A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-10-09 / 41. szám
APOLLINAIRE: Búcsú Letéptem ezt a hangaszálat Már tudhatod az ősz halott E földön többé sose látlak Ó idő szaga hangaszálak És várlak téged tudhatod. A festőktől tanuhatjuk meg a legjobban, hogy nézzünk, hogyan lássuk meg a fényt, a színeket. A festő jobban lát, mint más, és jobban emlékszik arra, amit látott. Fiatal író voltam, amikor egy festö-ismerösöm azt mondotta nekem: — Maga még nem lát tisztán, kedvesem. Homályos és elnagyolt a látása. Az elbeszéléseiből ítélve csak az alapszíneket és a rikítón festett felszínt látja meg, az árnyalatok, átmenetek egyhangú szürkeségbe folynak össze. — Mit tegyek? — mondtam mentegetőzve. — ilyen a szemem. — Szamárság! A jó szem nem veleszületett, hanem szerzett tulajdonság. Tanuljon meg látni, ne legyen lusta! Hangolja fel a szemét, hogy úgy mondjam. Próbáljon meg egy-két hónapig mindent úgy megnézni, mintha színekkel kellene megfestenie. Villamoson, autóbuszon, mindenütt úgy nézze meg az embereket. Kéthárom nap múlva meglátja, hogy addig a tizedét sem látta az arcokon annak, amit most meglát. Két hónap alatt pedig megtanul látni, és azután már nem is kell magát erre kényszeríteni. Szót fogadtam a festőnek és attól fogva csakugyan sokkal érdekesebbnek láttam az embereket is, az élettelen tárgyakat is, mint azelőtt, amikor csak futólag, sietve néztem rájuk. Sajnáltam az elvesztegetett időt. Menynyi érdekeset láthattam volna az elmúlt esztendőkben! Mennyi minden tűnt el viszszahozhatatlanul, amit fel nem támaszthatok többé! * * * A természet színeit, fényeit nem is megfigyelni kell, hanem bennük kell élni. A művészetben csak az olyan nyersanyag llja meg a helyét, amely szívünkbe fér•özött. A festészet nemcsak azért játszik fonos szerepet a prózaíró sletében, mert seit neki meglátni, megszeretni a színeket s fényeket. Hanem azért is, mert a fesö gyakran olyasmit is észrevesz, amit mi lem látunk meg. Csak a képei nyomán •ezdjiik látni, és nem győzünk csodál:ozni rajta, hogy addig nem vettük észre. Monet, a francia festő Londonba utaott és megfestette a Westminsteri Apátágot. Képét szabályszerű ködös londoni троп festette. Az apátság gótikus körvonalai alig láthatóan derengenek elö a ••ödböl. A festmény valóságos remekmű. Amikor kiállította, közfelháborodást •eltett. A londoniakat megdöbbentette, togy Monet festményén a köd rötes szitu, holott a valóságban mindenki tudja, le még a tankönyvekben is megírták, togy a köd szürke. Monet merészsége tehát eleinte felháboodást okozott. De mikor a háborgók kinentek a londoni utcára és jobban meglézték a ködöt, meglepetten észlelték, •sakugyan rőt. Nyomban kutatni kezdték a jelenség nagyarázatát. Végül megegyeztek abban, togy a köd vöröses árnyalata a benne lévő üst mennyiségétől függ. Azonkívül a vöös téglából épült házak viszaverödése is ikozza ezt a színárnyalatot. De akármint legyen is — Monet ouőzott. Kepe nyomán mar mindenki olyannak látta a londoni ködöd, amilyennek a festő látta. El is nevezték Monet-t- a „londoni köd teremtöié"-пек. Majdnem minden festő a valóság új vonásait tárja fel előttünk, akármilyen korhoz, iskolához tartozzék is. Többször volt alkalmam melgátogatni a drezdai képtárat. Raffael Sixlusi Madonnáján kívül van ott még sok régi mester képe, amely előtt valósággal veszélyes megállni, mert nem enged el többé magától. Elnézheted órákig, talán napokig is, és mi-, nél tovább nézed, annál jobban felhevül tőle a lelked. Megindulságod lassan eléri azt a fokot, mikor már nehezen fojtod vissza könnyeidet. Miben rejlik e ki nem csorduló könnyek titka? Abban, hogy a festményekben a lángelme hatalma, a tökéletessség szelleme nyilvánul meg s ez bennünket is kényszerítő erővel hajt, hogy tisztaságra, nemességre törekedjünk. A szép szemlélete közben is izgalom vesz erőt rajtunk, s ez az izgalom belső megtisztulásunk előhírnöke. Mintha üde szél, friss eső, a virágzó föld lehelete, éjféli ég sugárzása, szerelemért ontott könnyek emléke — mind, mind hálás szivünké hatolna és örökre hatalmába kerítené. Az impresszionisták mintegy felfokozták a napsütést. Szabad ég alatt festettek és néha talán szándékosan is túlozták a színeket. Ez odavezetett, hogy képeiken a föld ujjongó színekben jelenik meg előttünk. Ünnepi díszbe öltözött a föld az impreszszionista festészetben. Nincsen ebben semmi biin, mert nem lehet bűnös az, ami hozzájárul az emberek boldogságához. Ezért teljességgel érthetetlen volt a hajsza az impresszionisták ellen. Kicsinyes képmutatók indították ezt a hajszát, akik azt tartották, hogy a festészet csupán utilitárius, gyakorlati célok megvalósítására szolgál, nem pedig az ember tökéletesítésére. S néha sajnos az ilyen elgondolás legyőzi az egyetlen helyes eszmét: hogy a szocialista társadalom számára teljesértékíi, gazdag érzelmi világú, magas műveltségű és kultúrájú embereket kell nevelnünk. Miénk az impresszionizmus is, mit ahogy a miénk a múlt egész gazdag öröksége. Ha lemondunk róla, ez annyit jelent, hogy önként szegényítjük el magunkat. Hiszen nem mondunk le a Sixlusi Madonnáról, pedig Rajjaelnek ez a nagyszerű képe vallásos témát dolgoz fel. Nem vagyunk olyan ostobák, hogy ne értenók meg, hol van a határ magasfokú művészet és vallásosság között. Nem h.szem, hogy egyetlen szovjet ember is hirtelen megtért és istenhívövé vált volna attól, hogy elgyönyörködött : Sixtusi Madonnában. A gondolat maga is merő képtelenség. Akkor hát miért veszünk komolyan hasonlóképp nevetséges gondolatokat, amikor az impresszionistákról van szó? Miért lenne veszélyes számunkra Picasso, az újító, vagy Matisse, Van Gogh vagy Gaguin? Az a Gaguin, aki — mellékesen szólva — harcba szállt a francia gyarmati hatalmakkal a tahitibeliek függetlenségéért ? Mi lenne veszélyes vagy rút ebben a művészeti irányban ? Miféle irigy vagy opportunista elmékben születhetett meg az elhatározás, hogy töröljék az emberiség kultúrájából és szorosabban véve a szocialista kultúrából a ragyogó művészeknek ezt a csoportját? ARISTIDE MAI [.(.OL: Fametszet a „Pásztorélet" ciklusból wonsztantyin Pausztovszkij: Irói vallomások a festészetről (Töredék)
