A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-09-04 / 36. szám
= A nagy érettségi Győry Dezső legújabb regénye, a több mint húsz ív terjedelmű A nagy érettségi egy tizenhatéves rimaszombati fiatalember hadiérettségijével kezdődik 1918 tavaszán. Utána bevonul katonának s elviszik Tirolba, ahol már csak a régi Monarchia katonai összeomlásának lehet tanúja. Budapestre kerül, leszerel s felveszik az akkori tanárképzés empóriumába, az Eötvös-kollégiumba, de a feladataival megbirkózni nem tudó népköztársaság tehetetlenségét kísérő izgalmak a tanulást lehetetlenné teszik. Néhány héttel a magyar tanácsállam megvalósulása után, 1919 áprilisában viszszatér szülővárosába, Besorozzák vöröskatonának, dolgozik mint újságíró, s június végén látja a vörös hadsereg visszavonulását. Tizenkilenc eltiprása feletti letörtségében kimegy Németországba és beáll egy évre fizikai mezőgazdasági munkásnak. Itt végződik a rimaszombati ifjú története, akit az író a könyvben többnyire magát beszélteti — ám hozzáfűzi — „aki én is voltam." Azt kivnája ezzel mondani, hogy az ábrázolás tipikus, de egyéni és szubjektív vonások is vannak benne. A századdal egyidős, 60 éves Győry Dezső könyvet írt a 19 éves Győry Dezsőről. Az adott esetben tehát az írő viszonyulását művéhez így lehet kifejezni: ő alanya is, tárgya is annak, amit olvasói elé tár. Két énjét jókora időbeli távolság választja el egymástői, hogy távlatos tisztánlátás váljon lehetővé. Nemcsak tisztánlátás, hanem ítélőképesség is. Mikor a 19 éves fiatalember átélte a magyar tanácsállamban megvalósult népihatalom szétzúzását s elment dolgozni idegenbe, majd visszatérve felette maradi politikai párt lapjánál kezd dolgozni, még nem látta tisztán, aminek felismeréséig később eljutott, hogy a népi demokráciáért vívandó harc átmenetileg sikertelen lehet, de az út az elgáncsolt megmozdulástól feltétlen szükségszerűséggel a dolgozó nép megmozdulásának győzelméhez vezet. Az a kettős én, mellyel a könyvben találkozunk, természetesen nem szimultán jellegű, hanem egyéni fejlődés folyamán vált el egymástól. Ez a pszichológiai kétéltűség sajátságos érdekességű. Kirajzolódik egyfelől a 18 — 19 éves fiú értelmi és érzelmi karaktere s egyszerre fel-felhangzik a hatvanéves férfi szava, hogy tapasztalatokon érlelődve kommentálja, bírálja negyven év előtti énjét. Igy emlékezik meg Győry a húszas évekről, amikor — szó szerinti idézet — „szembefordultam a maradi magyar politika uraival az Üjarcú Magyarok — kötet idején, „majd a harmincas esztendőkről," amikor nemcsak hirdettem, hanem gyakoroltam is a kis népek barátságát a Duna-völgyben, sok szlovák és cseh írót megszerettem és fordítottam, tevékeny részt vettem a népfrontkorszak kultúrpolitikájában s odáig fejlődtem, hogy versekkel álltam ki a Horthy-irridenta képviselői ellen, hogy együttérzéssel éltem át az első köztársaság nehéz napjait Prágában és Pozsonyban, amikor a nácizmust közös veszélynek tartottam és szlovák írók segítettek bujdokolni a fasiszta téboly elől." Sőt szülőhelye iránt érzett rajongó szeretete olyan elképzelésre indítja, mint amilyen az a vágyálom: „Az Üjarcú Magyarok verseinek írása közben az az érzésem volt, hogy itt: a palóc és a szlovák nép határmezsgyéjén kellene megtalálnom azt az ösvényt, melyet az öregek eltévesztettek: amely a műlttal-leszámoláshoz, az új élethez és a nemzetiségeket összefogó új szintézishez, új társadalomhoz: az új szocialista lelkületű közép-európai emberhez vezet". Ehhez hozzátehetjük, hogy társadalmi tisztánlátás és a tisztánlátást szolgáló tett nélkül a legszebb gondolat sem képes a társadalmi valóság formálására — kispolgári ábránd marad. A kötet bevezetéséből megtudjuk, hogy a „nagy érettségi" mint cím jelenti az 1918-19-es évek forradalmiságának átélését az író által. Beismeri, hogy 19 éves korában nem volt öntudatos forradalmár s három évtized telt el, mire az átélés tanulságai megérlelődtek, feltisztultak benne. Az ellenforradalom közeledtére és kiélesedésekor érezte magát antifasiszta forradalmárnak, ami olyan tájékozódást jelent, amilyennek jóval előbb kellett volna bekövetkeznie. Győry találóan használja a „heveny lelkesedés" kifejezést azoknak az állapotára, akik mint az Eötvös-kollégisták többsége 1918/19-ben nyugtalankodni és lelkesen lobogni tudtak, forradalmárokhoz illő kiállásig azonban nem jutottak el. Fölényeskedő felszínességükre jellemző, hogy orrukat fintorították, mivel Károlyi Mihály sportruhában utazott Belgrádba a francia tábornokkal tárgyalni vagy 1919. április 7-én feleslegesnek tartják a tanácsok országos választásán elmenni szavazni, mert „Ügyis mindegy! Ügysem Ismerjük a jelölteket!" Micsoda hitetlen közömbösség e lázas akarástői hevített korszakban! Győry Dezső prózaírói pályáján A nagy érettségi fordulatot jelent a távolabbi múlt iránt való érdeklődéstől a jelenkor problémái felé. Azonban a történelmi emlékezés még mindig varázsában tartja, különösen az 1848/49 eseményeit állítja minduntalan párhuzamba az 1919-esekkel. 1919 áprilisában eszébe jut, hogy sokan nehézségek között úgy szivárognak vissza a Rima völgyébe, mint nagyapja, Bem erdélyi seregének hadnagya, a végzetes csatavesztések után. Tiszteletre méltó a ragaszkodása e nagyapa emlékéhez. Megtudjuk, hogy ő oltotta bele a lelkesedést a népi és emberi szabadságtörekvésekért s egy ízben leírja, hogy 1919-ben a régi szabadságeszme jelent meg új köntösben. Itt azután eltúlzásról van szó, mert bár 1849-et sok tekintetben 1919 valósította meg, a 49-es szabadsággondolat nem azonosítható — kivéve a hozzá való odaadó ragaszkodást — 1919 szocialista szabadságeszméjével. Hogy a vörös katonákat úgy fogadják, mint 60 évvel ezelőtt a császár szolgálata helyett a nép szolgálatára kész Lenkeyhuszárokat, ez még hagyján, de egy vörösdandár parancsnokában „az örök huszárkapitányt látni, akinek ősei Mária Terézia alatt, nagyobb bajuszt viselve, vették be Nagy Frigyes Berlinjét", a törté-, nelmi lelkesedésnek inkább muzeális, mint tettekre serkentő és 1919-ben időszerű formája. Ez a történelmi áhítat vagy meghatódás romantikus jellegű s nem hiába fordul elő A nagy érettségi alcímében a „regényes visszaemlékezések" megjelölése. Győri arra törekszik, hogy az önéletrajz érdekességét a kortörténet távlataival és tipikus tanulságaival kösse össze, amint erre Goethe önéletrajza a nagy példa. Goethe a visszaemlékezések igazságát, tehát valószerűségét emeli ki autobiografiájának címében, valamint azt is, hogy a valóságot a művész szemével — ami nála nem regényesítést, hanem fokozott mélybe tekintést jelent — figyeli, innen a világirodalmi hatású goethei önéletírás címe: Költészet és valóság. Élénk és változatos, apró tényekből szemléletes kiskép-sorozattá kerekedő ábrázolás a rimaszombati kispolgárság értelmiségi, lateiner rétegének megörökítése. Hogy a kispolgárság az első világháború végén elvesztette táiékoződási képességét, hogy - amint Győry írja - zuhanás következett el „a világtörténelem mélyvizébe, annak is egyik legpiszkosabb örvényébe", abban nemcsak a körülmények voltak hibásak, hanem maga a kispolgárság is. Későn vette észre, hogy összeomlásra van ítélve az a társadalmi és állami berendezés, amelyet örök időkre szólónak képzelt. A kispolgári értelmiség megmaradt humanista szólamoknál, ellenzékieskedésre se mersze, se kedve nem volt. Egyhelyben topogott, vagy forgott a saját tengelye körül, mikor a világnézeti földrengés megindult, a politikai, történelmi, földrajzi fogalmak kicserélődtek, a régi határok megszűntek és megkezdődött újak megállapítása. A vidéki városban elszigetelődött tehetséges tanár éppoly gyámoltalanul állt az eseményekkel szemben, mint a gimnázium igazgatója, a helybeli újságírók, az orvosok és az intelligenciát jóféle itóka mellett politikai tereferére vendégül látó patikusok. A nagy érettségi a saját múltjára viszszatekintő, rajta elérzékenyülő, vele számotvető s ha kell leszámolni is kész író műve. Van benne pattogó elevenség, ami az egykori, riportra termett újságíró gyakorlatának köszönhető. Ha a szerelmi élet filozófiáját nem érintené egy-két csattanósan merész, naturalizmusra hajló fordulat, társadalomrajzával színvonalas ifjúsági olvasmánynak is beillenék. Győry anekdótázásra hajló jókedve száműz minden unalmat. Megvan az a képessége, hogy komoly mondanivalót is képes könynyűvé tenni. Senkitől rossz néven nem vehető, az írótői sem, hogy szülőhelyén érzi magát igazán otthonosan. Igy a tizenkilences Rimaszombat rajza közvetlenebb, távlatosabb és szemléletesebb mint az egykorú Budapesté, melyből egy aránylag szűk szektort imer meg az olvasó. A tizenkilences Budapesttel foglalkozni bonyolultabb, komplexebb feladat. Rimaszombat ábrázolásáról Győry tollával el lehet mondani, hogy valami vegyüléke található benne az idillinek és az ártatlanul sodródók kábultságának. Az ártatlanság, vagy öntudatlanság itt nem mentsége a szenvedésnek, hanem hiba, mert tájékozódásra való képtelenséget jelentett. „A nagy érettségi" borítékján rajz látható: vörös katona, jobbjában magasra tartott fegyverrel halad lejtőn, hegynek felfele, s egy-két lépésnyire nyomon követi polgári ruhás fiatalember, baljában könyv- vagy iratfélét tartva. Miért marad hátra ez a fiatalember, miért nem fogott ő is fegyvert, mért követi így civilesen, fegyvertelenül a katonát, aki iránt érdeklődik, vele hihetőleg rokonszenvez, de így felszerelés nélkül nem támogathatja mint harcostárs. A forradalom harcosának és a lemaradó kispolgár-értelmiségi elemnek viszonyulása van kifejezve e rajzban, tehát az, ami A nagy érettségi eszmei tartalmának magva. A forradalom harcosai élen járnak, elő- . re törnek, a rokonszenvezök követik őket, de nem sorakoznak fel melléjük az élvonalba. A tanulság: turistaformán nem elegendő a társadalmi forradalom harcosainak frontja felé tekintgetni, iránti tompán érdeklődni. Sas Andor <14