: „Mert ez így van rendjén." Ezzel intézték el a felnőttek legfontosabb kérdéseinket. Mi, gyerekek pedig bánatosan belenyugodtunk. További kérdezősködés céltalan lett volna. Előttünk hatalmas jégtömb meredezett, amelybe mi, kicsi hajócskák beleütköztünk az orrunkkal. „Mert ez igy van retüljén." Dávidot más fából faragták. Ö nem éri be efféle „mert ez így van rendjén"-ekkel. Neki okvetlenül alapos magyarázatot kell adni. Megmagyarázhatatlan jelenség az ö számára nem létezik. Neki is mindig van a keze ügyében valami „érvényes hipotézis". Mindent, amit lát, meg kell értenie, másképp nem bír élni. Egyszer látta, amint két kutya szörnyen feldühödött egy háromlábú fényképész-állvány láttán. A kutyák — egy okos, komisz daxli s egy ostoba, jóságos bulldog — ilyen esetekben mindig egyformán viselkednek. Hátukon felborzolódott a szőr, szemük zöld szikrát szórt. Dühtől remegve vetették magukat az állvány hosszú lábaira. Érthetetlen volt e dühroham. Dávid mosolyogva nézte a jelenetet és így szólt: — A kutyák azért ugatnak, mert nem értik. Nekik négy lábuk van, az embereknek — kettő. Az állványnak azonban három. És most nem tudják, hogy ez miféle élőlény. Dávid művészi érzéke kitűnő. Nem tűri a túlzást, a felnagyítást, nem tűri az édeskés, talmi dolgokat. Egyszer, elalvás előtt, meséltem neki: — Felkelt a nap. Világossárga volt és forró citromszagot árasztott. Dávid kissé felnyitotta álmos szemét. — Te örökké szimatolsz — zsémbelt —, csodálom, hogy nem unod. Egy más alkalommal a régi Moszkvát idéztem: leírtam a faházakat, elmondtam, hogy akkoriban még nem járt villamos, nem volt járda, sem telefon, s nem robogtak autók az utcán. Dávid visszafojtott lélegzettel figyelt. — Ez mikor volt? — kérdezte végül. — Nagyon régen, te még a világon sem voltál; de még én sem. — Mégis, milyen régen? Amikor nagymama még majom volt, vagy még régebben? — firtatta Dávid. És én nem mosolyogtam, mert tudtam, hogy Dávid nem szereti az oknélküli nevetést. De a legérdekesebb az volt, amikor kettesben a lakatlan szigetre utaztunk. Egy csöndes szobában történt, havas szürkületben. Kint hópelyhek hulldogáltak, az asztalon lámpa égett; ketyegett az óra. — Elteszem innen ezt a „ketyegöst" — mondta Dávid csak zavarna minket. Beültünk a karosszékbe, akarom mondani a „Delfin" motorcsónakba. A „Delfin" viharos tengeren indult útnak, és a vihar ismeretlen országok felé sodort minket. Az ágy elé kikészített papucs a láthatáron felbukkanó dereglyévé változott. Ez is belekerült az orkánba. Hirtelen egy óriási fekete jéghegy állta utunkat, fenyegetően tükrözve vissza fényjelzéseinket. Csoda, hogy elkerültük az öszszeütközést: a zongora volt. A tenger lassan lecsendesedett. Beúsztunk egy kisebb öbölbe, melynek vize a moszattól sötétvörösen csillámlott: a szőnyeg volt. Egyszerre elnyomott a buzgóság, de ez már BÁCSKÁI BÉLA rajza valójában, nem játékból. Elszunyókáltam a csendes szobában. — De hogy térünk vissza? — kiáltott fel Dávid kétségbeesve. — Ébredj fel, hiszen vissza kell fordulnunk. És hevesen megrázta a vállam. — Az én időmben — mondtam, nagy kínosan elhessegetve az álmot —, az én időmben a kisfiúk sokkal udvariasabbak voltak. Erre Dávid megharagudott. Most először láttam dühösnek. Elvörösödött és felugrott. — A te időd... a te időd! — kiabálta. — Ez az én időm, érted, az enyém. És most is, mint már annyiszor, neki volt igaza. 10