A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-11 / 37. szám

Az üzem területén csak a félkezű, öreg éjjeliőr, meg két család lakik: egy keletszlovákiai cigánycsalád hat apró gyerekkel meg Pistáék. Az egész lakásuk egy parányi konyhából, ugyanolyan kamrából és valamivel nagyobb szobából áll. Egérszagú, zord, rideg, berendezése alig valami. A konyhában kiégett, berozsdásodott tűzhely, meg egy kecskelábú asztal búslakodik porlepettén. A szobában egy szekrényke áll megkopottan, elnyűtten, a sarokban pedig jó erős vaságy várja a vendégeit. Mikor legelőször beléptek a lakásba, Pistát is fejbekólintotta a meglepetés, hát még Jolánt! Olyan keserves sírásba kezdett, hogy lecsillapítására szükség volt a legény minden tudományára. Pista játékosan az ölébe kapta Jolánt és körültáncolta vele a szobát. Szerelmes tűzzel csókolgatta a nyakát, haját, lecsőkolta szeméről a könnyeit. A tánctól, s a játéktól elbódultan a vaságyra szédült az átforrósodott arcú asszonnyal . . . Egy álló hétig tartott a lakás rendbehozása. Meszeltek, súroltak, szellőztettek, egeret irtottak. Az időjárás sem kedvezett. A zord. hűvös szél esőterhes U3VICSEK m II. rész (3) fröcskölnek a lelkébe. — Börtönbe zártam magam, a sors börtönébe!... Láncravert a kezem, lábam, a szívem, lelkem, láncravert az akaratom. Mit kezdhetek e rettentő teherrel?! Reszketek, búslakodok, ebben a nagy idegenben, egyedül, mint a fészkét elhagyott madár. Visszaút nincs, a lelkiismeret börtönrácsa zárja azt el... Az elhagyott fészek mélyén kesereghet a kismadár, rimánkodhat, vágyakozhat, a szeretet után ... Ki vagyok én, ki lettem én!? ... Egyszerűen szerető, egy ringyó, szeszélyes játék áldozata ... Áldozata ?! . .. Hiszen én felhőket cipelt a táj fölé. Napokon át vízzel fröcskölte teli a kis lakás ablakszemét. A háziasszony sem spórolt a könynyeivel: többet sírt, mint evett, így mult el egy keserves hét. Pista nappal dolgozott, este a cigánycsalád veszekedését hallgatta, éjjel meg az aszszonyát vigasztalta. Fiatal szíve és akarata egyelőre minden nehézséget leküzdött. Arcán mosoly játszadozott csakúgy a lefekvéskor, mint reggel az ébredéskor. Bízott Jolánkában, bízott önmagában, bízott a szerelmükben ... Éjszaka van. A telihold ezüstje ott csillog a kis szoba ablakának üvegén, de jut belőle a szobába is. A vaságy rácsos vége furcsa árnyékot rajzol a frissen meszelt, hófehér falra. Két dióbarna asszonyi szem figyeli mereven a furcsa rajzot. — Börtönrács! — ötlik Jolán agyába a hasonlat, s a szobában cikkázó, borzasztó rémképek szívszorító gondolatokat akartam, én is akartam!... Hát miért akartam, miért!?... Megvadult a vérem, ez a hitvány, rossz vérem?... Ki ez az idegen, szuszogó ember mellettem, ki ez? A szeretőm? Igen a szeretőm! De mégse lehet a mindenem, a világom! Nem, nem lehet, pedig szeretem, vagy már nem ?... Akkor miért áldottam a sorsot, hogy őt nekem adta? Miért... Mert ringyó vagyok?... A hold vonulása mind közelebb hozza Jolán arcához az árnyékrácsot. Az árnyék széle már az arcára vetődik, Sikoly guggol a torkában, szinte remeg a félelemtől. Hirtelen mozdulattal megragadja Pista vállát és megrázza: — Pista!... Pista! ... A legény ijedten felül, arcán a mély álmából felvert ember bambasága ül: — Mi baj? — Félek, nagyon félek. — Ugyan ne csacsiskodj!... Aludj!... - mormolja a legény és visszahanyatlik a párnára. Elfordul. — Értsd meg, hogy félek!... Nem tudok aludni, hát nem érted?!... — hadarja az aszszony sebesen, rimánkodó hangon, hogy életet verjen a legény szemébe. — Mitől félsz? — Tőled, magamtól, meg ettől az egész idegen mindenségtől!... Látod itt ezt a rácsot?... Látod?... — Hol, milyen rácsot? — röppen ki Pista szeméből most már teljesen az álom és ismét felül. Kutató szeme csakhamar észreveszi az árnyékot és elneveti magát: — Az csak árnyék, te kis butus!... Hát te ilyen ijedős vagy, kicsi bogárkám, hogy egyem meg azt a kis, ijedős szívedet! ... — Az asszonyhoz bújik kedvesen, szerelmesen. Valahol távol elhaló vonatfütty vonaglik a csendet szitáló, titkokat rejtő éjszakában. Az éjjeliőr farkaskutyája rövid nyüszítéssel válaszol rá. Aztán csend, nagy-nagy csend lesz ismét, csak a szerelem marad ébren és dalol tovább a kicsi szobában. Gaál János első otthon töltött éjszakája volt életének talán leghosszabb és legkeservesebb éjjele. Egy pillanat rövid idő, de annyira sem hunyta le a szemét. Minden, amit lát, minden, ami körülveszi, Jolánt idézi: falon a képek, bútoron a terítők, dunnában a tollú, vasalt inge, tisztán elrakott lábbelije. A régi iskolásképen is egymás mellett állnak, szorosabban, mint a többiek. Titokban fogták egymás kezét, azért ragyog szemükben az a pajkos fény és ül szájuk szegletében a cinkos mosoly. Akkor még azt hitték, hogy egész életükben olyan gondtalanul, egymás kezét fogva és soha el nem eresztve fognak járni... Hová lett a gyöngykoszorú csillogása, amely az ifjúkor boldog pillanataiból fonódott? A libapásztorkodás játékai: félkereszt tövén, aranyló búzaszárból kötött jeggyűrűs lakodalmak? A kukorica és tollfosztók csodálatos ízei, a leskelődések, apró csínytevések és az első kamaszosan elsietett csók a kiskapuban?..., S az első asszonytest puha bársonya ... A ringó halmokon remegő szárnyalás ... ernyedő szédülés ... Ifjúkor féltve őrzött, csillogó emlékkoszorúja, de megfakultál! Jaj, de nagyon félrevezetett és becsapott az élet! Hamis gyöngysor, hamis csillogása!... Az ágyak fölött, a falon függő esküvői kép is visszaidézi a pillanatot, amikor az úrasztala előtt kissé elfogódott hangon kimondták az „igent" a „holtomiglan, holtodiglant"... Gaál János azon az éjszakán számotvetett önmagával, újraélte az életét. Rájött valamire: nem bánja, ha gyávának és gerinctelennek fogják tartani a faluban, lemond a felelősségrevonásról és bosszúállásról. Megveti mindkettőjüket, de nem kívánja kárát, se halálát egyiknek sem. Éljenek csak nyugodtan, ha tudnak, legyenek boldogok, hiszen sok van még hátra. Még őket is próbára teheti az élet! Majd akkor válik el, hogy ki az igaz ember! „Senki előtt nem fogom szégyelleni a házamon esett gyalázatot. Emelt fővel fogok járni az emberek között ezután is. Dolgozok, amíg az erőm engedi, a fiamért, akinek igaz a ragaszkodása és szeretete. S ha netán egyszer mégis megvetne, én akkor is megbocsátok neki, mert most már tudom, hogy azzal önmagamnak bocsátok meg, a magam vétkét ismerem el!" Így fogalmazta meg magának Gaál János az első otthon töltött éjszaka tanulságait. Hanyatt feküdt az ágyban. A kakasok már régen elkukorékolták a hajnalt, s az ablakon beszökve ráköszönt az első napsugár... A következő napok lótásfutással telnek: gyorsan ki a határba, az irodába, a kertészetbe, majd meg a járásra. Ezernyi gond, baj és feladat közül mindig a legsürgősebbet intézi el Gaál János. Itt-ott gunyoros, kárörvendő mosollyal találkozik, de úgy tesz, mintha észre se venné. Azért a lelkében apró túszúrásként hatnak. Hiába, sok mindent le kell nyelnie az embernek. Délelőtt kilenc óra lehet, máris veszettül perzsel az augusztuseleji napsugár. Vastag por borítja a falu utcáját. Ha egy autó végigrobog rajta, úgy füstöl, mintha égne a falu. Nem csoda, tán már három hete is van, hogy utoljára esett az eső. Szomjas a föld, szinte ropog, pattog, mint a vénember csontja. Telhetetlenül inná a vizet. Egyébként kihalt, csendes az utca. Minden épkézláb ember kint szorgoskodik a határban. Ha valami közbe nem jön, délutánra befejeződik a cséplés, a beszolgáltatás, a tarlóhántás, egyszóval minden nyári munka. (Folytatjuk) 13