A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-09 / 41. szám

Marton József: \ szökevény A leáldozó nap rőtre festette a szeptemberi bágyadtságában már-már elszenderült tájat. Az eddig magánosan futó sínpár hirtelen kettéágazott. A fáradtan baktató Péter megtorpant. A sínek megannyi kérdőjellé csavarodtak. Jobbról is, balról is vörös fényben fürdő épületek, sudár kémények integettek feléje hívogatóan. Némi tépelődés után a közelebbre eső házak felé vette útját. Gépiesen szedte lábát, a sínek vezették, mint világtalant a fehér bot. Az épületek árnyékában motorbúgás, dübörgés, hangfoszlányok tekeredtek rá, akár délután a réten az ökörnyál. A nagy ablakokban kék fények villództak. Betekintett az egyiken. Hegesztők ültek hoszszú sorban, előttük számára ismeretlen munkadarabok. — Hová, hová, öcskös? A hang irányába fordult. A kérdező, kék szerelöruhába öltözött férfi, tetőtől talpig végigmérte Pétert. Fürkésző tekintetétől zavarba jött, alig talált szavakat. — Az állomásra — motyogta végül. — Az a másik oldalon van. Aztán hova igyekszel ? — Brünnbe és onnan ... — És onnan? — Onnan... tovább — bökte ki a fiú, és mint aki megunta a meddő beszélgetést, sarkon fordult. Kemény kéz nehezedett a vállára. — Várjál. Az állomás tőlünk vagy öt kilométer. Látom, alaposan elfáradtál, tudod mit, elviszlek motorkerékpáron. Péter ráállt és engedelmesen szaporázta lépteit a kékruhás mellett. — Biztosan megéheztél — kémlelte a férfi Péter kifejezéstelen arcát —, mióta vagy úton ? — Második napja — csúszott ki a szó a fiú száján, aztán bosszúsan ajkába harapott. Ezt felesleges volt elárulnia ... — Akkor talán előbb harapnál valamit — állapította meg a kékruhás, és válaszra sem várva a kivilágított üzemi étterem felé tartott. Péter csak akkor döbbent rá, milyen eszeveszetten korog a gyomra, amikor megütötte orrát a gombócszeletekkel körülbástyázott káposzta illata. — Egyél nyugodtan, közben előkészítem a motorkerékpáromat. Péternek nem kellett nagy biztatás. Mikorra a férfi visszatért, a tányér fényesen csillogott és alaposan behorpadt a kenyérkupac is a fonott kosárban. — Erősen kapaszkodj belém — hagyta meg a férfi, mielőtt megindította a motort. Péter szinte belebújt a férfi hátába. Behunyta a szemét és azt kívánta, bárcsak egyhamar ne érne véget az utazás. De pár perc múlva a vezető hirtelen fékezett. A fiú kábultan állt talpra, mintha nyomasztó álomból ébredt volna. Ez lenne az állomás? - sikoltott fel benne a kétség, ám a kékruhás nem adott időt a gondolkodásra és betuszkolta a kapu alá. — Becsarott! — hullámzott Péterben a harag. A szobában ahová beléptek, kék egyenruhás rendőr fogadia őket. Különben mindeoy — biggyesztette le vékony ajkát, nem vétettem senkinek. — Itt hozok egy vándort, kapitány elvtárs. Eltévedt. Megesik ez mással is, aki nem ismerős a hegyek között. Viszlát, öcskös, rám már nincsen szükséged, ne félj, itt útbaigazítanak. Péter lecövekelte magát a szoba közepén, és a csapdába esett vad bizalmatlanságával várta, mi következik. Az idősebb rendőr vette át a szót. Halkan beszélt, fülelnie kellett, hogy megértse a kérdéseket. Kikérdezte személyi adatait. Péter kénytelen-kelletlen válaszolgatott, minden kérdésben új kelepcét sejtett. Szülőfaluja bemondása után a fiatalabb rendőr a kapitány fülébe súgott valamit, mire az beleegyezően bólintott. — Gyere velem! Péter gyanakodva követte a jól megtermett rendőrt. - Ülj le, Péter — dugott alája egy széket a szomszéd szobában. Jómaga az íróasztal möge telepedett, — és mondd ;1 szépen, miért vágtál neki a világnak? Péter válasz helyett a vállát vonogatta. Tekintetét konokul poros cipője orrára szegezte. — Rosszul bántak veled az iskolában, vagy az ifjúsági otthonban? Fejével nemet intett. — Összevesztél a pajtásaiddal? Lehorgasztotta a fejét. - Nem ... nem is volt kivel. - Hát akkor miért? A kérdés felrebbent a levegőbe és éjji lepkeként röpködött a villanykörte körül. Péter szíve összeszorult; mit válaszoljon, mit válaszolhat, úgysem ... — Tudod, miért akartalak én kihallgatni? — hangzott egy váratlan kérdés, ami annyira meglepte Pétert, hogy önkéntelenül a kérdezőre pillantott. — Ismerős vagyok arrafelé, ahol szüleid élnek. Attól a falutól nem messze egy tanyán születtem, biztosan ismered. - Két esztendeje, hogy ide vezényeltek. Te már nagy fiú vagy, úgy lehet beszélni veled, akár egy felnőttel. Ezért neked bevallom, szorongó érzéssel szálltam ki a vonatból megérkezésem napján. Pillanatnyi szünetet tartott és rágyújtott egy cigarettára. Péter csillogó szemmel figyelte minden mozdulatát; kicsírázott a remény, hogy megértik, igazat adnak neki. - Mondom, idegennek, ridegnek éreztem mindent. Üj parancsnokom meg azzal fogadott: érezze magát otthon nálunk. Bizonyára ugyanezt hallottad te is a tanévnyitón az igazgatótól. Kaptam egy albérleti szobát és végeztem kötelességemet. Megismerkedtem a környezettel, az emberekkel, barátokra tettem szert, s egy napon azon kaptam magam, már nem mondom, hogy a lakásomra megyek, hanem — haza. Azonban addig a napig sem fordult meg soha a fejemben, hogy meghátrálok. Gyáván meghátrálni nem lehet, nem szabad, Péter! A fiú reménye lelohadt, mint a tűz lángja, ha nedves rőzsével táplálják. Nem, nem ezt szerette volna hallani, egyébként, mindegy... Kopogtak. Az ajtóban az ifjúsági otthon szelíd arcú nevelőnője jelent meg. Karján Péter átmeneti kabátja. <— Éppen a legjobbkor jött, elvtársnő - egyenesedett fel a rendőr -, beszélgetésünket belejeztük. Péter értelmes fiú, remélem, értett a szóból. Kezét fogott a fiúval, akinek szemében a rászedettek daca parázslott. A vonaton Péter behúzódott a fülke sarkába. A nevelőnő is fáradtan dőlt hátra az ülésen. Péteren erfit vett a nyugtalanság, kérdések kavarogtak a fejében, hiszen újból kezdődik minden és közben, az a két nap ... — Elvtársnő — kezdte óvatosan —, nagyon haragudott az igazgató elvtárs, hogy ... — Álmatlan éjszakát okoztál mindkettőnknek, Péter. A menekülés a gyávák fegyvere, és sosem jelent megoldást. Ha fáj valami, arról beszélni kell. Előbb hozzánk kellett volna fordulnod. Vagy kételkedtél benne, hogy megértésre találsz? Péternek azonban valami más ütött szeget a fejébe. — Elvtársnő, ugye magának ma délután szabadja lett volna? — Igen, Péter. — És most haragszik, hogy miattam .. 5 — Nem haragszom, ha megígéred, hogy többé nem fordul elő. Péter lehajtotta a fejét. Talán, lehet... vajon elég erős lesz-e, hogy megállja a szavát... S míg önmagával tusakodott, a vonat álomba ringatta. Ügy kellet felébreszteni, amikor megérkeztek. Az utcán fázósan húzta össze magán a kabátot. A lámpák már csak a didergő házaknak világítottak és a fütyörésző szélnek mutattak utat. Az ifjúsági otthon homlokzatán fénylő neonbetűk meghitt ismerősként üdvözölték. Szinte jólesett hallania, midőn a kapu barátságosan megnyikordulva kitárult. Péter elköszönt. A hálószoba kilincsét óvatosan nyomta le, hogy társait fel ne riassza. A1

nyitott ablakon beszökött holdvilág megvetett ágyán viháncolt. Ledobta ruháját és bebújt az ágyba. A reccsenésre megfordult a szomszédos ágyban fekvő gyerek. — Péter, jó hogy viszajöttél. Holnap a másodévesek ellen focizunk. Azt mondták a srácok, jó kapus vagy. Beszállsz? Pétert megborzongatta a takaró alatt az öröm. — Számíthattok rám, Pepo. — Akkor rendicsek. Aludd ki magad, nehogy potyákat beszedjél. Mire Péter feleszmélt, már csak Pepo egyenletes szuszogását halgatta. Ö is befordult a fal felé. Jobb kezével feje alá gyűrte vánkosa csücskét. Akárcsak otthon. VÄRAKOZÖ OTTÖ rajza SSíS