A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-10 / 28. szám

Fárosunk házrengetegében itt is, ott is napfényes zöld szigetek integetnek. Kis oázisok az emberfolyam árjában, bársonyos gyepszegéllyel, virágokkal, bóbiskoló törpefenyókkel. De van itt homokozó, hinta és szökőkút is a gyermekek örömére. Mert a gyermekek járnak ide leginkább, aztán a megfáradt öreg emberek, akik mosolyogva nézik a hancúrozó nebulókat s visszaálmodják a régi-régi gyermekkort. A múltkor én is betévedtem egy ilyen kis oázisba. Ott zöldet a Moltov utca. elején, a zajgó utcák partján. Olyan ez a játszótér, mint egy pöttömnyi kráter, oldalán bársonyos gyeppel, cserjékkel, s lent a ^atnbatöle&ét teknőszerü mélyedés jenekén szikrázó, sárga homokkal. Olvasgatni próbálok, de nem megy. A gyermekhangok magukhoz vonzzák figyelmemet, kacagásuk minduntalan fiilembe csilingel, s úgy érzem én is gyermek lettem. Itt hancúroznak köröttem, itt tipegnek boldogan, önfeledten. Mellettem a padon idősebb asszony kötöget, bizonyára annak a kisfiúnak a nagymamája, aki most hozzá szalad és szoknyájába dörzsöli orrocskáját. A fiúcska egyszerre csak megszólal. — Nagymama, ki csinálta ezt a gödröt ? — Milyen gödröt, Péterke? — Hát ezt a gödröt, ahol vagyunk. Mert ez egy nagy gödör, ugye? A nagymama lehunyja szemét, s valami riadt vonás ül ki az arcára. — Jaj, fiacskám, hogyan is magyarázzam meg neked — mondja csendesen. — Ez a gödör nem más, mint egy bombatölcsér. — Mi az a bombatölcsér, nagymama? — kérdezi sürgetően a kisfiú. - Hogy mi az? Ne is kérdezd kisfiam, úgysem értenéd. Majd egyszer elmesélem, majd ha nagyobb leszel, most nem, most menj csak a homokba, játsszál tovább, nesze itt a kislapát. A kisfiú álmélkodik egy kicsit a nagymama furcsa válaszán, aztán felrántja a vállát s kezében a kislapáttal eltipeg. A nagymama pedig mélyet lélegzik s újból mosolyra nyílik az ajka. S a bombatölcsérben tovább játszanak a gyermekek, kacagásukkal telecsilingelve szívemet. Lám kivirágzott a bombatölcsér, kivirágzott és a békéről mesél. D. Gy. nem mehet tovább, megállítanák. Elfutni, butaság, lenne ... így érezheti magát a pók hálójába került légy — minél idegesebben zümmög és kapkodja lábait, annál inkább belegabalyodik a tapadó hálóba. A fiú összeszorította fogát és fájdalmasan elmosolyodott. — Mi történik itt, Szemo bácsi? — kérdezte a nagydarab őrmester. A gazda bizalmasan kezet nyújtott, magához vonta a csendőrt, s valamit súgott a fülébe. Az őrmester arca arról az elmélyült figyelemről tanúskodott, amelyet szolgálati kötelességének teljesítése közben ölt fel. Fürkésző pillantást vetett a fiatalemberre, aztán fejének egy biccentésével magához intette. A fiatalember megmeredt lábbal, kelletlenül lépett oda. Reménye: a tengerész és a kíváncsiskodó polgárok. — Miért háborítod a nyugalmat, hé? — Semmi különös nem történt — mondta a fiatalember. — Ezért a semmi virágért csap akkora lármát az úr. — Semmi? — acsarkodott a gazda. — Hát az, hogy megsértett, hogy kezet emelt rám? ... — Ez nem igaz. Tanúk vannak ... A fiatalember a tengerész felé fordult, de az szemöldöke alól, az apjára pillantott, s lehajtotta fejét. Hallgatott. Hallgatott az anyja is, csak éppen a szeme rebbent sűrűbben. Hallgatott a két kíváncsiskodó polgár — nem volt kedvük ujjat húzni a csendőrséggel, nem volt kedvük a törvény elé kerülni. Az egyik szolgálatkész szomszéd beavatkozott: — így volt, őrmester úr, saját szememmel láttam. Szemo bácsi megdorgálta, mire ez a bajkeverő semmiházi meg ráemelte a kezét... A gazda diadalmaskodott. A fiú tehetetlenül körülnézett, és magában átkozta ezt a kötekedő öregembert, meg azokat, akik hallgatnak. Az őrmester megsimította hegyes bajuszát. — Na, fiú, gyerünk, velünk jössz — parancsolt rá és mosolyogva a gazdára nézett. — Őrmester úr, én semmit sem csináltam. Nincs joguk letartóztatni ezért... — Nincs jogunk? Semmi visszapofázás! A fiatalember ajkai összetapadtak, állkapcsa megmerevedett: értelmetlen volna tovább vitatkozni. Most már nem nézett senkire, és csak azt sajnálta, hogy nem ütötte meg valóban a gazdát. A nap elborult. Az utca mélyéről közömbösen csillogott a tenger halott kék szeme. A csendőrcsizmák utálatosan nyikorogtak. A fiatalember a két kékköpenyes között lépkedett, kijózanodva a nap okozta részegségből. A félelem kígyóként vájta fogait a szívébe. Kezében még mindig szorongatta az élénkrózsaszínü felhőcskét. Sóhajtva nézte: most már ez csak az ő ostoboságának és értelmetlenségének bizonysága. „Őrült história, hogy fogok ebből kimászni? Még csak hamis igazolványom sincs. Az enyémben az igazi nevem áll, arra meg a bírósági tárgyalásról emlékeznek. És a rendőrségen ... Felismernek. Okvetlenül felismernek. Egy galylyért... Hogyan felelek majd elvtársaim előtt?... A szépség megmenti a világot... Az őrszobára semmiképpen sem szabad bemennem. Semmi áron..." — Őrmester úr —' kezdte hanyag, unott arckifejezéssel — hadd fizessem ki itt a bírságot, és menjek a dolgom után. Hiszen maguk is fölösleges munkát végeznek. Kutatott ruhájában, mintha a dolog elintéződött volna. Egy ezüst százlevást húzott elő, egész vagyonát, és átadta az őrmesternek. A nagy, nehéz pénzdarab ragyogott a csendőr szeme előtt. Habozott, társára pillantott: nem árulja-e be a parancsnokságnak? Aztán arca ismét felvette megközelíthetetlen kifejezését. — Tedd el a pénzed fiú —s mordult rá mérgesen. — Nincs nyugta nálunk i—' mondta a másik. A fiatalember gépiesen viszszacsúsztatta a pénzt a zsebébe, közben érezte, arcvonásai megdermednek. Nincs kiút... Az őrszoba valahol közel lehet, és egy-két perc múlva már késő lesz ... Fojtogatta a feszültség. Most kívánta leginkább az életet, és a börtön elviselhetetlennek tetszett számára. Talán, mert a reggel olyan napsütötte, és az utcácsak mélyéből a tenger kék szeme ragyog. Mert él, él ez a szem! Hogy is gondolhatta, hogy a tengernek köze van a halálhoz? Hiszen a tenger örök! Az első keresztutcához értek. Befordultak. A tenger eltűnt. A fiatalember még erősebben szorította a mandulaágat, és eszébe jutott: amíg ezt az ágat fogja, semmi baj nem történhet vele. Értelmetlen gondolat, nincs benne logika, de ő hitte. Az ágacskát jobb kezéből a baljába vette, lecsavarta nyakáról a gyapjúsálat és néhány pillanatig lépései ütemében lengette. Nyakát hűtötte a szél. Aztán elejtette a sálat, s gyors ugrással elszakadt a csendőröktől. Míg azok feleszméltek, egérutat nyert Ballonjának alja szétrepült, s lebegett, mint a sirály szárnya ... A mandulafás udvar előtt összecsődült szomszédok még vissza se tértek házaikba, amikor két lövés száraz hangja hasított a reggeli csendbe. Az emberek megremegtek, egymásra néztek, s elhallgattak. A gazda kitátotta a száját és elsápadt... Még egy lövés, és ugyanabban a pillanatban sikoly hallatszott, érdes és átható, mint a korai sirályok rikoltása. És a csend újra öszszezárult a szomszédok feje felett, amiképp a tenger habja összecsap az elmerülő teste fölött. Csak a szél ingatta a mandula ágait. Az emberek lassan a gazdára emelték szemüket, s látták, hogy arca zöldesszürke. Felesége undorodva pislogott. Fia is némán nézett rá szemöldöke alól. Aztán megmozdította elfehérült ajkait: - Te!... Ezekkel a te fáiddal! — Istenem :—: sóhajtott az anyja. Este, mikor a csillagok már kiúsztak a sötét égboltra, s a tenger lázongott és morajlott, a szomszéd utcában egy hajadonfőtt fiatalember meg egy leány sétált, fején szőke varkocsből font korona. Megálltak egy elhagyatott ház előtt, amelynek eresze utca felé hajlik, és hosszasan csókolóztak. A hideg, szürkés félhomályban a lány szeme feketén ragyogott, és amikor a fiú belenézett, úgy érezte, nem látott a világon soha szebbet. Először a lány tért magához, és megigazította hajfonatait. - Menjünk haza. Otthon megint megszidnak... - Holnap négykor, a mozi előtt, igaz? A fiú elhallgatott és a földe£ nézte. Sehogyan sem akarózott elválnia. Valami fehérlett az omladozó ház fala mellett, A fiú lehajolt és felvette: — Nézd csak, Marija, kivirágzott a mandula... Az ágyacska kicsit bepiszkolódott, néhány virága lehullott, de mégis szép volt. Ezüstösen csillogott az esti fényben. A lány elvette és az arcához emelte: — Csodálatos — mondta halkan, mintha csak félne, hogy hangja zajára elröppennek á pirinyó levelecskék. — Csillagos ágacska... Tudod-e azt mondják, a mandulavirág boldogságot hoz. És a fiatalok magukkal vitték a mandulaágacskát. RÁKOSI GÁBOR fordítása Bácskái Béla rajza