A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-27 / 48. szám

ZALA JÖZSEF: Védekezz Dühöng a vihar? Elragad, mert nem tudod megvetni lábad? Szószóló vagy! Védd meg magad! Balga sorsod tétlen ne várjad! Faképnél hagyod őrhelyed, és gyáván siklasz, mint a féreg? — Menj! — Minden áruló helyett akad hűségesebb, merészebb! Jellemtelen és kishitű, ki minden dobbantásra reszket! Elvéhez hogy lehetne hű, ki bajban helyet nem áll ? — Csak veszhet! Őrli a lelkiismeret. Társ figyeli, bármerre lépjen, úgy, mint a fürkésző szemek egy-egy Dürer alkotta képen. „Búvik a gyáva! Jaj neki!" — fülét bedugja, mégis hallja, — s e szavakat ismételgeti lelkének százszoros visszhangja. A vihar ereje apad az elemekkel vívott harcban; aki ellenáll, hős marad, s még ha roskad is, halhatatlan! TÖTH ELEMÉR: Ősz Ez már az ősz, a rétek lobogó kikerics-füzekben égnek. Homokba fúlva sikoltanak a percek, s a vén-fák hegyén száz aranytallér reszket. Ez már az ősz, az esték magányosak, homályos fátyol-festék szövi körül fakuló testét a dombnak, s a csillagok is sápadtan haldokolnak. Ez már az ősz, a földek — szép kis-mamák — jövő felé merengnek, s az égen, amerre nagyon messze látok, ökörnyál-zászlót lengetnek szél-huszárok. De már nem volt ereje. Csu£a merő víz volt. És se előre, se hátra. Visszaerőtlenedett igazi lényegébe, s kívülről látta önmagát és az elemeket. Lekuporodott, megnézte az óráját. Uzsonnaidő volt. Elszunyókált. De fázni kezdett. És valami pattintást hallott. Erre felriadt. Nyugatról sötét hurkafelhő rohant át a csúcson, és alatta a menedékház tájáról mintha egy tűzcsillag világított volna előtte. — Jel! Felujjongott, és torkaszakadtából ordítozni kezdett. Megint felvillant a tűzcsillag. — Rakétajel! Meghallották a kiáltásomat! Meg vagyok mentve! — és lenézett a három betűre. Aztán egy pukkanás, még egy, aztán egy újabb tűzcsillag. A völgyi útról német ágyúk kezdték lőni a menedékházat és környékét. Milyen jó volna ezt az ágyúzást, ezeket a tűzcsillagokat együtt nézni Zellivel, és ö megmutathatná Zellinek, hogy nem fél. — Srapnell! Hirtelen megelevenedett előtte az erdészházi csata. Az emberek nem értek egymáshoz, a patak két partján voltak, és hol itt, hol ott bukott fel egy-egy holtan a sorozatok között. — Zelli meghalt, nem neked rendeltetett. Zlata is meghalt, a gyűlölködő. És csak én élek, a humánum, és a két fatal és Váraljaiék, azok, akik hisznek a jövőben, és cselekedni mertek. Sóhajtani akart, de már dőlt is. A srapnellszilánkok nem fájtak. De ügyetlenül, furcsa tartásban, hanyatt esett a bozótba. Még volt annyi öntudata, hogy utolsó haditettét végrehajtsa. Sértetlen jobbjával előhúzta Váraljai jelentését, előírásszerűen megrágta és lenyelte. A hurkafelhő egészen átzúdult a csúcson, fölrepedt és nagy vaskos pihékben hullni kezdett a hó. Jobbjával megkereste a görcsös ágon lehántott részt, megmarkolta és elálmosodott. — Tavaszig épen alhatom — és egy mondást keresgélt motyogva. — Ép testben ép lélek. Latinul is el akarta mondani. De már az első sző nem jutott eszébe. Országos havazás kezdődött. A görgeteges hurkafelhő tovább száguldott délkeletnek, és sötétedéskor érte el a Csucsorjetkás-tanyát. Az erdészlakkal szemközt, a kis híd fölött, a felhőhajtó szél megsóhajtoztatta a gyertyánerdőt. Váraljai Vicával és a századossal viszszalopódzott a faluba, hírekért, az öreg Holub egyedül maradt az erdészházban a két fiatal diákkal. Sanyival és a szőke Sárikával, akik rózsaszín erikával és bíborszín csarappal felvirágozták Zelli sírját, és most az egykori hercegi szobában a kandallónál ültek. Az öreg erdész szagos borókagallyat vetett a tűzre, meg lakodalmi emlékeknek és régi babonáknak áldozva, borókamagot és törpefenyő gyantát is. — Havat kapunk — mondta, kiment és becsukta az ajtót. A két fiatal odaállt az ablak mellé. Nézték a szállongó hópihéket és átölelték egymást. A havasok felől bőgött a szél, egészen elborult és kavargó, ritkás pihék hulltak. Sanyi boldog volt. Maguk közé fogadta Váraljai, lőni tanították öket. És holnap indulás a partizánokkal együtt. És a városi diáktársaira gondolt, akik erdei farakások alatt, földbe vájt erdei óvóhelyeken várják, hogy tisztuljon el a nácihad. Már nagy, zavarosan libegő, hánykolódó függönyként kavargott ki a sűrű, első hóesés. Bent a kandallóból jószagú meleg áradt. — Sasa nézd, hull a hó! Erről beszéltünk egyszer, Sasa ... ! A leskelődésre gondolt, aztán a palóc szobára, mikor Sasa a karácsonyi hóesésről beszélt, a múzeumszobáröl és a palóc baba menyasszonyi fátyláról és ígért valamit. — Az ígéret szép szó — és megcsókolta Sasa nyakát, ahol a haja végződött. Sasa úgy húzta fel a vállát és úgy adta hátra a fejét, hogy a fiú szája ott maradjon a nyakán. A lány emlékezett. Itt nincs palócszoba. És kint friss sírokra hull a hó. De hull. Kibújt az ölelésből. — Várj — mondta. — Nézd a hóhullást. És ne fordulj hátra. Sasa a hátsó ablak tükrében kontyba tűzte a haját. — Tudod, te Sanyi, mi a palócoknál a felkonytolás ? — és elfújta a petróleumlámpát. Sanyi nem mert szólni. Mintha fátyol hullana mögötte is. Sasa már az ingét engedte le, és a kandalló elé lépett. — Hull a hó, Sasa — lehelte kissé ügyetlenül, izgatottan, rekedtesen Sanyi az ablaküvegre. — Az ígéret szép sző, ha megtartják, úgy jó? — remegett melegen Sasa hangja. — Ne bánts! A fiú sóhajtott. — Fordulj meg, Sanyi! A kandalló töze féloldalról lángolt és virágokat libegtetett Sasa formás, gyenge testén. Vica és Váraljai visszajövet ott lelte a két fiatalt a vendégszobában. Már aludtak. A takarók félig lecsúsztak róluk, és a földig értek, gomolyban. — Takarjuk be őket, Váraljai bajtárs. — Igen, meg ne fázzanak — mondta meghatódva, de kissé rekedten Váraljai. — Oj életük kezdődik. — Nehéz és küzdelmes — mondta a fehérkucsmás nő. — Takarja be őket, Vica. Maga az asszony. Aztán szótlanul vacsorához ültek a konyhában. Reggel mind tovább indultak a Petőficsoport után, nehéz hátizsákokkal, elszánva, szótlanul. 10