A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

Aimée Beekman: Eső Az első esőcseppek pattogva ugrottak szét a forró aszfaltqn. Néhány pillanat, és hatalmas zápor paskolta a megpörkölődött terecskét, csak úgy zörögtek az esőcsatornák. A lefolyók nem tudták elnyelni a tajtékos vizet, kiáradt a járdára. Felnőttek és gyerekek fedél alá futottak. Az egész világ szürke volt a sűrű esőtől, az autók lassabban mentek. A kapu alá menekült gyalogosok türelmetlen arccal nézték a felhőszakadást, és azt keresték, hová is lett a világoskék ég Az udvarra egy kövér asszony ment ki fulladozva, egy pálmával az ölében. Kitette a szobanövényt az esőre. A szürke por rögtön eltűnt a nagy levelekről. A kövér nő áhítatos mosollyal nézett megifjodott pálmájára. Az esőtől a kapualjba száműzöttek közt csak egy mosolygdtt. Méghozzá egy fehér. szemöldökű, sovány férfi arcán jelent meg a mosoly, látszólag ok nélkül. Nézte az égből ömlő vizet, éles, szürke szeme, ráncos szájasarka hangtalanul nevetett. Talán magán érezte a körülállók gúnyos nézését, vagy csak egyszerűen szüksége volt megosztani a gondolatait másokkal — váratlanul beszélni kezdett. — Micsoda öröm! — sóhajtott fel és elfordult. — Szép kis öröm! Rossz a tető és beázik — dörmögött egy előreálló alsóajkú idősebb asszony feleletképpen. — A mosott ruha is kinn maradt. Most kezdhetem elölről a csavarást. Vajon megszárad-e még estig?! — sopánkodott tovább, és nagy elhatározottsággal begombolta kötött kabátját. Az új lendülettel zuhogó eső elkapta a nö szavait, és foszlányait is eltemette a maga hatalmas zajába. — Nézzék csak! — folytatta a sovány férfi, mintha valaki hallgatott is volna rá. Egészen lassan fölemelte a bal kezét és a távöli, vén fákból álló park felé mutatott. — Nézzék csak, hogyan éled újból a hervadt fú, figyeljék csak a mozdulatlanságot élvező fákat! A leveleik meg se moccannak, mintha félnének egyet is elveszíteni az éltető cseppek közül. Az emberek arcán a türelmetlenség kíváncsisággá változott. Amit a sovány ember mondott, mindenki látta. Helyeseltek a tekintetek. A gyerekek mezítláb belegázoltak a vízbe. Hajuk napbarnította arcukba hullott, a könnyű ruhácska erős kis testükre tapadt. A sovány ember látta a gyerekeket, és a belőle áradó hangtalan öröm most elragadtatott nevetésben tört ki. Csengett a nevetés a kapualjban, s a mogorvábbak közt is visszhangra talált. Együtt nevettek a sovány emberrel. Elfelejtették, hogy kényszerűségből álldogálnak. A háztetők felett váratlanul elömlött a nyári napsütés. A szürke esővíz ezüstössé vált. A csatornában siető patak aranyfényt vetett a szemekbe, és csillogtak a gyerekek fáradhatatlan, tocsogó lábai. A nap bekukkantott a kapualjba, a tartózkodó falakra, és egy fiatalember vörös haját parázsszínre festette. A fiatalember nekibátorodott a nap melegének érintésére és megkérdezte a sovány férfitől: — Hol tanulta ön, hogy így meglássa az örömöt ? Mind elfelejtették az esőt, és feszülten várták, mi lesz a válasz: .— Elhagyatottságban és viharban — mondta a sovány férfi, és mosolygós, fénylő tekintete a nedves kőlapokra esett. A figyelem reá összpontosult, de szemébe nézni, ahol szemmelláthatóan nehéz emlékek kavarogtak, senki sem bátorkodott. — Repülőgépünk a sarkkörön túl lezuhant — mondta fátyolos hangon a férfi. — A másik kettő meghalt. Az eső elállt. Üjra számtalan gyalogos sietett az utcán, de a kapu alattiak még nem igyekeztek. A kövér asszony, aki a pálmát az udvarra tette, közelebb jött. Előrehajolva leste a sovány férfi elbeszélését. — Öt napig voltam egyedül a hóförgetegben és énekeltem. Hátha valahol meghallják a dalom. Ez segített, ez tartotta bennem a lelket. Rámtaláltak. Nem hittem, hogy valaha még megláthatom a zsenge gyepet és a gyerekeket. — Ö istenem! — sóhajtott az előreálló ajkú néni, mély együttérzéssel. — Azóta másképp szeretem az életet. Mindenben fel tudom fedezni, mi az öröm. A sovány ember szemében újból megcsillant a nap. Kilépett és elindult. Háta mögött a többiek is kitódultak a napfénnyel teli utcára. (Észt eredetiből fordította: Kristó Judit és Gombár Endre) Tanmese Az autóbusz mellett gyerekkocsival bajlódik egy fiatal apa. Haja szemébe hull, arcán verejtékcsöppek gyöngyöznek. A házfalakról élesen verődik vissza a forró napfény. A feleség, ölében a kicsivel, már a buszban ül. A férfi a krómozott fogót szeretné felhajtani, hogy betehesse a kocsit a vezetőülés mögé. Három perc múlva indulnak. A fogó tartó vasa rozsdás, nem akar engedelmeskedni. Az asszonyka aggódva pillant órájára, majd az üvegen keresztül vissza a férjére. Az utasok vidáman beszélgetnek, poggyászukat rendezgetik. Az autóbusz ajtajában álló köpcös bácsi észreveszi a verejtékező apát, eldobja a cigarettát, és ö is nekifeszül a kocsinak. A kalauz — éppen befejezte a jegyek kezelését — leszáll, s odaáll melléjük harmadiknak. Erre mindenki kitekint az ablakon. A férfiak felemelkednek a helyükről, kitódulnak a járdára segíteni, Aki nem fér a kocsihoz, csípőre tett kézzel szurkol az erólködöknek. A vezető begyújtja a motort. Ebben a pillanatban kattanás hallatszik: a közös erőfeszítés eredményeképp a makrancos fogó végre visszahajlott. Az asszonyka fellélegzik, az utasok boldogan cipelik be a buszba a gyerekkocsit. Baloldalt kendős öregasszony küszködik az ablakkal; ez az egyetlen obiak, melyet két ujjnyira ki tudott nyitni. De most már ez az üveg sem mozdul tovább. Nosza, odatolakszik két-három utas, megfeszülnek az izmok, s az üveg nagynehezen tovább csúszik. Vidáman robogunk Csízfürdő felé. Az öregek ülnek, a fiatalok állnak. Eddik minden úgy történt. mintha egy tanmese hősei volnánk. Vihar A hajdani fürdőtulajdonos kúriájának udvari szobájában ülünk. A lakatlan, boltíves helyiség tele van emberrel. Odakint hatalmas égiháború tombol. A kerti székeket kintről behozták a helybeliek. Dörög, villámlik — ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Itt bent teljesen sötét van, alig látom a mellettem ülö férfit. Mindenki kesereg, főként a férfiak, akik egymásután szívják a cigarettákat. A lányok itt sem hazudtolják meg önmagukat: az ablak mellé állnak, összebújnak, sugdolóznak. nevetgélnek. Farkas Jenő zenekarának tagjai is itt szoronganak a sötét szobában Rosszkedvűen töprengenek: rni lesz a szabadtéri fellépéssel, melynek kezdete négy órára volt hirdetve. Kimegyek a tornácra, körülnézek. A rendezőség egyik tagja megnyugtat: ne féljünk, estére megszáradnak a lócák, az előadás hétkor fog kezdődni. Kopog, porzik az eső az autóbuszok tetején, melyek a környék szövetkezeti dolgozóit szállították ide. Visszamegyek a szobába, megkeresem a sötétben a székemet. A hír, hogy este hétkor mégis megtartják a műsort, felvillanyozza a búsulókat. Beszélgetni kezdünk. — Mi történt volna — kérdezi a mellettem ülö férfi —, ha akkor menekültünk volna ide az esö elöl, amikor még itt laktak az urak? Csakugyan: vajon mi történt volna? Nem válaszol senki. Én sem töröm rajta a fejemet. Csöndesedik az esö, nemsokára kimehetünk a szabadba . . VERES JÁNOS 12