A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-27 / 48. szám

falun végigsuhan vékony sugaraival, parányi foszlányaival egy hang: a falu őszi hangja. Elárasztja a falut, a mezőt, az eget, a napot. Vontatott, csüggedt éneke végighömpölyög a felszántott mezőkon, zizeg a hervadt fűben a mezsgyéken, elrejtőzik a fekete sövények mögött, és a levelekkel együtt a földre hull. Az egész falu zsong, a fehér házak élénken mosolyognak, az ablakok habzsolják a napfényt. Az egyik kertben az őszi rozs táblája zöldell, mellette pedig a nagyapó fekszik báránybőr bundáján, fehéren, mint a tej. Élete alkonyán járó öreg, fátyolos szemű. A bunda mellett botja hever, az is nagyon régi, nyele fényesre kapott. A nap egyenesen az apó arcába mosolyog, mintha rajta kívül senkije sem lenne a világon. Az öreg addig-addig hallgatja önfeledten az öszi éneket, míg végül maga is rázendít vékony, gyerekes hangján. Megszólalt, a diófa pedig hullatja rá széles leveleit. Fehér pillangók keringenek felette, igyekeznek fehér haján megpihenni. És ö hol beszél, hol énekel, a kakasok pedig a szomszédban hallgatják, és vele együtt énekelnek. Az öreg szidja a halált. — Te nekem nem kellesz — siránkozik V. Sztefanik ukrán író, drámai erejű rövid elbeszélésekben örökítette meg a századforduló Ukrajnáját. VASZIL SZTEFANIK*: // Oszi vetés a napnak —, ne vicsorítsd rám hiába fogad. Nekem már csak a gödör kell meg a négy deszka. Hiába fáradozol: keress magadnak fiatalt, nekem pedig küldd el őt, a szukát, aki elfelejtett.. . — Jó kaszás, mondhatom! A kalász beérett, meghatóit, csókot ád a földnek, megfeketedett, "ae még vár. Mire vár? Azt gondolod, hogy még táncolni fogok?! Én már megettem a kenyerem javát, elégedett vagyok, untig elég volt mindenből. Szedd össze lelkem utolsó maradványait, és engedd őket szabadon... Nekem már elég volt mindenből. — De meglehet, ahol háború van, ott settenkedik ő, ott pusztul az olyan fiatal, aki csókra termett. Itt pedig mit talál — üres dobozt. Ragadd el hát azt, aki a tiéd, ne bántsd a fiatalt. Hadd gazdálkodjon, hadd tanítsa gyermekét, ne fusson előled, a csatában pedig ne árnyékold be! Taszítsd a gödörbe azt, aki oda való ... — Nézd a kezemet — közel viszi a szeméhez a kezét —, minek itt élni? Olyan öreg bőr, hogy fabatkát sem ér. Mit lehet ilyen kézzel csinálni! Állj, ne mozdulj, amikor veled beszélek. Hát a hús hol van? Talán én ettem meg? Dehogyis én. De ha ízlett neked, lakj jól a csontokkal is. Falj föl teljesen, ha már nekiláttál . . . — Csak lenne kezem, mennék én utamon, az utam pedig, nézd, száz meg száz ösvénynyel kígyózik a mezőn. Töltenem a krumplit, kapálnám a tengerit, megforgatnám a barázdát, magocskat vetnék - mindent megcsinálnék kezemmel1

De kéz nélkül — suta vagyok, ha akarod tudni! Nem csoda semmivé tenni az embert, azután pedig hanyatthomlok elrohanni! Nem úgy, barátocskám, ragadd meg a vállam, és vigyél kijelölt helyemre. A vetésbe tyúkok szaladnak, és kapirgálni kezdenek. — Hess, hess! Szecskává aprítlak! Ne hidd, mert öreg vagyok, nem bírok el veled! Vagy tán az udvaron nincs mit csipkednetek? Felkel, és botjára támaszkodva a vetésbe megy. — Milyen szép zöld, ezek pedig elcsúfítják .. . A föld mindig fiatal, olyan mint a leány; ünnepkor - ünneplőbe öltözik, hétköznap -hétköznapi ruhát ölt magára, és folyton újjáéled — századok óta. Leül a zöld vetés közepén, botjára hajol és hallgat. Hallgat, körülötte pedig a falu dalolja csüggedt énekét. És a fűzfák hullatják rá megsárgult leveleiket... 1900 (Várady Láírztó fordítása) És megjelentek azok kik tiltakozó tüntetéseken sose meneteltek sportkocsikon és úgyszintén azok kik sosem voltak bebörtönözve mert a Golden Rule jachton tiltakozó hajózást tettek békétlen tengereken És megjelent Noé bárkájával aki megtévesztésig olyan volt akárcsak a haragvó Jézus Krisztus és saját felségjele alatt tengerre szállt magával vive egy-egy párat azokból az állatokból melyek meg akarnak menekülni abból az esőből melybe az ember még a kutyáját se űzné ki és amelyből nincs más menekvés — csupán a béke És jöttek házalók ólomputtonyokkal hátukon és forró virslit meg gumiból való amerikai zászlócskákat árultak és petíciókat lobogtatlak melyek azt hirdették hogy amerikaiakhoz nem méltó golfozni ezeken a szent napokon amikoris tiszta bombákat dobtak le időre És amikor végül mindazok megérkeztek akik jelentettek valamit és mindazok akik nem jelentettek semmit és amikor mindnyájan helyet foglaltak és várták a jelképes gombaleves tálalását valamint az est fénypontját képező szónoklatok kezdetét Belépett maga az elnök Körültekintett majd így szólt Lemondunk Fordította Péter László BÁCSKÁI BÉLA rajza 13