A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

Szmimov: Őrszem, akit sohasem váltottak le Sz. Szmirnov, az ismert szovjet író, közreadta új könyvének egyik fejezetét az Ogonyok című moszkvai hetilapban. Az alábbiakban közöljük kivonatosan a fejezet egyes részeit azzal a megjegyzéssel, hogy a cikkben elmondott történet nem írói képzelet szüleménye, hanem megtörtént esemény, amely a húszas évek közepén sokat foglalkoztatta a lengyelországi és baltikumi sajtót. 1915-ben a német nyomás elől kitérő cári hadsereg megsemmisítette Breszt-Litovszk környékén azokat a katonai raktárakat, amelyeknek készleteit 'ehetetlen volt elszállítani. Többek között a híres erődtől nem •nessze. felrobbantották az egyik nagy földalatti anyag- és élelmiszerraktár bejáratát, abban a feltevésben, hogy később, egy sikeres ellenoffenzíva esetén, a fontos raktár újra az orosz haderő birtokába kerülhet. A cári hadsereg azonban nem tért vissza többé Breszt-Litovszk környékére és a raktárparancsnok-ezredes, a polgárhábrú idején külföldre szökött. 1924-ben az ezredes Lengyelországban tűnt fel és a lengyel hadvezetőségnek jó pénzért eladta a Lengyelországhoz csatolt breszt-Iitovszki raktár titkát. L'tászosztagot vezényeltek a helyszínre és az ezredes útmutatása alapja megtalálták a raktár felrobbantott bejáratát. Mikor a katonák szabaddá tették a föld alatti folyosó torkolatát, egy tiszt és egy altiszt ereszkedett le elsőnek, fáklyával a kezében. Ekkor hihetetlen dolog történt. — Állj, ki vagy! — kiáltott rá egy hang. A kiáltást néma csend követte és csak egy puska závárja csattant. Az őrszem valahol, nem messze, ott állt a poszton és hűségesen teljesítette azt, amit valamikor megparancsoltak neki. Ekkor a tiszt orosz nyelven megszólította a láthatatlan valakit és megmondta, ki ö és miért jött. A válasz váratlanul érte: az őr azt kiáltotta vissza, hogy ő kötelességét teljesíti s amíg a váltás meg nem érkezik, senkit sem enged az alagútba. A tiszt csodálkozva kérdezte vissza, hogy tudja-e, mennyi idő telt el azóta, hogy őrségben áll? — Tudom — hangzott a válasz — kilenc évvel ezelőtt 1915 augusztus havában léptem szolgálatba. A tisztnek nem volt könnyő dolga, de mégis sikerült rábeszélni a katonát, hogy hagyja el helyét. Ez úgy történt, hogy elmondották neki, mi minden ment végbe kilenc év alatt a világban, s hogy a cári hadsereg, amelyben szolgált, már régen nem létezik. Közölték vele a raktárparancsnok-ezredes nevét is, aki a raktár titkát elárulta. Csak ekkor egyezett bele a katona, hogy elhagyja őrhelyét. Lengyel katonák támogatták ki az aranyló őszi napsütésbe. Mikor a föld felszínére került, a katona váratlanul éles kiáltást hallatott s ugyanakkor kezével arcához kapott. Csak akkor értették meg a lengyelek, hogy ezt az embert, aki kilenc évet töltött vaksötétben, bekötött szemmel kellett volna felvezetni a szabadba. De már kéettem — válaszolta az őr — a zsírjával meg a puskámat és a patronakat kenegettem. Azon a napon, mikor a raktár bejáratát felrobbantották, a föld alatti folyosón teljesített szolgálatot. Az előíráshoz híven állt a félsötét, nedves folyosóban s lábhoz tett puskával figyelt arra, ahonnan a meredek, régi aknán keresztül beszivárgott a nyári napsütés. Néha eljutott hozzá egy-egy hangfoszlány, az utászok hangja lehetett. A váltás egyre késett, de az őr nyugodtan várt. Egyszer csak éles csattanás hasított a dobhártyájába, megremegett a föld és áthatolhatatlan sötétség borult mindenre. A raktárban annyi kétszersült, konzerv és élelmiszer volt, hogy egy egész századnak évekig elég lett volna. ső volt, a katona a fényben azonnal megvakult. A lengyelek csodálattal állták körül ezt a különös embert. Sürú piszkos, fekete haja a vállára omlott és derékszíján alul ért. Fekete, tömött szakálla a térdét verte és szőrrel benőtt arcából csak két vak szeme meredt a semmibe. A föld alatti Robinson tiszta bakaköpenyén rangjelzés volt és lábán majdnem új csizmák. Valaki a katonák közül felhívta a figyelmet az őr puskájára is. Az orosz baka ellenkezett, mikor a tiszt elvette tőle a fegyvert és a lengyelek csodálkozva kiáltottak fel s csóválták fejüket, amikor közelebbről megnézték. 1891-ből való orosz katonapuska volt. Csodálatosképpen úgy csillogott-villogott, mintha csak percekkel előbb hozták volna, ki egy kaszárnya raktárából, még a cső és a závár is zsírral volt megkenve. A tiszt nem tudta megállni és azt a kérdést intézte hozzá, hogy mivel zsírozta puskáját ? A raktárban konzerveket Még mahorka, gyufa és gyertya sem hiányózott. Sőt víz is akadt. Breszt környékén ugyanis sokhelyütt olyan mocsaras, nedves a föld, hogy a talajvíz csak néhány lábnyira van. A szomjúság tehát nem fenyegette a katonát. Néhány láthatatlan résen, repedésen keresztül levegő is jutott a raktárba. Később megtalálta azt a régi szellőző vájatot is, amely a felszínre vezette. A vájatot nem temette be teljesen a föld és a magasból homályosan lekukucskált a Nap. Igy tehát a föld alatti raktár foglyának mindene megvolt ahhoz, hogy az új életre berendezkedhessen. Nem maradt más hátra, mint várni és reménykedni, hogy korábban vagy későbben, de visszatér az orosz hadsereg. Akkor természetesen a beomlott raktárfolyosót újra megnyitják és ő visszatér az életbe, az emberekhez. De soha nem gondolhatott arra, hogy annyi esztendő múlik el, amíg felvirrad rá a szabadulás napja. Természetesen a hosszú évek alatt a katona többször is próbálkozott, hogy szétszedje a torlaszokat és kijusson a föld felszínére. Hiszen bajonettje is volt és erős, kitartó jelleme. Földalatti életének természetesen megvoltak a maga eseményei, melyek néha bizony próbára tették kitartását. Ugyanis nem egyedül lakott a föld alatti kazamatában: valóságos patkányország volt ott. A csúf állatok úgy elszaporadtak, hogy nemcsak az élelmiszertartalékot fenyegette megsemmisülés veszélye, hanem saját élete is válságba került. A vaksötétségben egyenlőtlen küzdelmet vívott az ember a gyors és ügyér kis vadakkal. Az emberi természet azonban hamarosan alkalmazkodott a helyzethez. A fül meghallotta a patkanylábak okozta neszt és az orr megérezte a patkányok szagát. Mikor eddig jutott, a a többi már können ment. Először egyet-kettőt ejtett el naponta, később tizeket, majd százakat, de a patkányok sosem fogytak el és a harc kilenc éven keresztül az utolsó percig tartott. Naptárt is vezetett. Minden nap, mikor a régi bánya szellőzőnyilásán keresztül behatolt a homályos, gyenge fény, amely a reggelt hirdette, bajonettvével egy vágást karcolt a falba. De számolta a heteket is. Minden vasárnapot hosszú vonásban örökített meg a falon, és mikor eljött egy-egy szombat, nem felejtkezett el a régi orosz katonamondásról: ma fürdő lesz. Természetesen a fürdés csak jelképes maradt, hiszen a bajonettel vésett kis lyukakban csak anyi víz gyúlt össze, amennyivel szomjúságát enyhítette. A heti fürdő tehát abból állt, hogy a sok-sok új katona-holmiból tiszta alsónemút váltott és lábára tiszta kapcát csavart. A piszkos fehérneműt és kapcát sem dobta el, szépen összehajtogatta és külön helyre rakosgatta. Egy szombat — egy piszkos ing és gatya. Egy hónap — négy pár, egy év — ötvenkettő. Amikor felvirradt a szabadulás napja, a fal mellett több oszlopban már négy százötven pár piszkos fehérnemű feküdt. Ezért tudott az őr oly pontos választ adni a lengyel tisztnek, hogy hány hónapot és évet töltött a sötétben... A katonák Bresztből Varsóba vitték és az orvosok megállapították, hogy vaksága végleges. Itt az újságírók érdeklődésének középpontjába került és sok c.kk jelent meg róla annak idején a lengyel lapokban is. Állítólag felkérték, hogy maradjon Lengyelországban, de őt hívta Ukrajna és a Don, úgyhogy hamarasan hazautazott. 1118