A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-10-16 / 42. szám
» Kiléptek a kapun és megálltak. Az imént még esett, é9 a víi- kisebb-nagyobb tócsákba gyűlt a ház előtt. A földhányások, homokbuckák úgy hatottak, mint megannyi miniatűr hegység, oldalukon csordogáló patakokkal, amelyek a lábnyomok s az egyéb eredetű mélyedések helyén keletkezett »ócsákat tápH' ik. A nagy ház, kis otthonukkal vadonatúj volt még, akár a házasságuk. Hajaj! Eltart még, amíg a ház környékét rendbehozzák és a kapuktól pázsitos kertecskék övezte út vezet majd a gyalogjáróig, mind a szomszédos utcában. Veronika kedvetlen fintorral nézett körül, majd féltő pillantást vetett tűsarkú cipőire. Öt-hat méterre van a járda, s onnan már kitűnő út vezet egészen anyuékig. — Gyurikám, ha azt a szál deszkát valahogy idébb lehetne... A fiatal férj is megoldást keresett, de más eredményre jutott, mint a felesége. Felnyalábolta az asszonyt, aki csak akkor kapott észbe, miután néhány ugrással átlábolt vele a sáron és ismét talpra állította. — Gyuri! — Veronika hangjában rosszallás s egyben elragadtatás csengett. — Ilyeneket mégsem lehet... Ki fog akkor komolyan venni minket a házban? — Elég sötét van már, s ki figyelne éppen ránk? Csak nem várhatjuk meg míg kiszáradnak a tócsák? Veronika megbocsátóan mosolygott, s' szelíden átengedte kezét az urának. Ökle megbújt az erős, meleg tenyérben. Úgy érezte, nagyon erös ez a kéz. Micsoda örökké megújuló öröm tudni: az övé, hozzá tartozik. Túláradt a szíve boldogsággal. Összehangolódva, egy ütemre léptek, aztán már nem lehetett bírni tovább szó nélkül. Elhallgatott, mint akinek tulajdonképpen nincs is több és szebb mondanivalója. Aztán mégis folytatta, halkan, álmatagon, mintha magának tenne vallomást. — Te, ez a leggyönyörűbb a házasságban. Hogy van mellettem valaki, aki fogja a kezem. Hogy ilyen erős kéz mellett egészen kicsi és gyönge lehetek, hogy rábízhatom magam. hogy... Ugye érted? — fejezte be hirtelen s kerekrenyílt szemmel várta a választ ... — De hiszen te önálló, kereső nő vagy. Egyenlő jogokkal és... _ — Ennek semmi köze.., Gyuri nem hagyta tovább magyarázni, még szorosabban zárta ujjait felesége keze körül s megértően, gyöngéden bólintott. — Milyen furcsa — nevetett az asszony, mikor már a kapu előtt álltak - hogy én most anyuékhoz vendégségbe megyek s hogy veled, abban az új házban vagyok otthon. A csöngetésre Veronika anyja szaladt ajtót nyitni. Orrukat megcsapta a paprikásle itt, míg mama elkészül. Hallom, fiam, hogy a vállalatodnál valami változás iesz. Mi igaz belőle? Veronika a másik szobából hallotta a terítés zaját; kiment, hogy anyjának segítsen. Mikor a tálon párolgott már az étel, beszólította az urát. — Igen, azonnal — felelte, de mégsem jött mindjárt, nagyon elmerülhettek a beszélgetésben. — Nagy a megértés — intett a másik szoba felé anyjacsirke kiáradó illatos gőze. — Menjetek be apátokhoz, én is jövök mindjárt. Az öreg Pintért ágyban találták. — Csak nem komoly beteg, apu? — ijedezett Veronika. — Semmi — legyintett az apja. — Ez az esős idő. Meghűlést szedtem össze. Mama, forral bort — vacsora után majd azzal kúrálom magam. Reggelre nyoma sem marad. Ti nem áztatojc meg ? Nézzétek, megint eleredt. No, húzzátok idébb a széket, üljetek VÁRAKOZÓ OTTÓ rajzai — Igen. Szeretik egymást. Olyan jó ez nekem, anyu. Pintérné tálcára rakta az ura vacsoráját és bevitte neki. Gyuri is asztalhoz ült. — Azt mondja — fordult vejéhez az asszony, mikor kijött —, hogy vacsora után igyál meg vele egy-két deci forralt bort, neked sem lehet károdra, mivel néhányszor elöntetted magad, míg ott ültél mellette. Vacsora után Gyuri be is hurcolkodott poharával apósához, az asszonyok pedig leszedték az asztalt. — Akár el is mosogathatnánk, anyu. Legalább nem marad magának holnapra. Addig a férfiak ellesznek egymással. Még nem végeztek, mikor Gyuri tolmácsolta a beteg óhaját, miszerint egészségének helyreállításához még egy liter forraltbor szükséges. — No, ne! - nézett rá hitetlenül Veronika. — Az első• vei már végeztetek? — Még nem egészen, de amíg a másikat megkapjuk ... — Jó lesz vigyázni azzal az orvossággal, a túl nagy adag veszedelmes — s bizonyítva, hogy a figyelmeztetést maga sem veszi komolyan, Pintérné hozzálátott a kért gyógyszer elkészítéséhez. — Nem ülünk be mi is hozzájuk ? — kérdezte Veronika később, mikor rendbehozták a konyhát. — No, bírd ki egy kicsit az urad nélkül — nevetett jóindulatúan Pintérné. — Ügyis ritkán vagy már velem. Azok most biztosan úgyis politizálnak. — Anyut még most sem érdekli a politika? — Még most sem, fiam — mondta nyomatékosan Pintérné. — Hiába, én belőlem már nem lesz modern asszony. Veronika nem akart meddő vitába keveredni, leült hát a rádió mellé. Már az esti hírek is elhangzottak, mikor megérintette az ura vállát. Az elértette a figyelmeztetést. — Igen, megyünk ... — No, ne siess úgy kislányom, alig múlt valamivel tíz óra. Nem is laktok túl meszsze... Ezt a kis borocskát már csak nem hagyjuk megsavanyodni? - Megemelte a korsót és kedvtelve nézegette a bor csillogását. Nem szeretem ha Gyuri iszik — akarta mondani, de aztán mégis inkább csak azzal érvelt: — Korán kelünk mind a ketten ... — Ej, no, ne szegd a kedvem. Egy fél óra nem a világ. Veronika Gyurira nézett s pillantásával ösztökélte, hogy férfiúi határozottsággal keljen fel, de megdöbbenésére férje gyanúsan csillogó szeme kerülte a tekintetét. Felfortyant, Szép, szép ez a nagy megértés,- de mégis, talán a feleség az első? Kelletlenül megadta magát. — No, jó. Egy fél órát még maradunk. Már a mama is álmos, látom rajta. Azok ketten észre sem vet-ORDÓDYKATALIN 12