A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-04 / 36. szám

Neglepetten áll meg a diő­fa irányaban: — Az elnökünk is kike­rült már a kutyaszorítóból ? — szólítja meg Jánost viccelődve, majd barátságosan kezetráz­nak. Leül ő is, cigarettával kínálja Jánost, de az nem fo­gadja el, túl sokat szívatott el vele a keserűsége. — Kutyaszorítóból? —. is­métli a szót nagyot sóhajtva Gaál János. — Most kerültem csak bele isteniagzából, tanító úr! — No!... Tán csak nem va­lami baj maradt vissza!? — Baj, baj ... Attól sokkal rosszabb! A tanító értetlenül fürkészi a férfi arcát. János nem bírja soká a fürkésző tekintetet, el­fordítja a fejét... Valahol a távolban traktorok zümmögnek, másutt cséplőgép mormog a kvéeeledelen ... A jú_' liusvégi levegő teli van a permet­leves szőlölevél kesernyés, fanyar illatával... Lenn, a falu dere­ka táján rettenetesen ugatnak a kutyák: talán idegen tévedt a faluba ... A Szincén túli lege­lő fölött egy gólya köröz moz­dulatlan szárnnyal. A víz hűs habjai közül, meg a legelő szikkadt füvéről nagyhangon rákiabálnak a ludak. A gólya mit sem törődik a ludak pörö­lésével, méltóságteljes nyuga­lommal írja tovább a körö­ket... — Megszökött a felesé­gem ... — nyögi ki János nagysokára. >— Megszökött?... Kivel?... [— lepődik meg a tanító. i— Az öcsémmel... I— Mikor? — Az éjjel... A tanító gyanús szemmel kö­rülnéz, még a terebélyes dió­fára is felles: kötél után ku­tat a szeme. János megsejti a tanító gya­núját, keserűen, halványan el­mosolyodik: — Nem csinálhatok bolond­ságot, tanító úr ... Fiam van, mérnök szeretne lenni... Szüksége van még rám, élnem kell, pedig... Hosszú és mély a csend. Utá­na nagyon komoly és ember­séges a tanító szava: — Mással is megtörtént már, mégsem dúlt össze a világ! Emberelje meg magát, Já­nosi... Higyje el, nem érdem­li meg a bánkódást, ha képes volt elhagyni a gyerekét... — Igaza van, tanító úr nem érdemli, nekem mégis fáj. Nem tehetek róla, de ... — Értem... — bólogat a ta­nító. — Én megértem magát, János, dehát a bánkédással most úgysem segíthet a sorsán. Márpedig itt sürgősen kiutat kell keresni és találni! — Kell, de hogyan, mit!? — kérdi János szinte feljajdulva, miközben egy sárgahangyát morzsol szét a kezefején, s to­vább bámulja a sűrű lombon át itt-ott átszökő napsugár vib­ráló játékát a földön. A tanító hoszan elgondolko­dik: — A Kulcsár Mari néne meg­felelne ... — mormolja maga elé, mintha csak hangosan gon­dolkodna. János felkapja a fejét: — Mire? — Ha a főjegyző húsz éven át meg tudta enni a főzt­jét!?... - fűzi a tanító to­vább a gondolatát. Most pedig János gondolko­zik el: — Igaza van, tanító úr, csak az a kérdés, hogy mit szólna hozzá a Mari néne? — Majd én beszélek vele — mondja a tanító. Elvégre a szomszédja vagyok, azt hiszem, hallgatni fog a szavamra... Nézze, János, egyelőre ez vol­na a legokosabb megoldás, ké­sőbb majd meglátja, hogyan alakul a helyzet. Hiszen fiatal ember, maga előtt az élet. Ké­sőbb aztán kereshet egy be­csületes, magához való asz­szonyt... — De, tanító uram, ha már egyszer megégette az ember száját a kása!... — Idővel minden seb behe­ged. Gaál János nem az a fajta ember, aki szeret másokat ter­helni a maga bajával. A taní­tóval folytatott eszmecserét is túl hosszúnak tartja már és másra igyekszik terelni a szót: — A szőlejét jött megnézni, tanító úr? — Pár töke Csabagyöngye van benne. Megnéztem nem érik-e még. A gyerekek már nagyon kívánják... — Rövid gondolkozás után még hozzá­teszi: — Jó, hogy találkoztunk: uqvkxek m 'tifiítt t«Ä. iöffltf II. rész (2) a végzésre már készül, jobban mondva már elkészült a kul­túrműsor. Remélem úgy csinál­juk, mint tavaly? — Közös vacsorával, mulat­sággal?... Igaz is! Ha a gyen­ge termés megérdemelte, a jó duplán megérdemli... Édes­apám jó termést emlegetett, ahányszor csak meglátogatott — mondja János a kórházi be­szélgetésekre gondolva. — Ügy mondják a faluban, hogy a szövetkezet fennállása öta még egyszer sem volt olyan jó termés, mint az idén. Gaál János szeme egy pilla­natra felizzik. — Ez jó hir, tanító úr! — mondja ki végül a gondolatát. Kis idő múlva még hozzáteszi. — A kultúrház tervrajza elké­szült már? — Igen, elkészült. Csodálato­san szép lesz, ha felépíthetjük. — Mi minden lesz benne? — Sok minden, János. Négy­száz férőhelyes nézőtér... Be­épített színpad. A színpad alatt öltözőszobák, fölötte csigasoros gépezet a színfalak mozgatásá­ra, nem beszélve a korszerű megvilágító berendezésről... Az előcsarnokban ruhatár és büffé, neonfényes világítás... Az előcsarnok fölé, az emeletre egy kisebb tanácstermet ter­veztünk, ott helyezzük el a te­levíziót ... Azonkívül lesz még könyvtárszoba, játékszoba és fogászati rendelő ... Gaál János szeme a messze­ségbe révül. Fájdalom és vá­gyakozás viaskodik a szivében: mennyivel másképpen nézne ezekre a tervekre, ha odahaza minden rendben volna! Mégis valahol bent, mélyen a tudata alatt egy halvány érzés, gondo­lat kezd fészkelődni: „Gyáva ember az olyan, aki örökké csak a saját sorsa felett tud siránkozni!" ... Lassanként ökölbe szorul a keze, kemény vonás feszül a szája szegletére: — Felépítjük, tanító úr! — Igen, felépítjük, János! Ez lesz a mi új templomunk! A faluban delet kongat a to­rony nagyharangja. A diófa alatt megmozdul, a két ember és feláll. Dolgoz­hat a parasztember bármily tá­voleső zugában is a határnak, ha meghallja a harang szavát, ebédhez ül, vagy indul hazafe­lé. Gaál János is ezt érzi ösz­tönében, de nyomban elkesere­dik. Hívhatja, csalogathatja a harangszó, minden hiába: a konyhában hidegen szunnyad a tűzhely vasa, nincs a konyhá­ban szorgoskezú asszony, aki mosollyal, kedves szóval s te­rített asztallal várja ... Szótlanul elindulnak hazafe­lé ... Szürkésfehér, púposhátú fel­hő úszik a nap elé. Púpos há­tát túznyilaival lövöldözi a nap­sugár. Alatta pacsirta remeg a kékséget szitáié levegőben és úgy tűnik, mintha az apró égi­madár fájdalmasan siratná a megsebzett felhőóriást... * * * Pista és Jolán egy észak­csehországi városka mellett te­lepedett meg. A városkában többek között egy nagy samott­gyár is van, s egy-két kilomé­ternyire tőle, kint a pusztaság­ban működik egy üzemrész. Itt készttik elö az alapanyag nagy­részét a további feldolgozásra. Ebben az üzemrészben száz­húsz, százharminc munkás dol­gozik. A munkát az üzemvezető és öt mester irányítja. Az üzemrészt keskenyvágányú va­sút köti össze a gyárral. Dimbes-dombos vidék hul­lámozza körül a tájat, még messzibbre liláskékbe mosódó hegyek csipkézik a láthatárt. A Karlovy Vary felé futó tü­körsima műút mentén cilinder­derekú, gondozott gyümölcsfák merengnek. Közvetlenül az üzem körül burgonya és cu­korrépa táblák nyújtóznak. A városka alatt seszínú vi­zű, bozótospartú folyócska ka­nyarog. A solyók kövein hab­zik és mormog a víz. (Folytatjuk) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom