A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

Aimée Beekman: Eső Az első esőcseppek pattogva ugrottak szét a forró aszfaltqn. Néhány pillanat, és hatalmas zápor paskolta a megpörkö­lődött terecskét, csak úgy zörögtek az esőcsatornák. A lefolyók nem tudták el­nyelni a tajtékos vizet, kiáradt a járdára. Felnőttek és gyerekek fedél alá futottak. Az egész világ szürke volt a sűrű eső­től, az autók lassabban mentek. A kapu alá menekült gyalogosok türelmetlen arc­cal nézték a felhőszakadást, és azt keres­ték, hová is lett a világoskék ég Az ud­varra egy kövér asszony ment ki fulla­dozva, egy pálmával az ölében. Kitette a szobanövényt az esőre. A szürke por rög­tön eltűnt a nagy levelekről. A kövér nő áhítatos mosollyal nézett megifjodott pál­májára. Az esőtől a kapualjba száműzöttek közt csak egy mosolygdtt. Méghozzá egy fe­hér. szemöldökű, sovány férfi arcán jelent meg a mosoly, látszólag ok nélkül. Nézte az égből ömlő vizet, éles, szürke szeme, ráncos szájasarka hangtalanul nevetett. Talán magán érezte a körülállók gúnyos nézését, vagy csak egyszerűen szüksége volt megosztani a gondolatait másokkal — váratlanul beszélni kezdett. — Micsoda öröm! — sóhajtott fel és elfordult. — Szép kis öröm! Rossz a tető és be­ázik — dörmögött egy előreálló alsóajkú idősebb asszony feleletképpen. — A mosott ruha is kinn maradt. Most kezdhetem elölről a csavarást. Vajon megszárad-e még estig?! — sopánkodott tovább, és nagy elhatározottsággal be­gombolta kötött kabátját. Az új lendülettel zuhogó eső elkapta a nö szavait, és foszlányait is eltemette a maga hatalmas zajába. — Nézzék csak! — folytatta a sovány férfi, mintha valaki hallgatott is volna rá. Egészen lassan fölemelte a bal kezét és a távöli, vén fákból álló park felé mutatott. — Nézzék csak, hogyan éled újból a hervadt fú, figyeljék csak a mozdulat­lanságot élvező fákat! A leveleik meg se moccannak, mintha félnének egyet is el­veszíteni az éltető cseppek közül. Az emberek arcán a türelmetlenség kí­váncsisággá változott. Amit a sovány em­ber mondott, mindenki látta. Helyeseltek a tekintetek. A gyerekek mezítláb bele­gázoltak a vízbe. Hajuk napbarnította ar­cukba hullott, a könnyű ruhácska erős kis testükre tapadt. A sovány ember látta a gyerekeket, és a belőle áradó hangtalan öröm most el­ragadtatott nevetésben tört ki. Csengett a nevetés a kapualjban, s a mogorvábbak közt is visszhangra talált. Együtt nevet­tek a sovány emberrel. Elfelejtették, hogy kényszerűségből álldogálnak. A háztetők felett váratlanul elömlött a nyári napsütés. A szürke esővíz ezüstössé vált. A csatornában siető patak arany­fényt vetett a szemekbe, és csillogtak a gyerekek fáradhatatlan, tocsogó lábai. A nap bekukkantott a kapualjba, a tartóz­kodó falakra, és egy fiatalember vörös haját parázsszínre festette. A fiatalember nekibátorodott a nap melegének érintésé­re és megkérdezte a sovány férfitől: — Hol tanulta ön, hogy így meglássa az örömöt ? Mind elfelejtették az esőt, és feszülten várták, mi lesz a válasz: .— Elhagyatottságban és viharban — mondta a sovány férfi, és mosolygós, fénylő tekintete a nedves kőlapokra esett. A figyelem reá összpontosult, de szemébe nézni, ahol szemmelláthatóan nehéz em­lékek kavarogtak, senki sem bátorkodott. — Repülőgépünk a sarkkörön túl lezu­hant — mondta fátyolos hangon a férfi. — A másik kettő meghalt. Az eső elállt. Üjra számtalan gyalogos sietett az utcán, de a kapu alattiak még nem igyekeztek. A kövér asszony, aki a pálmát az udvarra tette, közelebb jött. Előrehajolva leste a sovány férfi elbeszé­lését. — Öt napig voltam egyedül a hóförge­tegben és énekeltem. Hátha valahol meg­hallják a dalom. Ez segített, ez tartotta bennem a lelket. Rámtaláltak. Nem hit­tem, hogy valaha még megláthatom a zsenge gyepet és a gyerekeket. — Ö istenem! — sóhajtott az előreálló ajkú néni, mély együttérzéssel. — Azóta másképp szeretem az életet. Mindenben fel tudom fedezni, mi az öröm. A sovány ember szemében újból meg­csillant a nap. Kilépett és elindult. Háta mögött a többiek is kitódultak a napfénnyel teli utcára. (Észt eredetiből fordította: Kristó Judit és Gombár Endre) Tanmese Az autóbusz mellett gye­rekkocsival bajlódik egy fia­tal apa. Haja szemébe hull, arcán verejtékcsöppek gyön­gyöznek. A házfalakról éle­sen verődik vissza a forró napfény. A feleség, ölében a kicsivel, már a buszban ül. A férfi a krómo­zott fogót szeretné fel­hajtani, hogy betehesse a kocsit a vezetőülés mögé. Három perc múlva indulnak. A fogó tartó vasa rozsdás, nem akar engedelmeskedni. Az asszonyka aggódva pil­lant órájára, majd az üve­gen keresztül vissza a férjé­re. Az utasok vidáman beszélgetnek, poggyászukat rendezgetik. Az autóbusz ajtajában álló köpcös bácsi észreveszi a verejtékező apát, eldobja a cigarettát, és ö is nekifeszül a kocsinak. A kalauz — éppen befejezte a jegyek ke­zelését — leszáll, s odaáll melléjük harmadiknak. Erre mindenki kitekint az abla­kon. A férfiak felemelkednek a helyükről, kitódulnak a járdára segíteni, Aki nem fér a kocsihoz, csípőre tett kézzel szurkol az erólkö­döknek. A vezető begyújtja a mo­tort. Ebben a pillanatban kattanás hallatszik: a közös erőfeszítés eredményeképp a makrancos fogó végre vissza­hajlott. Az asszonyka fel­lélegzik, az utasok boldogan cipelik be a buszba a gye­rekkocsit. Baloldalt kendős öreg­asszony küszködik az ablak­kal; ez az egyetlen obiak, melyet két ujjnyira ki tu­dott nyitni. De most már ez az üveg sem mozdul tovább. Nosza, odatolakszik két-há­rom utas, megfeszülnek az izmok, s az üveg nagynehezen tovább csúszik. Vidáman robogunk Csíz­fürdő felé. Az öregek ülnek, a fiatalok állnak. Eddik minden úgy történt. mintha egy tanmese hősei volnánk. Vihar A hajdani fürdőtulajdonos kúriájának udvari szobájában ülünk. A lakatlan, boltíves helyiség tele van emberrel. Odakint hatalmas égiháború tombol. A kerti székeket kintről behozták a helybe­liek. Dörög, villámlik — ömlik az eső, mintha dézsából ön­tenék. Itt bent teljesen sö­tét van, alig látom a mel­lettem ülö férfit. Mindenki kesereg, főként a férfiak, akik egymásután szívják a cigarettákat. A lányok itt sem hazudtolják meg ön­magukat: az ablak mellé állnak, összebújnak, sugdo­lóznak. nevetgélnek. Farkas Jenő zenekarának tagjai is itt szoronganak a sötét szobában Rosszked­vűen töprengenek: rni lesz a szabadtéri fellépéssel, mely­nek kezdete négy órára volt hirdetve. Kimegyek a tornácra, kö­rülnézek. A rendezőség egyik tagja megnyugtat: ne fél­jünk, estére megszáradnak a lócák, az előadás hétkor fog kezdődni. Kopog, porzik az eső az autóbuszok tetején, melyek a környék szövetke­zeti dolgozóit szállították ide. Visszamegyek a szobába, megkeresem a sötétben a székemet. A hír, hogy este hétkor mégis megtartják a műsort, felvillanyozza a bú­sulókat. Beszélgetni kezdünk. — Mi történt volna — kérdezi a mellettem ülö fér­fi —, ha akkor menekültünk volna ide az esö elöl, amikor még itt laktak az urak? Csakugyan: vajon mi tör­tént volna? Nem válaszol senki. Én sem töröm rajta a fejemet. Csön­desedik az esö, nemsokára kimehetünk a szabadba . . VERES JÁNOS 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom