A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-09 / 41. szám

TÓTH ELEMÉR: Mulandóság Szalad a perc, mert kergeti a másik, az almaág is másképpen virágzik. Az esztergakés másképp szel a vasba, s holnap talán petéit rozsda rakja mindenre, ami csillogó és fényes, ma ami új, holnapra régi kés lesz. És sohasem jön vissza az az álom, a kép is lassan megkopik a vásznon. És napról-napra mások itt az esték, a szádon holnap másképp hat a festék. A mosoly is másképpen ül a szádra, és újra más a nyár, s az ősz virága. Ma ami dús zöld, holnap talán vége, halál nevet az élet víg szemébe. S szalad a perc, mert kergeti a másik, közénk repül, s csókunkban múlt. virágzik. FECSÓ PÁL: Gútai emlék Utcái porát torkomra szívtam, mint cigarettám kék-ezüst füstjét, s bánat nélkül könnyeztem, sírtam, mert rávitt a por, rávitt a szükség. Láttam egy kunyhó roskatag nádját, ahol a rések egymást űzték, s mellette éppen alapját ásták az iskolának, melyre majd büszkék. Fecskék röpködtek játékos kedvvel a televíziós antennák felett, s az áruházat megcsodáltam, pedig nem magas, csak egy emelet. A széles utcán virágos ágyak tátogói tátogtak felém, mint lányok, kik legényre várnak: „gyere, nézz rám és szeress belém". t Porból, sárból, virágos ágy lett s a munkából örök remény, a Duna hullámos taraja kék lett és tátogok intettek felém. DÉNES GYÖRGY: Heh virágmintás szép mezők Hej, virágmintás szép mezők s ti könnyű, boldog órák! Mily lánggal szőttétek teli a szívem lobogóját? Ügy érzem, hogy a csillagok ábrándos fia lettem, s az örök élet sátora ragyog már én felettem. A szépség bennem vetkezik, felfedi holdas mellét, s én száz életté csókolom csipkéből vert szerelmét. ( Köröttem édes illatok szállnak a gyenge gyepre, s nem árva már, ki annyiszor vágyott a szeretetre. VERES JÁNOS Alma Mater Ülök az utolsó padban, fejem most ég ne lássa, körüllebeg a kamaszkor súlytalan aranyszárnya, kibújt a füst-fövényből, mint gubójából a lepke, hogy virágaim vér-harmatát melege összeszedje. Itt van, de nem tölt meg soká, mint bodzafát könnyű húsa, szigorú kerék jön, hártyás kincseim porrá zúzza, a számonkérés jő, hogy kimondva bús törpeségem, a régi szűz igékhez s fogadalmakhoz hozzá-mérjem. Mi volt a gomolygás, a pár év, mely eltelt azóta? Ne forgasd vissza az elszelelt Időt, bűvös napóra! Akárcsak, János fejét a tálcán Heródes lánya, sok buzdulásomat az éjfél előre halva látta, s vágyam a forró zsírból mégis fölhorgasztotta, hány tüzhalált haltam, én, a tűzrakás megszállottja! Ki kért, hogy húrom dantei képek közt sírjon, zengjen? Egyetlen érdeme, hogy a félelmet nem ismertem. Tanárom belép, pára-lény, nyugalom bazalt-vára, legtisztább becsület érceit rejtő fényes bánya, mi lesz, ha megszólít? Egyedül vagyok, nem súg senki, kérdező tekintetét Iszonyú elviselni. Testemen az önvád, szégyen csúf kelései égnek, a kor zúg bennem — ez elég lesz talán vak mentségnek, a világ, mely megváltással méhében vajúdik, mint az álmok, mely tenger kápráztatót nyújt s tenger szomorúságot. Mit vittem tovább az igazi gyémánt-tanításból? A szorongás, mint szárazkarú polip, átnyalábol, mit ültettem s mit szépet, jót arattam, adtam, s mit nyertem a könnyön kívül, amit anyám sírt miattam? Kudarc, lemondás, számtalan, Rózsa-hit, barna vérfolt! Csúnyán s hiába élek? De ami volt, nem magamért volt? Szavaim rajtkövek, útjelzők, végszavak nem lehetnek, de jók lesznek talán egy bölcsebb szivben gyönyörű döbbenetnek. Ereimben a mész halál-szirtjei szaporodnak, szemem alatt a zacskós félholdak duzzadtabbak, sokat virrasztok, nincs, ki diákos vidámságom megkeresse, a füzfasíp-hangú madár nár nem altat el este. Nem lesz másképp, mert nem fordulhat meg a viz folyása; eszem, lefekszem, járok, ránézek eg}' lányra, s tanúnak, tanulságul vívódásaim megidézem: — kevés ez? nem tudom. — Tanár úr, jól ítéljen.