A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-18 / 38. szám

FRANTISEK PILAR: Hát ez is üdülés ? Péterről mindenki tudja, hogy olyan ember, aki ismeri a világot. Péter ezzel nem büszkélkedik. Ha valaki megkérdezi tőle, hova megy az idén szdbadságra, csak lemondóan megrántja a vállát és bágyadt hangon kijelenti: „Hát utazhat egyáltalán az ember valahova manapság?", s közben könnyedén megnyomja a valahova szót. Mindig szerettem volna olyan lenni, mint Péter. Sajnos csak közönséges halandó vagyok, ezért elhatároztam, hogy az idén Várnába megyek. Talán nem is kell mondanom, milyen öröm fogott el, amikor a vonatban észrevettem, hogy Péter mellé kerültem. — Hogyhogy — szóltam lelkesen — te is Várnába utazol? Péter arcán keserű árnyék suhant át. — Igen — mondta sötéten. — Várnába utazom, mert nem mehetek Palermóba. Mit tehet ma az ember? Megértettem, milyen lemondást jelenthet a Péter-féle utazókra, hogy csak Várnába mehetnek, s igyekeztem megvigasztalni. — Fö az, hogy kényelmesen ülünk. Ügy elmegy az idö, hogy észre se vesszük. Péter arcán újabb árnyék jelent meg, amiből nyilvánvaló volt, hogy valami rendkívüli ostobaságot mondtam. — Kényelmesen — mondta keserűen. — Nem értem, hogyan tetszhet az embereknek, hogy kényelmesen utaznak. De hát mit lehet elvárni a mai emberektől'. Beülnek a vonatba és mennek. Ez nekik elég. Istenem, hol vannak azok az idők, amikor postakocsin utaztam keresztülkasul Texast! A kocsis nagyokat pattintott az ostorával a habos, izzadt lovak felett, a kocsi elhagyott tájakon robogott s az utasnak élesre töltött pisztoly feküdt a térdén. Erre már lehet mondani, hogy utazás! Éreztem, hogy zsugorodom lassan öszsze. Tisztelettel tekintettem jel a barátom férfias arcára és bátortalanul, suttogva megjegyeztem: — Igazad van. De hát ha vonattal utazunk is, végül mégiscsak eljutunk a tengerhez. Gondold el, a tengerhez! Ez mégiscsak ... Péter arca azonban sötét maradt. — Tenger! Ha legalább tenger volna. De az a pocsolya, ahová mi megyünk?'. Üsztál már valaha a hullámverésben Ausztrália keleti partján? Tizenkét méter magas és ott törik meg a korallzátonyokon. A tenger bömböl . .. Elhallgatott és révedezve meredt maga elé. Szerettem volna megkérdezni, mikor fürdött Ausztrália keleti partján, de nem volt bátorságom megzavarni álmodozását. Csak hosszabb idö elmúltával mertem újabb csendes kérdéssel zaklatni: - Szintén a Sipka szállóban laksz? — Természetes, hogy nem — vetette oaa Péter félvállról. — Van ugyan foglalt szobám a Luxorban, de inkább a szabad ég alatt alszom majd. Hálózsákban, ha tudod mi az. Megszoktam, hogy fejem fölött ott sziporkázzék a Dél Keresztje s az éjjeli passzát susogjon a fülembe. „Istenem, micsoda férfi!" — gondoltam és sóhajtva megszólaltam: — De azért remek lesz a tenger mellett. Az ember kipiheni magát. Kagylókat szed a homokban, lefényképezi az ismerőseit, napozik; imitt-amott megiszik egy-egy pohár bort, szóval felüdül. Péter fájdalmas elképedéssel tekintett rám: — És ezt nevezed te szabadságnak? Kagylót szedni, a napon heverészni, ismerősöket fotografálni... De hát mit is lehet várni a mai emberektől... — s kedvetlenül legyintett a kezével. Megsemmisülten húzódtam be a jiilke sarkába. Amikor kiértünk a tengerpartra, a nap ott függött a felhőtlen, azúrkék égen, s a hullámok mormogva csapkodták az aranysárga fövényt. A strand zsúfolásig telve lebarnult testekkel és tarka napernyőkkel, fehér vitorlák dagadoztak a szélben, s a levegőnek csípős-sós íze volt. Első pillantásra valóban elragadó kép. De amikor eszembe futott, hogy a Fekete-tenger tulajdonképpen egy nyamvadt pocsolya s a hullámok alig fél méteresek, egyszerre elpárolgott minden lelkesedésem. Méghogy az ember ilyen tengerutánzatban pocskoljon, inkább nem! Mindjárt első nap a hotelportásnak ajándékoztam a szilon fürdönadrágomat, a fényképezőgépemet meg eldugtam a bőröndöm fenekére. Otthagytam a jó puha ágyat s az ZSÉLYI NAGY LAJOS: Hazatérés Az út mellett reszketnek a lombok, fehér porral üdvözöl a szél. Szíved elé úsznak a galambok, hozzád simulnak a kerti rózsák, a • villanydrót jöttödről beszél. Éles fények cikáznak a nyárban, hunyorog a bársonyos barack. Jön, — kezében ezüst kalapács van — apád, szeme két kis nefelejcs. Anyád öklét szívére szorítva gyémántragyogásban száll feléd, s te némán, mert könnyek fojtogatnak, vendégként — ök mögötted haladnak — léped át a konyha küszöbét. TÓTH ELEMÉR: Deres madár Deres madár szálldos, szálldos, összebújnak a faágak, deres a bajusza széle, reggelente már apámnak. Pihegnek és kavarognak, szétszórnak csillag-pihéket, a bokrok mint kicsi gömbök, riasztó szürke lidércek. Deres madarak a felhők, szálldogálnak, szálldogálnak, szélcsőrüket beléd vágják, deres csillagot vigyáznak. erkély hideg kövén aludtam, elképzelve, hogy a Dél Keresztje ragyog a fejem felett. A borozókat nagy ívben elkerültem t ha csak kagylót láttam, már roszszul tettem. Szörnyű lassan vánszorogtak a napok, s csak a gondolat, hogy valahol egy hálózsákban ott fekszik magányosan Péter s mint én, korallzátonyokról és texasi banditákról álmodozik, tartotta bennem a lelket. Végre elérkezett az utolsó nap. Odavánszorogtam a tengerhez. Dühöngött a vihar, s a tenger vize vadul csapkodta a kikötői gátat. Elkeseredetten bámultam a hullámokba. Nem, nem voltak tizenkét méter magasak. Kétségkívül nem érték el azt a magasságot, ami önbecsülésemnek megfelelt volna. De mégiscsak valamelyes hullámok voltak. Talán nem ütöm meg nagyon magam, ha ... Levetkőztem és egy lemondó sóhajjal fejest ugrottam a vízbe. Felélesztettek, kinyomkodták a vizet a gyomromból észa utolsó pillanatban jelültettek a prágai gyorsra. Szörnyű gyenge voltam s időnként elszenderedtem. Csak akkor dobbant meg a szívem, amikor észrevettem Pétert. Kinn állt a folyosón, éppen fülkém nyitott ajtaja előtt, három kislánytól körülvéve. — Istenkém — vihogott a baloldali — ilyen pózban lefényképezni engem! Nagy kópé maga! — Megszokás — jelentette ki Péter könnyed mosollyal — még Miamiból. — Mondja csak — szólt közbe a jobboldali szőkeség — igaz, hogy lesülésért díjat nyert a Luxor hotelban ? — Pigment — vont vállat Péter. — Megváltozott a bőröm pigment összetétele a kaliforniai naptól. Egy kicsit más, mint az itteni embereké ... — Jé — kiáltott fel a középső tündér — a szállodában felejtettem a kagylóimat! — Sebaj — szólt könnyedén Péter, benyúlt a zsebébe és kihúzott egy marék kagylót. — Nem ér ez semmit, az Elefántcsontparton sokkal nagyobbak voltak. De hát mi tehet ma az ember ... A lányok csicseregtek és szünet nélkül vihogtak. Ha tudnák, milyen nehéz a szíve Péternek ebben a pillanatban. Az emberi butaságtól megundorodva ismét lehunytam a szememet Fordította: T. A. 12