A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-04 / 36. szám

A béli pincéknél Új Iskola az Ipolymentén Dobrovolni Antal Szövetkezeti mulatság Ipolyságon Cselényi László: Ipolymenl Zavarosan folyik az Ipoly, álnokul susto rognak a fodros hullámok, négyzetkilométernyi tavak, alkalmi tócskék alatt szunnyadoznak a rétek, fulladoznak a földek Balogtél Pásztőig, pedig mér jócskán túl vagyunk a nagy pusztításon. De az álnok, látszatra csendes, alamuszi folyó nem enged, tartja magát konokul, áztatja a vidéket, s körülötte zajong a világ, szorgoskodik a nyár, az augusztus, illetve az emberek a nyárban, az augusztusban. Ipolymente, 1960. augusztus. Egy domb tetején heverek Pásztó meg Zalaba közt, az országút mellett, s Iszom magamba, hörbölöm ezt a számomra eleddig ismeretlen, kíváncsi szememmel, nyugtalan véremmel most parolázó világot. Fölöttem az Iszonyatosan magas augusztusi égbolt, alattam egy jészagú lucernás, s előttem, hátam mögött, szerte amerre nézek, a táj, az Ipolymente. Falvak és csermelyek, szántók és rétek, dombok és szelíd erdőségek, a Szikince, az Ipoly — délen, Immár az Ipolyon s az országhatáron túl, a Börzsöny s itt, előttem, alig egy hajitásnylra egy égre kukorékoló fekete-piros gyárkémény, árnyékában a gyár, a picinyke-kicsi pásztói téglagyár, egyesegyedüll effajta alkotmány tágas e vidéken. Ipolypásztő, Ipolybél, Ipolyszakállas, Pereszlény, Ipolyság. Ipolyhidvég, Ipolybalog (milyen konokan, s micsoda méltósággal, szinte nemesi rangként viselik egytölegyig a megkülönböztető jelzőt!) Gunnyasztó kicsike falvak, városok (városok? — egy mezőváros legfeljebb!) s bennük az emberek, az izmos, szorgos, munkálkodó Ipoiymentj parasztemberek. II. Megáll a vonat, a vasút mellett magányos bakterház: Ipolybél. Apró, picurka falu, akár az állomása, alig száz ház, öt-hatszáz lakos, ezerötszáz hektár földterület, egy kastély, egy iskola, egy templom, egy kocsma, s kész van a falu. A kastély valaha a Csécsi uraké volt, később a Csillag-Gyöngyösi páré, ma a mezőgazdasági mesteriskola tulajdona.. Az iskolához tartozik a hét-nyolcszáz hektárnyi állami gazdaság, az egykori Csécsi, Borsányi, Terginya, Simonyl, Csillag-Gyöngyösi (mennyi volt belőlük!) családok öröksége. Fullasztóan forró augusztus-délután, szunnyad a falu, alig-alig mozdul, azt hinnéd, megdermedt talán. Aki csak a lábát mozdítani bírja, kinn van a mezőn, csak a roskadozó, félig épfélig ledőlt pajtákkal, ólakkal, lakóházakkal ékeskedő állami gazdaság udvarában lézeng egynéhány ember. — Hát maguk mit csinálnak? — Reparálunk. — No, tán ezt a százéves öregséget? Mért nem építenek inkább újat a helyébe ? — Hja, ez aztán az okos kérdés! Csakhogy ezt magasabb helyen kérdezze, ne nálunk! Furfangos emberek a „reparálők"": Kovács Géza, Baka István, Topán Károly, s még furfangosabbak a pajtában virgonckodé „dohányos" lányok, asszonyok, csakhát világos szóból ért az ember, nem találősdiból, mit értsek én mindebből. Node itt van Török István, az igazgató, ö talán megmondja: — De meg ám! Mert nézze csak: itt van ez a gazdaság. Hétszázötven hektár, nyolcvankét munkaerő dolgozza s persze a tanulóink, százszázhúsz ember évente, jövendőbeli agronómusok, zootechnikusok, szövetkezeti elnökök. Mintagazdaság, ahogy mondani szokás, példakép, ahol megmutatjuk a tanulóknak, hogyan kell példásan gazdálkodni. A termeléssel aztán nem is lenne hiba, magas a hektárhozam, kiváló az állatgondozás, kérdezzen akárkit felöle, tavaly is száz mázsa sertéshúst adtunk be normán felül, dehát ez a berendezés, ezek a pajták, ezek az istállók, ezek a lakóházak! Ezt Írja meg! Hát lehet egy ilyen telepen példásan gazdálkodni? Legfeljebb azt mondhatom a tanulóimnak, hogy Így nem szabad. Voltunk már mindenütt, végigkönyörögtünk járástól központig mindent, de egyelőre semmi foganatja. Talán ha megírná . . . III. Bajszos, fekete ember ül előttünk: Dobrovolni Antal bácsi. Nevezetes ember Ipolyszakállason, a híre már jóval előbb eljutott hozzánk, mint ő maga. Tüdős ember, ahogy a faluban mondják, hozzá menj el, ha érdekes dolgokat akarsz írni, hallom itt is, ott is. Most hát itt vagyunk, egy valődi, afféle ősparaszti ipolyvidéki házban, tornácos házban, velünk egy magnetofon, előtte Antal bácsi. Énekel s közben, pihenésképper beszél, adomázik, mondja vége-hossza-nincs tör ténetelt, s körülöttünk a család hallgatja száj tátva a tüdős szakállasi embert. Bejárta fél Európát, volt Franciaországbar Németországban, Ausztriában, végiggyalogolt Magyarországot, Csehországot, Szlovákiát, s h meggondolja magát, még manapság is felrucca Bratislavába, százhúsz-százötven kilométerr Ipolyszakállastól, hatvanéves fejjel, gyalog. S mi van a fejében? — Járt nálam még negyvenöt előtt egy go möri ember. Kérdezem tőle, melyik falubői. — Pádárból. — No mondom, akkor ott ez meg ez a birc ez meg ez a kántor, ez meg ez a pap. Hát csa elámul erre az én emberem, azt hiszi, valanr ördöngőssel került dolga, s elakad a szava. De ez még mind semmi! , - — Még az első republikában történt, katona ságnál, Csehországban. Egy alkalommal nagyo megharagudtak rém a tisztek, elmondtak min denféle cigánynak, s hogy ilyen meg amolya tökfej vagyok. Mondom az őrmesternek: állítso mellém egy más katonát, tanult embert, s prí bálja kl, melyikünk tud többet. Hát csakugya egymásmellé állit bennünket, amaz valami hive talnok volt, polgárit végzett ember, s elkez minket számoltatni. Előbb csak úgy fejből; gor, dolta, egy-kettőre kifog rajtam, de hogy nei Igy történt, fogtuk a krétát, s kezdtük a tát Ián. S hogy ott is lepipáltam a másikat, hí csak külön vizsgára fog engem az én őrmestt rem. Azt kérdi, tudom-e, hol van Róma. Mor dom, hogy Olaszországban. Hát azt tudom-i hány lakosa van? Megmondtam neki. Hát Práaé nak? Azt is. Budapestnek? Azt is. Bécsnek Azt is. Londonnak, Párizsnak, New Yorknak